53. Váratlan vendég

Reggel 7-kor ébredtem. Jó sokat aludtam, de kipihentnek éreztem magam. Nem értettem, hogy tudtam ilyen jól aludni, ránéztem a másik ágyra, de az a kisfiú már nem volt ott. Hova tűnhetett nem tudom, de nem is érdekel. Megnéztem a telefonomon hány óra van és jött 5 nem fogadott hívásom, megnéztem ki lehetett az. Hát 3 jött anyától, ki hitte volna, és 1 Louis-tól a másik pedig az Eric nevezetű fiútól. Először anyut hívtam vissza, mert lehet, hogy már fent van. Alig csöngött ki kétszer már hallottam a hangját.
- Szia, kicsim.
- Szia, anya. Ne haragudj, tegnap nem láttam, hogy hívtál, mert elaludtam.
- Ja, semmi baj. Még szerencse, hogy nem keltettelek fel.
- Ááá, engem baltával sem lehetett volna. – nevettem.
- Azért, ne próbáljuk ki. Hogy vagy? – kérdezte kedves hangján.
- Nagyon hiányoztok. – mondtam majd egy könnycsepp csordult le az arcomon.
- Jaj, kicsim. Te is nagyin hiányzol. – válaszolta majd hallottam, hogy elsírja magát.
- Mikor mehetek haza? – kérdeztem.
- Sajnos még ezen a héten biztos bent kell maradnod, de jövő héten lehet, hogy hazajöhetsz.
- Én azt nem bírom ki.
- Muszáj lesz, de ma bemegyünk hozzád. Mit szólsz? – kérdezte.
- Nem kell, menjetek a dolgotokra. – válaszoltam.
- Már tegnap elterveztük, hogy bemegyünk, úgyhogy ott leszünk, és egyébként sincs semmi dolgunk.
- Akkor oké. Mikor jöttök?
- 10 óra felé, mert még pár dolgot el kell intézni.
- Várlak titeket. Siessetek. – válaszoltam már mosollyal.
- Rendben, igyekszünk.
- De most lerakom, mert még fel kell hívnom másokat is, mert egy csomóan hívtak.
- Jól van, kicsim. Akkor majd ma látjuk egymást. – mondta anyu és letette.
Ezután Louis számát kezdtem tárcsázni. Fura egyre ismerősebb volt ez a név.
- Háló? – hallottam egy hangot.
- Ööö, jó reggelt. Melody vagyok. – szóltam bele.
- Ó, szia, Melody. – hallottam egy kivirult hangot.
- Remélem nem ébresztettem fel uram. – válaszoltam.
- Uram? – nevetett.
- Zayn vagyok. – tette hozzá.
- Ki? Elnézést, lehet rossz számot hívtam. – válaszoltam.
- Nem, dehogyis. Ööö inkább odaadom Louis-t. – mondta majd Louis hangját hallottam.
- Melody, jó reggelt.
- Szia, bocsi, tegnap nem láttam, hogy hívtál. Ööö, kivel beszéltem az előbb? – kérdeztem.
- Semmi gond, csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Az egyik barátom Zayn, majd bemutatom neked. Sajnos ma nem tudlak meglátogatni, de ha holnap benézek, az nem lenne baj? – kérdezte kedves hangján.
- Ööö, oké. Dehogy lenne baj, gyere nyugodtan. – válaszoltam.
- Ja, egyébként velem minden rendben, csak nagyon hiányoznak anyuék. – mondtam kicsit lehangoltan.
- Értem. Hát biztos meglátogatnak, de ha szeretnéd, ma is bemehetek. – szólt kedvesen.
- Ma meglátogatnak, azt mondták. Nem kell fáradni, majd holnap jössz és így be van osztva és, hogyha minden nap jön valaki, soha nem fogok unatkozni. – mondtam kedvesen.
- Ja, akkor rendben. Nem is szeretnénk, hogy unatkozz.
 - Én se. – nevettem.
- Melody az? – hallottam egy ismerős hangot a háttérből.
- Igen, ő az. – válaszolt a Louis.
- Beszélhetek vele? – kérdezte a másik hang.
- Melody, az egyik barátom szeretne veled beszélni, lehet? – kérdezte Lou.
- Persze. – válaszoltam.
Hallottam, ahogy átadja neki a telefont, majd szólt a hang félénken.
- Szia, Melody. Harry vagyok, emlékszel rám?
- Persze, te vagy a göndör hajú lovagom, aki elkapott. – válaszoltam vigyorral.
- Ja, hát semmiség volt. – mondta megkönnyebbült hangon.
- Még egyszer köszönöm.
- Mondom, hogy semmiség.
- Nem baj, én szeretném többször is meghálálni.
- Azt lehet. – mondta valószínűleg mosollyal.
- Hogy vagy? – kérdezte meg ő is.
- Köszönöm, megvagyok. – neki már nem panaszoltam el, hogy mi hiányzik.
- Hála az égnek. Úgy örülök. – válaszolta lelkesen.
Nem értem minek örül ennyire, de hát legyen. Ismét ismeretlen hangot hallottam a háttérből, de nem értettem.
- Ne haragudj Melody, de most mennem kell. Vigyázz magadra. – köszönt el.
Ezután felhívtam Eric-et is, de csak a hangposta. Nem szokásom üzenetet hagyni, ezért nem is hagytam. Egyszer csak láttam valakit közeledni az ajtóm felé. Lassan kinyitotta.
- Szia! – mondtam hangosan.
- Jesszus! Hát te, ébren vagy? – kérdezte Eric.
- Amint látod. – válaszoltam.
- Én csak beugrottam megnézni, mi van veled. – mosolygott.
- Kedves tőled, de amint látod, jól vagyok.
- Akkor örülök. Hoztam neked egy kis reggelit. –mondta és letett elém egy tál palacsintát.
- Ú, ezt nagyon szeretem. Köszönöm szépen. – öleltem át.
- Tudom, ezért hoztam. – válaszoltam.
- Nagyon aranyos vagy. – mondtam majd nekikezdtem a palacsintának.
- Remélem, ízlik, mert én csináltam. – nevetett.
Mosolyogtam, majd megkóstoltam.
- Hét ez isteni. – dicsértem meg.
Csak mosolygott. Eric csak nézte, ahogy eszem.
- Kinézed a falatot a számból. – szólaltam meg.
- Bocsánat. – reagált gyorsan és elszégyellte magát.
- Csak vicceltem. – böktem meg a vállát.
- Ja, tudtam én. – válaszolt.
Láttam rajta, hogy valami nem oké így hát rákérdeztem.
- Mi baj?
- Baj, nincs semmi baj. Miért is lenne, hiszen minden szép és jó. –hadarta.
- Ha nem lenne semmi baj, ezt nem ilyen gyorsan mondtad volna.
- De nincs semmi, csak örülök, hogy látlak, és bár nem emlékszel rá, de akkor ilyen vagyok.
- Igazad van, tényleg nem emlékszem, de ez aranyos. – mosolyogtam.
- Melody. – szólított meg.
Felnéztem és láttam, hogy mondani akar valamit, de ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, jobban mondva kicsapódott. Eric leszédült az ajtón, én pedig elejtettem a palacsintát.
- Bocsánat, megzavartam valamit? –kérdezte az ápoló.
- Nem, dehogyis. Csak a palacsintát zavarta ki a kezemből. – mondtam miközben kerestem a palacsintát.
- Ne haragudj, mindjárt eltakarítom. – mondta majd hozott egy vödröt és beledobta.
- Semmi gond. – válaszoltam.
Elkezdett pakolászni, vagyis ágyneműket hozott majd kiment.
- Eric, te jól vagy? – lenéztem a földre Eric-re.
- Persze, csak ismerkedek a padlóval, bár ő meg a felmosóval ismerkedhetne. – mondta és felkelt.
Ezen a mondatot elnevettem magam. Rám nézett és mosolygott.
- Mondani akartál valamit. – szakítottam félbe a nevetésem.
- Ja, igen. – kezdett bele.
- Melody én… - mondta és hirtelen megint bejött valaki.
Eric most nem esett le és hála istennek én letettem a tányért az asztalra.
- Jó reggelt Melody. A reggeli kivizsgálásra jöttem. – mondta Dr. Morgan.
- Ja, jó. – válaszoltam majd felálltam.
Megnézte a torkom a pulzusom és a vérnyomásom is.
- Rendben is vagyunk. – mosolygott.
- Doktor úr, azt azért megkérdezhetem, hogy mikor is mehetek haza. – érdeklődtem.
- Hát tudod, lehet, hogy a belső sérüléseiden segítettünk, de a memóriádnak is helyre kell állnia és addig, amíg nem tudjuk, hogy milyen súlyos az amnesztiád, sajnos itt kell maradnod.
- És mikor fogják tudni, hogy mennyire súlyos?
- Szerintem csütörtökre meglesznek az eredmények.
- De az még két nap.
- Sajnálom Ms. Tomlinson, ezen a héten úgy is itt kell maradnia. – válaszolta majd kiment.
Visszaültem az ágyamra, majd keresztbe tett kézzel és durcis arccal ezt mondtam.
- Hát ez remek.
- Nyugodj meg Melody, örökre úgy se tarthatnak itt. – simogatott meg Eric.
- Hát remélem.
Hirtelen megcsörrent Eric telefonja. Biztos SMS, mert miután megnézte a telefont gyorsan elköszönt.
- Bocsi Melody, de most mennem kell.
- De nem mondtad el, amit akartál.
- Úgy se lenne jó, ha most ezzel traktálnálak, majd elmondom.
Ezután szó szerint elfutott. 

