70. Tökéletes fiú

Elindultam felfelé a szobámba aztán felmentem egy kicsit a netre. Megnéztem az e-mail-jeimet. *Önnek egy bejövő üzenete van* ugrott fel az ablak. Nem vagyok túl népszerű, ahogy látom, egész héten kemény egy üzenetem jött. Meg is nyitottam.
- Boldog Szülinapot Melody! Chris xx
Szemem könnybe lábadt, hogy lehettem ilyen feledékeny? Már mióta kint vagyok a kórházból és Chris felé se néztem. Egész testemet elöntötte a bűntudat. Holnap első dolgom lesz meglátogatni. Nem írtam vissza neki, inkább személyesen megköszönöm neki holnap.
**
Alig bírtam aludni tegnap este, annyira szarul éreztem magam Chris miatt.  Reggel korán felkeltem és héttől csak forgolódtam az ágyban, így hát végül felkeltem. Lementem enni valamit, nem meglepő módon még nem volt ébren senki. Főztem egy kis teát és két szelet pirítósnál több nem fért belém. Mindezek után megmosakodtam, felöltöztem. Nem akartam nagyon korán menni ezért még egy darabig elfoglaltam magam. Kilenc óra felé elindultam, de előtte hagytam egy üzenetet anyuéknak, hogy ne aggódjanak. Felkaptam a cipőmet és egy kis táskát és már indultam is. Nem tudtam, hogy járnak most buszok, és persze, hogy az orrom előtt ment el egy. Megnéztem a kiírást, hogy mikor jön másik, de az fél óra múlva jönne, azalatt meg simán odaérek. Elindultam kissé sietősen. Útközben megláttam egy kis plüss nyuszit az egyik kirakatban. Gondoltam mi lenne, ha megvenném Chris-nek, biztos örülne neki, és hála Istennek nem pakoltam ki múltkor a táskámból, úgyhogy benne volt a pénztárcám. Hamar bementem a boltba és az állatka mellett, vettem egy kendőt is, amin ez állt „ Never Give Up”.  ~Tökéletes~gondoltam magamban. Gyorsan kifizettem, majd továbbindultam.  Mikor beértem megláttam egy nővért és megkérdeztem hol találom Chris-t, aztán hamar rájöttem, hogy szegényről nem tudok semmit, mert még a teljes nevét sem ismerem, és hát több Chris is van ebben a kórházban, úgyhogy elmondta, hogy mi a baja, hátha úgy jobban tudják és ekkor már be is ugrott nekik.
- A 127/B teremben van. – mondta.
Egyből felsiettem. Mikor megtaláltam bekopogtam.
- Szabad! – hallottam hangját.
Önkéntelen mosoly ült ki az arcomra hangjától. Egyből benyitottam. Éppen olvasott, mikor felnézett, szemei felcsillantak és egy könnycsepp csordult ki belőlük. Én sem bírtam sokáig tartani magam, odaszaladtam ágyához és szorosan átöleltem.
- Már nagyon hiányoztál. – suttogta halk hangján.
- Te is nekem. – válaszoltam és próbáltam lenyelni a görcsöt, ami a torkomba volt.
- Köszönöm az üzenetet. – tettem hozzá.
Elengedtük egymást és leültem vele szemben az ágyra.
- Nincs mit, ne haragudj, hogy nem küldtem ezen kívül semmit, de a kórházból nagyon nem is tudok. – szabadkozott.
- Viccelsz velem? Az üzeneted többet jelentett, mint egy ajándék.
Könnyei patakban hullottak szavaimra, de egy mosoly is társult hozzájuk.
- Ne sírj kedves. – simítottam végig vállán.
- Nem hittem volna, hogy tényleg meglátogatsz.
- Hiszen megígértem.
Pár percig csak ültünk egymással szemben és mosolyogtunk.
- Na, de én hoztam valamit is neked. – húztam elő a táskámból az ajándékokat.
Szegénykém még jobban sírt és vállamra borult.
- Neked volt szülinapod és én kapok ajándékot? – nevetett.
- Nem tudtad? Fordított nap van! – kiáltottam fel.
Átnyújtottam neki és egyből a kendő lévő feliratot vizsgálta.
- Nem is fogom, soha! – nézett rám.
Mikor ezt kimondta, rájöttem, hogy nem szabad magára hagynom, hiszen, ha vele vagyok, könnyebben teszi túl magát a nehézségeken. Rajtam kívül nincs senkije. Ezek után a nyuszit is megvizsgálta és szorosan megölelte. A kis állat felfogta könnyeit.
- Ebbe majd mindig sírhatok. Eltűnteti a könnyeim. – virult fel Chris.
Mosolyom csak nagyobb és nagyobb lett. Soha nem láttam még Chris-t ilyen boldognak. Habár igaz, ismeretségünk nem volt hosszú, de maradandó volt, és úgy éreztem, hogy Chris ezt nem érdemli meg. Fantasztikus egy ember, de hihetetlenül csodáltam benne, hogy nem adta fel a reményt, és a betegsége mellett is élvezte az életét. Valaki pedig úgy eldobja az életét, hogy nincs is semmi baja, nem, hogy megbecsülné azt, amije van. Igazságtalanságnak tartottam mindezt.
- Na, de mesélj. Mit mondanak az orvosok? Hogy vagy? – próbáltam témát váltani, hogy ne sírjunk.