52. Teljesen tökkel ütött leszek

Kedves olvasóim! Tudjátok már elég rég óta írom ezt a blogot, de nem sok visszajelzést kapok, bár köszönöm, hogy megnyomjátok a tetszik gombot, de örülnék neki, ha véleményt is nyilvánítanátok. Úgyhogy ezentúl csak akkor írok részt, ha legalább 3 komment van. Nem 2, nem 1, hanem 3 kommentnek meg kell lenni. Sajnálom, ha ez valakinek nem tetszik, akkor nem kell olvasni, de ez az új felállás. Jó olvasást és szép napot nektek! ~Betti

Hatalmas kórház volt, úgyhogy elleszek egy darabig. Mentem volna be az ajtón, de az hirtelen kinyitódott és nekicsapódtam, majd elestem.
- Úristen, ne haragudj, nem akartam.  – segített fel egy valaki.
- Jesszusom, jól vagy? – kérdezte.
- Voltam már jobban is. teljesen tökkel ütött leszek ettől a sok csapódástól. – fogtam a fejem.
- Gyere, bekísérlek. – karolt át.
- Köszi, nem kell. Sétálni akartam menni, de most mér meg van a kezdő ütés, úgyhogy most már tuti menni fog. – válaszoltam.
Csak furcsán nézett majd ezt mondta.
- De kitudja, lehet, hogy valami bajod esett, meg kell nézetni. – mondta újra.
- Jó, de utána hagy menjek sétálni. - válaszoltam.
Mentünk a folyosón az orvosiba és út közben megkérdeztem.
- Mi a neved?
- Chris és a tiéd? – kérdezett vissza.
- Mi is? – gondolkodtam.
Láttam megijedt, de aztán eszembe jutott.
- Melody.
- Huh, már azt hittem, akkora volt az ütés, hogy elvesztetted a memóriád. – mondta nyugodtan.
- Ööö, végül is tök mindegy, mert tényleg amnéziás vagyok. – nevettem.
- Haha, de ez nem vicces. – mondta komolyan.
- De én komolyan mondom. – válaszoltam határozottan.
- Most tényleg? – lepődött meg.
- Hát ilyennel, nem szokásom viccelni.
- Hupsz, bocsi, nem tudtam. – szégyellte el magát.
- Az lenne a fura, ha tudnád. – válaszoltam.
Elértünk a dokihoz.
- Hello Dr. Morgan. – köszöntem nagy örömmel.
- Szia, Melody. Hát te?
- Megint itt vagy? – nevetett.
Chris, csak értelmetlenül állt.
- Ööö, csak behoztam Melody-t, hogy vizsgálja meg, mert nem kicsit csaptam neki az ajtót. – fogta a fejét.
- Óóó, nyugi. Melody azt is túlélte, hogy elütötte a kocsi, úgyhogy ez már semmiség. – mondta Dr.Morgan könnyelműen.
Én meg csak egyetértően bólogattam. Chris csak nézett és nem értett semmit. Gyorsan megvizsgált és megnyugtatta Chris-t, hogy nincs bajom.
- Mehetek sétálni? –kérdeztem.
- Persze, de kerüld az ajtókat. – kacsintott.
Csak nevettem majd kimentem.
- Melody, várj meg! – futott utánam Chris.
- Nagyon sajnálom. – kért újra bocsánatot.
- Jaj, semmi. Nem fájt ez annyira. – nyugtattam meg.
- Egyébként mi volt az-az elütött a kocsi vicc, mert nem értettem. – nézett rám furcsán.
- Az nem vicc volt. Tegnap jöttem ki az intenzívről egy 4 órás műtét után. – mosolyogtam.
Chris-nek tátva maradt a szája.
- Komolyan elütött az autó?
- Nem azért, de ez még viccnek is rossz lenne. – válaszoltam.
- És nem lett semmi bajod? – kérdezett ismét.
- Nem azért, de amnéziás vagyok, az eléggé rossz, ráadásul a bordám is megrepedt és nagyon fáj, szerintem ez bőven elég. – válaszoltam.
- Úgy értem, hogy nem is látszik.
- Jól álcázom.
- Nem egyébként annyira nem jött gyorsan, mert meg akart állni, csak későn vett észre, úgyhogy csak pár métert repültem és nem volt annyira vészes. – meséltem.
- Nem volt annyira vészes, pár métert repültél. Ez azért elég vészesnek hangzik. – mondta teljesen kiakadva.
- Nem azért, de meg is halhattam volna, nem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ööö. Oké, te nyertél. – kókadt le a feje.
- Én is így gondoltam. – fogtam meg a vállát.
- Mehetek veled sétálni? – váltott gyorsan témát.
- Persze úgyse nagyon tudom, mi merre van, meg mindig elfelejtem, hogy honnan jöttem. –nevettem.
- Egyébként te miért vagy itt, vagyis miért vagy kórházban? – kérdeztem.
- Én? Hát, tudod, erről nem szeretnék beszélni. – mondta halkan.
- Hát jó, nem erőltetem. – mosolyogtam.
Ő is mosolygott egyet majd elindultunk.
- Tök jó. Most, hogy megismertelek, nem leszek egyedül. – vigyorogtam.
- Ennek örülök, hogy ezt mondod, mert én már 2 hete itt vagyok, de nincsenek barátaim, ráadásul egyedül vagyok a kórtermembe. – mondta szomorúan.
- Én nem. Sajnos. Van ott egy kisfiú, aki mindig végig köhögi és sírja az estét és nem is tudtam aludni. – mondtam.
- Ööö, akkor nem is olyan rossz egyedül. – nevetett.
Nagyon jót beszélgettünk, jó sokat és megnéztük az egész kórházat. Láttunk egy ablakpárkányt, elég nagy volt így hát leültünk. Pont kilehetett látni az emberekre és kicsit elszomorodtam, hogy én nem lehetek otthon és egyébként is nagyon hiányoztak anyuék.
- Mi a baj? – kérdezte Chris, mert látta, hogy valami nincs rendben.
- Semmi, csak úgy lennék otthon. – mondtam szomorkásan.
- Értem, de ne búsulj, biztos gyorsan felépülsz és elmehetsz. – fogta meg a vállam.
- Hát remélem, de akkor meg téged hagylak magadra. – néztem rá.
- Miattam ne aggódj. – mosolygott.
Hallottam valami furcsa hangot és azt hittem, tűz van.
- Ááá! Meneküljünk! – ugrottam és szaladtam körbe-körbe.
- Melody. Nyugi, ez csak a csengő, ami arra figyelmeztet, hogy ideje menni, enni. - magyarázta Chris.
- Jaaa. Tudtam én. – vágtam ki magam.
Chris csak nevetett, majd elindultunk az ebédlő felé. Leültünk az egyik asztalhoz, ahol nem ült senki. Egyszer csak magakadt a szemem azon a lányon, aki folyton figyelt és rákérdeztem, hogy ki az és miért néz.
- Chris, ki az a lány, aki folyton engem bámul.
- Ja, ő. Ne törődj vele, ő Samanta. Szegénynek valami olyasmi betegsége van, hogy ha új embereket lát, akkor nagyon nem tetszik neki, mert azt hiszi ellenség. Én azt hallottam, hogy túl sokat videó játékozott és az agyára ment, vagyis, hogy a miatt lát minket ellenségnek, mert a játékban is az újakat ellenségnek tekintették. Ezért nincsenek barátai, mert senkit nem enged közel, vagy ha valaki közeledni akar, azt mondja, hogy lézersugarat kap majd álmában. Ezért lakik egyedül. – mesélte.
- És ő mióta ilyen? – kérdeztem.
- Ő már fél éve itt van, de az orvosok nem tudtak rájönni, hogy lehet ebből kigyógyítani.
- Hmm. Érdekes. – válaszoltam majd enni kezdtem.
Miután végeztünk mindenkinek vissza kellett menni a kórtermébe, úgyhogy elváltunk Chris-sel. Mikor beértem egy csomó liliom volt az asztalomon. Nem tudtam ki küldhette, de volt rajta egy kis cetli azt elolvastam. „ Jobbulást Melody, vigyázz magadra” ez állt rajta, de nem volt név. Nagyon fáradt lettem pedig még csak 5 óra volt, de elaludtam, mert még ez a virág sem keltette fel a figyelmem, így hát behunytam. 

51. Mondanom kellett volna valamit

Nem tudom, mennyit aludhattam, de nem sokat, mert amikor felkeltem, csak a szüleim nem voltak ott.
- Anyuék hova lettek? – kérdeztem.
- Elmentek megkérdezni az orvost, hogy mikor engednek haza. – válaszolt Louis.
- Értem. Bocsi, hogy belealudtam a beszélgetésbe. – válaszoltam.
- Semmi baj, cuki volt. – mondták.
Én csak vigyorogtam, majd nyújtózkodtam egyet. Pár perc múlva visszajöttek apuék.
- Az orvos azt mondta még legalább egy hétig itt kell maradnod azután meg meglátják.
- Ne már. Mit csinálok itt még egy hétig? – kérdeztem keresztbe tett kezekkel.
- Majd minden nap meglátogatunk. – mosolygott Harry.
Ennek örültem, hogy ő mondja.
- Én egy tapodtat sem mozdulok. – vágott közbe Ashley.
Csak nevettem majd megöleltem. Ekkor bejött a doki.
- Melody, fel tudsz állni? – kérdezte.
- Ööö, már próbáltam, de nem ment valami simán. – mondtam és Harry-re néztem, aki csak vigyorgott.
- Akkor kérlek, most is próbáld meg, mert át kell jönnöd velem egy másik kórterembe.
Nekirugaszkodtam, de kellett vennem egy nagy levegőt, hogy biztos lábakra tudjak állni.
- Csak lassan. – mondta Louis és megfogta a kezem.
Rámosolyogtam és furcsa érzésem támadt, mintha éreztem volna ezt az érintést az előtt. Fel tudtam állni, de hogy menni is tudok-e, az még kérdéses. Louis átadott az orvosnak és belé-karoltam, majd menni kezdtem. Néhány helyen még így is összecsuklottam, de azért sikerült elindulni.
- Ülj le ide. – mutatott az egyik székre.
- Nagy nehezen felálltam és eljutottam idáig, most meg üljek le? – kérdeztem felháborodva.
A doki csak nevetett, de nekem még a leüléssel is voltak problémák, úgyhogy gyorsan lehuppantam és vizsgálni kezdett.
- Vegyél mély lélegzeteket. – utasított.
Én eleget tettem kéréseinek és szuszogtam.
- Oké, ez rendben van. Most megnézzük a vérnyomásod. – mondta és rám tette azt a kar izét.
Imádom, mert mindig elszorítja a karom és csikiz.
- Oké, ez is meg van. Most tátsd ki a szád és megnézzük a torkod. – mondta megint és egy pálcikát nyomott le a torkomon. Majd nem megfulladtam, de se baj, neki nem fájt.
- Rendben készen vagyunk. – mosolygott.
- Bocsánat, de megkérdezhetem, hogy hívják, mert nem igazán tudom. – mondtam félénken.
- Semmi baj, ez ilyenkor normális. Dr. Morgan vagyok. – válaszolt kedvesen miközben valamiket írogatott.
- Köszönöm Dr. Morgan. Visszamehetek? – kérdeztem.
- Persze, menni fog? – kérdezett vissza.
- Azt hiszem, de ha nem, úgy is hallani fogja. – nevettem.
Visszaindultam a szobámba. Fél úton elfelejtettem, hogy hol is van ezért visszamentem a dokihoz.
- Bocsánat, ismét, de hol is van a szobám? – kérdeztem miközben benéztem az ajtón.
- Itt elmész egyenes aztán jobbra a második ajtó. – válaszolt.
Azt hittem ki fog nevetni, de nagyon kedves volt. Miközben mentem előre, kapaszkodtam a korlátba, nehogy elessek. Visszaértem és Louis már rohant oda segíteni.
- Nem, nem kell. Menni fog egyedül. – mondtam és elküldtem.
Visszaült a helyére. Mikor már nem volt mit fognom, akkor már egyedül mentem. Láttam mindenki azt várja, mikor esek el, hogy elkapjanak. Egyszer csak felkiáltok.
- Jaj!
Mindenki ugrott, hogy „jaj, ugye nincs semmi bajod”. Persze még el sem estem, de én nagyot nevettem.
- Héééé! – szólaltak meg.
Csak nevettem és visszaültem az ágyamba.
- Na, mi történt? – kérdezte apa.
- Semmi, csak megvizsgáltak. – mosolyogtam.
- És, minden rendben?
- Hát nem mondott semmit.
Láttam, hogy van az a fiú, aki már régóta itt ül velünk, de nem nagyon mond semmit.
- Bocsi, de megkérdezhetem, hogy te ki is vagy, mert rád sem emlékszem? – kérdeztem tőle.
Felcsillant a szeme, hogy hozzászóltam és válaszolt.
- Eric vagyok, a szomszéd srác. Barátok vagyunk.
- Ó, értem. – mosolyogtam.
Ekkor berohant egy szőke srác, aki ugyan úgy ismerős volt, mint Ashley, de neki sem jutott eszembe a neve.
- Bocsi Melody. Amint meghallottam mi történt rohantam ide, csak lekéstem a buszt. – mondta szuszogva.
- Már tudom ki vagy. Te vagy Dylan. – kiáltottam fel.
- Emlékszel rám? – kérdezett és nagyon kedvesen közeledett.
- Igen, mindig lekésed a buszt, ha nagyon koncentrálsz. – nevettem és ölelkeztünk.
- Ó, szóval ez felejthetetlen? – nevetett.
- Hát igen. – válaszoltam.
Egy óra múlva mindenki elment. Nem tudtam mit csináljak, ezért felkeltem hátha kimehetek sétálni. Csak mentem a folyosón, de senkit nem érdekeltem, úgyhogy gondoltam tuti, hogy nem lesz baj, ha kimegyek. Egyszer csak összefutottam egy lánnyal.
- Szia, ne haragudj, meg tudod mondani, merre találom a kijáratot.
Nem mondott semmit, csak ijesztően nézett majd elszaladt. Megláttam a kijárat feliratot és elindultam felé. Hála Istennek jó helyen mentem ki és egy gyönyörű parkban voltam. Leültem a legközelebbi padra. Megláttam, hogy az a fiú közeledik, aki nem nagyon beszélt, azt hiszem, Eric-nek hívták.
- Szia, Melody. Ne haragudj, de visszajöttem. – mondta és elült mellém.
- Nem haragszom, de miért jöttél. Itt hagytál valamit? – kérdeztem.
- Ööö, nem igazán én csak beszélni szeretnék veled. – mondta.
- Velem, miért?
- Tudod, én úgy érzem, én is hibás vagyok amiatt, ami történt veled  és ezt szeretném tisztázni. – kezdte el a mondandóját.
- Nem akarok szemét lenni, de nem mondhatsz semmit az életemről, mert mint tudod amnéziás vagyok és, ha nem fokozatos tempóban tér vissza az emlékezetem, akkor sok mindent összekeverhetek, de szeretnék ismét egészséges lenni, úgyhogy ha megkérhetnélek, ne mondj semmit. – jelentettem ki.
- Ó, értem. Akkor mindegy. Most akkor megyek. – mondta szomorúan majd elment.
Gyorsan, gyorsan, jó vicc. Mindegy utána mentem.
- Bocsáss meg, de én szeretnék meggyógyulni. – fogtam meg a kezét.
- Semmi baj, megértem. – mondta és megsimogatott.
Azután hosszasan ölelkeztünk, de olyan jó volt. Azután csak rám mosolygott és elment. Hirtelen furcsa érzésem támadt, vagyis, hogy mondanom kellett volna neki valamit, de nem tudtam, mit. Így hát elindultam szétnézni a kórházban. 