- Járok kemoterápiára, de őszintén szólva az orvosok nem sok reményt fűznek a felépülésemhez. – hajtotta le fejét.
Megfogtam az állát és felhajtottam a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- De te nem hiszel nekik. Te tudod, hogy fel fogsz épülni. – mondtam határozottan.
Bólintott.
- Inkább neked kéne mesélned. Visszatért az emlékezeted? Mi történt mióta nem találkoztunk? – terelte át a gondolatokat rám.
- Igen, visszatért. – mosolyogtam. – Mióta nem találkoztunk? Hűha, sok minden. – mosolyogtam.
 Láttam arcán a kíváncsiságot.
- Tudod, azt hiszem… - haboztam. – Azt hiszem…
Elakadt a szavam. Nem tudtam befejezni a mondandóm. Megfogta a kezem.
- Mondd el. Bennem megbízhatsz.
Éreztem hangján, hogy komolyan beszél.
- Szerelmes vagyok. – motyogtam.
Megszorította kezemet.
- Ki a szerencsés? – tette fel a kérdést.
Bizsergő érzés fogott el, de a nevet nem tudtam kimondani.
- Reménytelen. – mondtam még mindig halkan.
Maga felé fordított.
- Melody, semmi nem reménytelen. Te azt mondod, soha ne adjam fel, de te is feladod, mielőtt megpróbálnád.
Szavai tűként szurkáltak, mert tudtam, hogy igaza van. Osztom itt az észt, de saját tanácsaimat nem fogadom meg.
- Harry. – nyögtem ki.
- Csak nem az a fiú, aki elkapott még mikor bent voltál? – mosolygott.
- De. Az.
Nem tudtam szemébe nézni, kínosnak éreztem az egész helyzetet.
- Miért lenne reménytelen?
- Ő híres. És én? Én nem vagyok senki.
Felemeltem és könnyes szemem Chris-ébe nézett.
- Az, hogy ő más világot él, nem azt jelenti, hogy te nem lehetsz a része.
Nekem még soha senki nem mondott ilyen kedveset. Legszívesebben úgy megöleltem volna, hogy belilul a feje, de tudtam, hogy ő törékeny. Finoman átöleltem és egy puszit hagytam az arcán.
- Köszönöm. – suttogtam fülébe.
Megsimította hátamat. Egymás karjaiban ültünk az ágyon.
- Ígérj meg nekem valamit Melody. – fogta meg az arcom.
Vártam a mondat többi részére.
- Soha többé ne legyél bizonytalan a szerelemben. Ez az egyetlen dolog, amiben mindig biztos lehetsz. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon, és ha egyszer valakivel boldog leszel, soha ne engedd el és mindig küzdj érte, mert ha elengeded, nem találsz még egy olyat, mint ő.
Nem tudtam elhinni, hogy ezt egy fiú szájából hallom. Aztán végiggondoltam azt is, hogy ezek szerint ő már volt szerelmes és elengedte.
- Tapasztalatból mondod? – kérdeztem.
Kezeit levette arcomról, fejét lehajtotta és bólintott. Végigsimítottam arcán. Barna szemei sötétebbek lettek a sok sírástól.
- Soha többé nem látom. – tette arcát tenyerébe és zokogott.
- Mi történt?
Csak szipogott.
- Meghalt.
Szívverésem megállt. Nem tudtam mit mondjak. Felnézett és látta döbbentségem.
- S… sa… sajnálom. Én nem tudtam. – dadogtam.
- Semmi gond. Örülök, hogy elmondhattam valakinek. – törölte le könnyeit. – Ezért nem félek a haláltól. Ha meghalnék, az ezért lenne jó. Vele lehetnék. – szája egyik széle felfelé görbült.
Ilyen romantikus dolgot még soha nem hallottam. Ez a fiú csodálatos.
- Örülök, hogy elmondtad. Az a lány nagyon szerencsés lehetett veled. – reagáltam.
- Nem jártunk. Távolról csodáltam és én is reménytelennek tartottam, hogy lehetne köztünk valami, de egyszer. Ebédkor. Leült mellém és beszélgettünk. Haza kísértem és ekkor. – habozott. – Megcsókolt.
Arcomat tenyerembe helyeztem úgy hallgattam történetét.
- Finom volt és őszinte. Azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy milyen betegségem van, mindenen átsegít, és ha kell a sírba is velem jön. Szerelmes lettem.
Ezután hangja hirtelen mélyebb és halkabb lett. Úgy éreztem, mintha még a levegő is megváltozna a folytatásra.
- De az emberek gonoszak és durvák. Ha őket nem szeretik, akkor ne szeressenek egy olyat, akinek baja van és… - hangja megakadt.
Nem tudta befejezni, de nem is kellett, tudtam mit történt. Gyorsan átöleltem és nem engedtem.
- Melody. – sírt. – Miért? Miért nem én?
- Ne mondj ilyeneket. Ő se akarná, hogy ezt mond.
- Gyönyörű élete lehetne. Csodálatos volt és gyönyörű. Megérdemelné, hogy éljen. – mondta zokogva.
- Hidd el. Ha úgy akarták volna a fentiek, akkor most ő élne, de nekik céljuk van veled, ezért vagy te még itt. Megtaníthatod az embereket hinni, bízni és szeretni. – vigasztaltam.
- Köszönöm, hogy itt vagy.
Erősen öleltük egymást és csak ültünk pár percig.