50. Amnézia

*Melody felébred
Reggel valami kórházban ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt és azt sem tudtam miért fáj mindenem. Egyszer csak bejött egy orvos, vagy ápoló, vagy nem tudom ki volt az és kérdezgetett miközben kivette belőlem a csöveket.
- Hogy vagy?
- Még fáj mindenem.
- Hogy is hívnak? – kérdezte.
-Melody-nak. – válaszoltam határozottan.
Milyen kórház ez, hogy még a betegek nevét sem tudják. Kérdezgetett, hogy hol születtem, meg kik a szüleim, mint valami hülyét, hogy ne tudnám. Azután kaptam valami szurit, majd kiment. Kint beszélgetett két fiúval, akik utána bejöttek.
- Szia, Melody. Hogy vagy? – kérdezte a göndör.
- Ti kik vagytok?
- Nem ismersz meg? – kérdezte a csíkos pólós kétségbeesetten.
- Sajnálom, kéne?
Nem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét. Szegény, nagyon sajnáltam, fogalmam sem volt miért lett ilyen szomorú. Azután odajöttek az ágyamhoz. Mindketten simogatni kezdtek és ezt mondták.
- Örülök, hogy jobban vagy.
- Ne haragudjatok, de kik vagytok ti? – kérdeztem ismét.
- Sajnos nem mondhatjuk el. – mondták.
- Mi az, hogy nem mondhatjátok el. Mi, ti vagytok a pindur pandúrok, vagy mi. – kérdeztem.
Csak nevettek, majd ezt mondták.
- A humorod a régi.
Nem értettem, de ekkor bejött az orvos.
- Melody, kérlek, ülj fel! – utasított.
Nem ellenkeztem, felültem.
- Tudod Melody, neked emlékezetkiesésed van, és ezt csak úgy tudjuk helyrehozni, ha segítesz. - kezdett bele.
- Micsoda? – kérdeztem.
- Tudod, amnéziás vagy. – mondta el még egyszer.
- Azt értem, de hisz én nem érzékelem, hogy ne emlékeznék valamire. – válaszoltam.
- Miért, emlékszel erre a fiúra? – kérdezte és a csíkos pólósra mutatott.
- Ööö. Nem igazán. – mondtam és gondolkodni kezdtem, de nem ugrott be.
- Na, látod. – mondta majd írogatni kezdett.
- Miért, ki ő? – kérdeztem.
- Sajnos nem mondhatjuk meg, neked kell rájönnöd, mert minden idővel eszedbe fog jutni és nem lehet erőltetni. – válaszolta.
- Értem. – nem ellenkeztem, mert tudomásul vettem mindent.
Aztán megint elment. A két fiú ezt kérdezte.
- Maradhatunk?
- Persze, legalább nem leszek egyedül, úgyis szimpatikusak vagytok. – mosolyogtam.
Láttam nagyon örülnek, hogy ezt mondtam, így hát leültek a székekre és beszélgetni kezdtünk.
- Hogy vagy? – kérdezte először a göndör hajú.
- Jól, de először csak annyit szeretnék, hogy a neveteket tudjam, azt már csak tudhatom.
- Ööö, hát gondolom, abból nem lehet baj. – néztek egymásra.
- Én Louis vagyok, ő pedig Harry. – válaszolta a csíkos.
Valami hirtelen derengeni kezdett, de nem nagyon. Bár biztos észrevették, hogy miután megmondták, hogy hívják őket kicsit furán néztem.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Ja, semmi, csak olyan ismerős a nevetek, de nem tudom, hogy honnan.
Láttam, hogy felcsillan a szemük, biztos jó úton járok afelé, hogy megfejtsem kik is ők.
- Szerintetek felállhatok? – kérdeztem.
- Öm, nem jó ötlet, hiszen majdnem egy napja, hogy nem jártál és kitudja, hogy menne. – aggódott Louis ( azt hiszem, így hívják).
- Mindegy, én azért megpróbálom. – válaszoltam, majd megpróbáltam felkelni.
Nagyon fájt a lábam, sőt mindenem, de én bátor vagyok és menni fog. A fiúk már készenlétben álltak, hogy elkapjanak, ha elesek. Hát igen, nem úgy ment, ahogy azt képzeltem. Sikeresen elestem, vagyis a göndör hajú fiú kezei közé estem.
- Ú, ne haragudj. – mondtam és gyönyörű zöld szemeit fürkésztem.
- Semmi baj. – válaszolta bársonyos hangján.
Még pár percig nézegettük egymást aztán visszatett az ágyba. A másik fiúnak fülig ért a szája. Egyszer csak a szüleim suhantak be a kórtermembe.
- Kicsim, jobban vagy. – nyomott össze anyu.
- Amint látod, élek még. – mosolyogtam.
Lehet nem kellett volna ezt mondanom, mert anya elsírta magát.
- Mi az? – kérdeztem.
 - Semmi, csak örülök, hogy itt vagy. – válaszolta.
Hosszasan ölelkeztünk, de nekem már belilult a fejem annyit nyomorgatott. Aztán apa is hosszasan megölelt majd megsimogatott. Jött velük egy fiú, de nem nagyon ismertem fel.
- Szia, Melody, hogy vagy? – kérdezte.
- Ööö, köszönöm, jól. – válaszoltam.
Biztos ő is valami haverom, de sajnos nem ismertem meg. Miközben megtörtént a nagy összeborulás anya kitett nekem egy csomó gyümölcsöt.
- Tessék kicsim, van itt alma, körte, barack, banán, citrom… - és pakolgatott.
- Anya. Ennyi erővel idehozhattad volna a zöldségest. – szakítottam félbe a nagy pakolászást.
Egyszer csak egy örült lány száguldott be.
- Jaj, Melody. Miért csak most hallom, mi lett veled. Ne haragudj, hogy nem jöttem előbb. Jaj, jól vagy. – ölelt meg.
Azt tudtam, hogy nagyon jó barátnők vagyunk, de hirtelen nem jutott eszembe a neve. Nem akartam, hogy megharagudjon ezért nem kérdeztem rá, hogy mi is a neve.
- Ja, bocs. Én itt ugrálok a nyakadban, te meg azt sem tudod, ki vagyok. Ashley vagyok. – nyújtotta a kezét.
- De tudom ki vagy. Rád emlékszem, te vagy a legjobb barátnőm. – mosolyogtam.
Nagyon megörült.
- El sem hiszem, hogy emlékszel rám!
Ő is leült hozzánk és beszélgetni kezdtünk. Csak az volt a téma, hogy-hogy vagyok meg ilyenek, de jó volt beszélgetni. Sajnos nagyon fáj t a fejem ezért a nagy beszélgetés közben elaludtam.

49. Az én hibám volt

*Louis szemszöge
Miközben vártuk, hogy valaki kijöjjön és közölje, hogy mi van a szeretett Melody-mal, én majd nem sírva fakadtam, de nem tehettem, mert erősnek kell látszanom a többiek előtt. Egyszer csak kijött az orvos.
- Kedves családtagok, szeretném közölni önökkel, hogy…- kezdte el a mondatot.
Mindenkiben megfagyott a vér és csak néztünk.
- A kis Melody, fel fog épülni. – fejezte be.
Megkönnyebbültünk, egy kicsit, de aztán még hozzátett egy dolgot a doktor úr.
- Mivel a felépülés csak a kislányon múlik, ezért nem tudunk semmit-biztosat nyújtani. Sajnos egy biztos, Melody-nak amnéziája van. – jelentette be.
Azt hittem rosszul leszek, ez azt jelenti, hogy mindent elfelejtett.
- Ne aggódjanak, ahogy a lányukat ismerem, hamar felépül. – nyugtatgatott.
- Doktor úr! – szólítottam meg.
- Ez az amnézia, ez nagyon súlyos? – kérdeztem.
- Hogy érti? – kérdezett ő is.
- Úgy, hogy semmire nem emlékszik?
- Mint például a neve, meg ilyenek?
- Például, emlékek, gyerekkor.
- Nem igazán emlékszik ilyenekre, de ezt akkor tudom biztosan megmondani, ha felébred az altatásból, ami csak jó pár óra múlva lesz. Azt tudja, hogy ki ő, de nem biztos, hogy minden családtagra emlékszik. Barátok is valószínűleg kiestek, de ezt majd meglátják maguk. Sajnálom, de most mennem kell. – mondta az orvos majd elment.
Még Melody édesanyja, Isabella, gyorsan utána szólt, hogy be lehet-e menni, de nem engedik még meg. Csak az ablakon keresztül tudtuk nézni és mindenhonnan csövek lógtak belőle.
- Mi lesz az én kicsi hugicámmal. – könnyeztem be.
- Semmi baj nem lesz, fel fog épülni, az orvos is megmondta, erős és akaratos a szervezete, úgyhogy bízom benne. – nyugtatott meg Steve.
Harry arcára rápillantottam és láttam, hogy már ő szipog. Nyújtottam neki egy zsepit.
- Mi lesz velem, amíg ő nincs? – kérdezte könnyes szemekkel.
- Nyugalom, minden rendben lesz. – fogtam meg a vállát.
Steve elhívott beszélgetni ezért egy kicsit magára hagytam, de amint láttam Melody barátjával, Eric-kel beszélgetett.
- Louis. Tudom nem voltál ott, de te is tudod, hogy Melody mindig óvatosan közlekedett, hiszen mindig az volt előtte, ahogy a nagyit elütik. Most mi terelhette el annyira a figyelmét, hogy nem nézett szét. Nem tudom felfogni, mert ez hihetetlen. Tudom ő volt az, aki minket is mindig megállít, hogy nézz szét, akkor is mikor zöld a lámpa és most itt fekszik, autó baleset miatt. El sem hiszem. – mondta Steve.
- Fogalmam sincs, de szerintem egy darabig ez nem fog kiderülni. – válaszoltam.
Ő csak bólintott, majd elváltunk. Eszemben jutott, hogy mondta Harry, hogy összevesztek, vagyis volt egy érdekes beszélgetésük, ahonnan mindketten, hát, hogy is mondjam, feszülten távoztak. Ekkor hatalmas haragot éreztem Harry iránt, mert miatta volt feldúlt és nem nézett szét és miatta ütötték el. Ezt a kórházban még nem akartam hangoztatni, inkább kihívtam az udvarra.
- Hogy tehetted ezt? – löktem neki durván a falnak.
- Neked mi bajod? – kérdezte miközben próbált visszaállni.
- Miattad volt olyan Melody. Nem nézett szét, mert rólad gondolkodott, mert haraggal váltatok el, ilyenkor Mel kizárja a külvilágot. A te hibád. – sírtam el magam és a földre borultam.
- Utána kellett volna menned. – mondtam sírva.
- Tudom. Mindenről én tehetek, ezt már felfogtam. Ne haragudj, én ezt nem így akartam. Soha nem okoznék szándékosan fájdalmat Melody-nak, se senkinek. – mondta sírva.
Leült mellém és már ketten sírtunk, mint két nagy gyerek. Nem akartam Harry-t hibáztatni, de valakit muszáj voltam, hogy kitöltsem rajta a haragom.
- Harry, ne haragudj. Ez nem a hibád volt, nekem kéne mindig ott lennem mellette, hisz a rokonom és a legjobb barátom, de én is mással vagyok elfoglalva, csak magamra gondolok és ilyenkor. – még a mondatom sem tudtam befejezni, csak sírtam.
- Mi? Dehogyis, te vagy a legfantasztikusabb „bátyus” és persze barát. Ezt tanúsíthatom. – vígasztalt és rám borult.
- Na, jó. Ne sírjunk itt, mint két óvodás. – mondtam majd felálltam és felsegítettem Harry-t is.
Ölelkeztünk egyet majd letöröltük könnyeinket és bementünk.
- Tényleg, mit beszélgettél azzal a fiúval? – kérdeztem Harry-t.
- Csak megkérdeztem, hogy ő a család barátja és mondta, hogy ő a szomszéd srác. – válaszolta.
- Ennyi? – kérdeztem.
- Ennyi. Mert mi kell még?
- Ja, semmi.
Visszamentünk és Steve mondta, hogy elmennek haza, persze Isabella nem akart, de már látszott rajta, hogy hulla fáradt, de megnyugtattam, hogy egész este itt leszek, ha kell még holnap is. Ezután is akadékoskodott még egy ideig, de aztán belement.
- Maradhatok? – kérdezte Harry.
- Nem kell. Menj csak haza. – mondtam.
- De én maradni szeretnék. – nézett rám.
- Akkor maradj. – egyeztem bele.
Leültünk és vártuk, hogy mondjon valaki valamit, de hiába. Melody-hoz ki, be mentek az ápolónők, de nem mondtak semmit.
*30 perccel később…
Már nem bírtam tovább, így megkérdeztem egy éppen arra járó dokit.
- Ne haragudjon, csak a húgomról szeretnék tudni valamit, mikor ébred már fel. Ugye nincs semmi baj?
- Nincs semmi. Tudja ez egy nagyon erős altató, ami időbe telik, míg kiürül a szervezetből. – világosított fel.
Csak bólintottam majd leültem. Egymásra dőltünk Harry-vel. Nem akartunk elaludni, hátha mondanak valamit, de nem. Hajnali 3 felé sajnos lecsukódtak a szemeink és behunytunk. 

48. Kómában/2. felvonás- Más szemszögből

*Harry szemszöge
Mikor otthagytam Melody-t majdnem megszakadt a szívem, ezért még nem kevés ideig bolyongtam a parkban. Leültem az egyik fa tövébe elmélkedni. Egyszer csak nagyon rossz érzésem támadt, de nem jöttem rá, hogy mitől. Elindultam hazafelé, útközben is sokat gondolkodtam Melody-ról és, hogy én nem mondok le róla. Hazaértem.
- Sziasztok! – mondtam lehangolva.
Louis egyből észrevette, hogy valami nincs rendben és a segítségemre sietett, mint otthoni pszihomókus.
- Mi baj, cunci mókusom. – tettem rám a karját.
- Semmi. – mondtam lehajtott fejjel.
- Aha, látom. – húzta fel a szemöldökét.
- Na, mond el a jó öreg Tomo bácsinak, mi a problem. – mosolygott huncut mosolyával.
Nem bírtam neki ellenállni így hát kiöntöttem a lelkem.
- Tudod, van Melody. – kezdtem bele.
- Jaj. – ijedt fel.
- Mi az? – kérdeztem.
- Csak azt ne mond, hogy belezúgtál a hugicámba. – válaszolt.
- Oké, nem mondom. – válaszoltam gyorsan.
- De úgy így is van? – kérdezte ismét.
Csak lehajtottam a fejem.
- Ne már, Harry. – fogta meg a fejét.
- Sajnálom, tudom nem szabadott volna, hiszen mondtad, hogy a rokonaid számomra tabuk, de hát olyan aranyos. – magyarázkodtam.
- Tudom, ezért nem akarom veled látni! – kiabált mosolyogva.
- Tudod, hogy imádlak Harry, de Melody mindig a kicsi hugicám marad, vagyis ő az egyetlen mondjuk, hogy unokatesóm és, ha összetörik a szívét nem lesz olyan, mint régen. – mondta nekem.
- Te azt hiszed, hogy összetöröm a szívét? – kérdeztem és ez nagyon rosszul esett.
- Mi? Dehogyis. – jelentette ki.
Megkönnyebbültem, egy kicsit.
- Hát akkor? – kérdeztem.
- Híresek vagyunk és, akkor sokan letámadják, mert mint tudjuk, ha neked barátnőd lesz, annak a lánynak annyi. – mondta Louis.
Sajnos be kellett látnom, hogy igaza van és szeretem annyira Melody-t, hogy ilyenektől megkíméljem.
- Akkor ezt megbeszéltük. – ölelt át Louis.
Egyszer csak megcsörrent Louis telefonja.
- Háló! – szólt a kagylóba.
- Micsoda? – láttam kétségbeesett arcát.
- Azonnal ott vagyok. – mondta majd letette a telefont és örült rohanásba kezdett.
Alig tudtam utolérni.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Melody balesetet szenvedett.  – jelentette be és a sírógörcs kerülgette.
Lefagytam. Csak ennyit mondtam.
- Én is megyek.
Louis nem mondott semmit, csak rohantunk a kocsihoz. Nem is beszélgettünk, mert kinek van kedve ilyenkor cseverészni. Az járt a fejemben, ha Melody-nak valami baja esik, azt soha, de soha nem bocsájtom meg magamnak.
*10 perccel később*
Befutottunk a kórházba. Odamentünk a recepcióshoz.
- Elnézést. Melody Tomlinson-t hol találjuk? – kérdezte Louis kétségbeesetten.
- Ó, igen. Nem rég autó balesetes fiatal leányt. 5. emelet, 2. ajtó, balra. – mondta kedvesen a hölgy.
Megköszöntük és nem mentünk a lifttel, mert tömve volt inkább felfutottunk a lépcsőkön, hogy időt nyerjünk. Láttuk a folyosónál, hogy az egész családja ott ül és én nem mertem mondani semmit.
- Hogy van? – kérdezte Louis, mikor odaértünk.
- Az orvosok nem mondanak semmi biztosat. – mondta Steve (Melody apukája) miközben a felesége a vállán zokogott.
A kórterem előtt még egy kék inges fiú is ott járkált, de nem tudtam, és nagyon ebben a pillanatban nem is érdekelt, hogy ki az. Benéztem az ablakon, ahol látni lehetett valamit a műtétből és Melody egyáltalán nem nézett ki túl jól. Szegényből ömlött a vér és eszméletlen volt. Nem tudtam leülni az idegtől inkább járkáltam.


*Eric szemszöge
Mikor elmentem Melody-tól nem tudtam hova tegyem. Nem hagyta, hogy megcsókoljam, de megölelt és biztos tudja, hogy nem csak barátilag tekintek rá, de biztos ő sem. Emlékszem az első találkozásra, nem volt valami kedves, hiszen majdnem megevetett a házi macskája, de már akkor tudtam, hogy ő az igazi és most már biztos vagyok benne. Mikor hazaértem anya ismét kérdezte mi ez a mélabús fej. Én próbáltam kivágni magam, de anya a vesémbe lát. Így hát elmondtam neki mindent A-tól Z-ig.
- Tudod anya. Meséltem neked Melody-ról a szomszéd lány, aki már akkor nagyon kedvesen viselkedett velem, amikor idejöttünk. Azóta is nagyon jóba vagyunk, de nem értem, mert tudja, hogy nem csak egyszerűen a barátja akarok lenni, vagyis remélem, tudja, de nem hagy közeledni és nem tudom miért. Azt hittem, amikor eljöttünk olaszból, hogy már senkit nem fogok úgy szeretni, mint az ottani barátnőmet, de most itt van Mel és őt jobban szeretem, mint bárkit a világon. Kivéve téged anyu. – vigyorogtam.
- Jaj, kisfiam. Tudtam, hogy eljön az idő, mikor rátalálsz a nagy szerelmedre, de ha nem mondod, meg a lánynak mit érzel, ő nem biztos, hogy tudni fogja, így hát ragadd meg az alkalmat. Egy lánynak nem mindig egyértelmű az, amit érzel és hát nekünk, lányoknak ezt ki kell fejtenetek. Én tudtam, hogy itt is találsz valakit. – ölelt át.
A nagy lelki csevej után anyunak el kellett menni-e. Gondolkodtam, hogy felhívom Melody-t, de ezt nem szokás telefonon megbeszélni ezért még tanakodtam a kanapén. Miközben tanakodtam bekapcsoltam a Tv-t.
- „Baleset történt az Eisenhower út és a Patrick tér kereszteződésében. Friss forrásaink szerint a kocsi sofőrje pár karcolással megúszta, de az elgázolt 15 év körüli lány súlyos sérüléseket szenvedett. Ezekben a percekben is több mint 10 orvos dolgozik felépülése érdekében, de nem tudnak semmi biztosat mondani. Mutattunk a lányról egy képet és, aki ismeri, értesítse szüleit, mert a mentők nem tudták őket értesíteni, mert nem vesztegethetik az értékes időt..” – hallottam a Tv-ben és azt hittem szívrohamot kapok.
Egyszer csak megjelent a képernyőn Melody képe. Nem is gondolkodtam, elrohantam a szüleihez. Ők is már indulni készültek, mindannyian szörnyű bőrben voltak, de megkértem, hogy vigyenek el.
- Szállj be fiam! – utasított Mr. Tomlinson.
Elindultunk és kevesebb, mint 10 perc alatt ott is voltunk. Eligazítottak minket és a kórterem előtt várakoztunk. Benéztünk a műtőterembe egy ablakon keresztül és én majdnem rosszul lettem, de, ha összeesek, akkor engem is műthetnek. Ülni nem volt idő, csak járkáltam, mint egy szteroidos pingvin és vártam, mit mondanak az orvosok, de azok csak szaladgáltak, mint a hülyék és nem mondtak semmit. Egyszer csak megjelent két fiú. Nem tudtam kik azok, biztos a család közeli barátai, gondoltam én, de most nem ezzel foglalkozzak, csak, hogy felébredjen Melody és elmondhassam mit is érzek. 

47. Kómában/1.felvonás

Hirtelen nem tudtam mi történt. Nem láttam semmit és egyszer csak azt éreztem, hogy valaki hozzám ér. Hangos zajt hallottam, mintha mindenki kiabálna. Azt hittem szétrobban a fejem, de megszólalni, sőt mozdulni sem tudtam. Éreztem, hogy letesznek valami ágy féleségre és valamit tesznek a számba. Fogalmam sem volt mi történik. Egyszer ismét felemeltek és egy másik valamire tehettek. Hatalmas sebességgel száguldottunk és megint egy másik ágyra tettek. Még mindig nem láttam semmit, de kezdtem megijedni. Valamit belém döftek és éreztem, hogy elálmosodok. Egyszer csak egy hatalmas fényt láttam, elindultam felé. Mikor odaértem olyan volt, mint a park, ahol voltam Harry-vel. Annyit láttam, hogy Harry egy fánál ül és sír. Aztán közelebb mentem, hogy megvigasztaljam, de nem tudtam, nem is látta, hogy ott vagyok, hozzáérni sem tudtam. Aztán egyszer csak térdre borult.
- Istenem. Tudom, nem sűrűn beszélek veled, de most nagyon nagy szükségem van rád. Tudod, van egy lány, akiről már meséltem és hát az a lány a legeslegfantasztikusabb a világon és sajna ezt ő nem mindig tudja magáról, de én biztos vagyok benne. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé, de úgy, mint még soha senkibe. Segítened kell. Nem azt kérem, hogy szerezd meg nekem, hanem, ha az enyém nem lehet, akkor olyané legyen, aki tiszta szívből szereti, és nem csak kihasználja. Tudom, most én is otthagytam, de nem akartam, hogy lássa fájdalmam. Kérlek, hogy nagyon vigyázz rá. – könyörgött az ég felé nézve, összeszorított kezekkel.
Hirtelen eltűnt a park és Harry képe, egyszer csak a farmunkon, vagyis inkább Eric-ék farmján találtam magam. Eric-et a kanapén ülve láttam. Ő is beszélt, de nem volt ott senki.
- Jaj, istenem, mi tévő legyek. Te mindig itt vagy velem és segítesz, de most nem mondasz semmit és egyedül nem boldogulok. Ma, majdnem olyat tettem, hogy magam is megbánhattam volna. Majdnem megcsókoltam a lányt, akit szeretek. Tudom ez nem bűn, de ő ellökött, lehet, hogy nem így érez irántam, és én csak ráerőltettem, de én nagyon szeretem, és nem tudom mi tévő legyek. Játsszam az elérhetetlent, vagy legyek a szerelmes hős, de úgy érzem ő is szeret, de mégse vallja be nekem, talán még magának sem. Küldj egy jelet, vagy akármit, hogy mi tévő legyek vele kapcsolatban és, ha velem nem is akarod, hogy együtt legyen, akkor olyannal legyen, aki igazán szereti, mint én.
Nem tudtam mi ez, és, hogy- hogy kerültem ide, semmit nem értettem. Hirtelen egy arany kapunál találtam magam.
- Lépj beljebb! – szólított egy hang.
Átléptem a küszöböt és mintha valami felhőre léptem olyan volt, nem láttam senkit és semmit, csak nagy fényességet.
- Gyere közelebb. – mondta egy árnyék a fények közül.
Azt hittem káprázik a szemem, de ott állt a régen meghalt dédnagymamám, aki autó balesetet szenvedett.
- Szervusz, Melody. Gyere csak közelebb. – tárta ki karjait.
- Dédi, te vagy az? – kérdeztem könnyes szemekkel.
- Nem, a mikulás, szerinted? – nevetett.
- Jól van, na. – nevettem és odafutottam, hogy megölelhessem.
- Hol vagyok nagyi? – kérdeztem félénken és lefelé néztem.
- Hát kis unokám, tudod, miben haltam meg, ugye? – kérdezte.
- Persze, hogy tudom. Elütöttek. – válaszoltam szomorúan.
- De akkor, hogy lehetsz itt? – kérdeztem értetlenül.
- Sajnos jöttél utánam. – mondta és lehajtotta a fejét.
- Micsoda? Hogy érted ezt? – kérdeztem megdöbbenve és még mindig nem értettem.
- Elütöttek. – sírta el magát.
- Tudom.
- De úgy értem, hogy téged. – magyarázta meg.
Megdöbbenésemre leültem és ő leült mellém. Elmagyarázta, hogy mi történt és én nem tudtam hinni.
- Kicsim, azért vagy itt velem, vagyis azért vagyunk, csak mi ketten, mert itt még vissza lehet menni. – kezdett bele.
- Mégis hova? – kérdeztem.
- Hagy fejezzem be. Tudod, nagyon ritkán kerülnek ide az emberek. Itt nem vagy halott, de nem is élsz. Gondolom voltál most máshol is, amit nem értesz. – nézett rám.
- Ööö, nem értelek nagyi. Egyébként, hogyan láthattam a barátaimat, amikor nem is élek, vagy mi. – kérdeztem.
- Látod, ez az, ami miatt itt vagy. Neked a földön van egy megoldatlan ügyed, amit még nem tisztáztál és ezeket láttad. – kezdte a magyarázatot.
- Megoldatlan, hogy érted? – kérdeztem.
- Úgy, hogy az amit, vagy akit láttál, azzal még valamit tisztáznod kell, és ezért még nem hagyhatod ott őket, de azért vagy itt, hogy dönts, hogy akarsz-e vele/velük tisztázni valamit, vagy sem.
Értetlenül ültem. Amikor szólni akartam a nagyihoz és megfordultam, nem volt sehol.
- Döntened kell! – hallottam egy hangot, de megint nem láttam senkit.
Fogalmam sem volt mit tegyek, most vagy meghalok, vagy visszamegyek és tisztázok mindent Eric-cel és Harry-vel.
- Mond ki, a döntésed! – utasított egy mély hang.
- Vissza akarok menni! – mondtam határozottan.
Egyszer csak hatalmas fájdalmat éreztem és a kórterembe találtam magam. Furcsa volt. A testem egy ágyon, eszméletlenül, de én ott álltam mellette, senki nem látott a kórtermen kívül láttam, hogy anya sír, apa pedig könnyeivel küszködik. A váró teremben megláttam Eric-et és Harry-t. Ők nem ültek egymás mellé, hisz nem is ismerik egymást. Én pedig visszakerültem a testembe. 

46. Váratlan helyzet

-Na, látod, mindenre van megoldás? – mondtam.
- Azt látom. – nevetett tovább Ash.
Nem sokára kicsöngettek és Diana mikor meglátott, tátott szájjal állt a folyosó végén. Volt még egy órán aztán hazaindultam. Egyszer csak Eric futott utánam.
- Melody. Melody, vár meg! – kiáltotta.
Megálltam és megvártam.
- Szia, remélem jobban vagy. – fogta meg a vállam.
- Igen, azt hiszem. Ja, és köszi, a tegnapi segítséget. – köszöntem meg kedvesen.
- Igazán nincs mit, szívesen tettem. – mosolygott.
Az a mosoly, gyönyörű és imádom, de nem lehet, vagy talán még is, össze vagyok zavarodva.
- Melody, minden rendben? – kérdezte, mert látta, hogy elbambultam.
- Ja, persze, csak egy kicsit elkalandoztam. – ráztam meg a fejem.
- Miről? – kérdezte aztán elindultunk.
- Nem tudom, csak úgy. – vágtam ki magam.
- És, mit csináltatok, mikor nem voltam órán? – próbáltam terelni a témát.
- Kb. semmit. Ashley és Steffany beszélgettek. Én pedig Dylan-nal voltam, mi is beszélgettünk. – válaszolta.
- Értem, és miről beszélgettetek? – kérdeztem.
- Őszintén? – kérdezte.
- Nem, azért kérdezem, hogy hazudj, szerinted? – kérdeztem és felhúztam a szemöldököm.
- Jól van, na, csak vicceltem. Hát… ööö… izé… rólad. – mondta majd láttam, hogy elpirult.
- Rólam? Jobb téma nem volt? – kérdeztem.
- Nálad jobb téma nincs. – mondta kedvesen.
Úgy éreztem én is elpirulok és utána csak mosolyogtunk, de egyikünk sem a másikra. Mikor elértünk a házunkhoz még beszélgettünk a kapuban.
- Melody, arra gondoltam, hogy valamikor a jövő hét folyamán átjöhetnél.
- Nagyon kedves tőled és még meggondolom, de nem mondok semmit biztosan. – mondtam.
- Rendben, remélem, át tudsz jönni.
- Tudod mit, átmegyek. – mondtam biztosan, mert nem bírtam bánatos képét nézni.
- Tényleg, biztos, szerintem azért még kérdezz rá otthon, mert nem akarom beleélni magam. – mondta örömmel az arcán.
- Jól van, majd felhívlak, hogy mit mondtak. – mondtam mosollyal.
Láttam, hogy Eric mosolyog, és közben közeledik felém. Már csak pár centire voltak az ajkaink, de ekkor finoman arrébb toltam magamtól.
- Akkor majd hívlak. – mondtam és lehajtottam a fejem.
- Ne haragudj. – hallottam hangját, ahogy bocsánatért „esedezik”.
- Ja, semmi baj, csak tudod ez nekem most így nem lesz jó. – válaszoltam.
- Értem. Akkor most jobb lesz, ha megyek. – mondta és már fordult el, de ekkor megragadtam a karját és visszahúztam és megöleltem. Biztosan nem értette, de tudnia kell, hogy nem haragszom rá és, hogy még én sem tudom, mit érzek. Miután elengedtem furán nézett aztán mosolygott és elindult. Bementem a házba és apa éppen meccset nézett.
- Szia, kicsim, milyen napod volt? – kérdezte úgy, hogy oda sem nézett.
- Nem volt semmi különös. Van itthon kaja? – válaszoltam, majd én kérdeztem.
- A hűtőben biztosan találsz valami ehetőt. – mutogatott a hűtő felé.
Találtam ott egy kis sütit és egy egész narancsot, úgyhogy azt ettem. Nem volt kedvem ilyen j ó időben bent ülni ezért kiültem a teraszra, de előbb kihoztam a laptopom. Miközben eszegettem, néztem mit csinálnak az állataink, de csak punnyadtak, mint én. Megkajáltam, megmostam a kezem aztán bekapcsoltam a gépet. Eszembe jutottak Harry üzenetei így azóta, mióta nem néztem duplájára nőtt a számuk. Megnéztem mindet.
„Beszélnünk kell, kérlek, írj.”
„Ha fent vagy, írj. Könyörgöm!”
„Ne haragudj. Muszáj beszélnünk.”
Ez volt az összes üzenet lényege. Mindegyiket este írta ezért úgy gondoltam, ha most visszaírok,akkor még várhatok a válaszra ezért mindegyikre válaszoltam. Nem telt el 5 perc és láttam, hogy Skype-on valaki beszélni akar velem. Rákattintottam a linkre, hogy feljöjjön az ablak. Harry ült a gép előtt.
- Szia. – köszöntött, de nem mosolygott.
- Szia. – válaszoltam.
- Beszélhetünk, vagy még mindig haragszol? – kérdezte.
- Eddig sem haragudtam, csak nem tudok eligazodni az érzéseimen. – magyaráztam ki magam.
- De hisz nem is mondta semmit. – hallottam hangját.
- Tudom, de ha mondtál volna, rosszabb lenne.
- Honnan tudod? Tudod mit akartam mondani, vagy mi? – kérdezte értetlenül.
- Nem, igazad van, csak. Hülye vagyok. – mondtam és megint rám jött a síró görcs, de megálltam és nem sírtam, eddig.
- Dehogy vagy hülye. – mondta egy kisebb mosollyal.
- Na, de most elmondhatod mit akartál. – jelentettem ki.
- Ööö, így nem lenne az igazi. – mondta és megigazította rakoncátlan fürtjeit.
- Hát akkor, mikor? – kérdeztem.
- Mit szólnál, ha találkoznánk? – kérdezte.
- Szerintem nem jó ötlet. – válaszoltam és próbáltam nem a szemébe nézni.
- Oké, de mond a szemembe. – kért meg.
Próbáltam a szemébe mondani, de nem ment.
- Rendben, de akkor most. – egyeztem bele.
- Remek, akkor el is indulok hozzátok.
- Ne! Inkább menjünk a parkba. – állítottam meg.
- Jó, de mostantól nem engedsz be a házatokba sem? – kérdezte szomorkásan.
- Jaj, nem, csak tudod, majd elmondom. – fejeztem be a mondatom.
- Akkor indulás. – mondta és felállt a székről aztán kikapcsolta a kamerát.
Csak fogtam a fejem és nem tudtam mi tévő legyek.
- Most már muszáj elmennem. De mégse.
Szóltam apunak, hogy elmentem, de csak a meccsel foglalkozott. Gyorsan elindultam, de csak azért nem akartam, hogy Harry hozzánk jöjjön, mert féltem, hogy átjön Eric. Mikor odaértem a parkba, nem láttam sehol Harry-t ezért leültem a legközelebbi padra. Egyszer csak egy árnyékot láttam közeledni.
- Szia, Melody. – állt fölém.
- Szia. Harry. – álltam felé én is.
Sokáig álltunk egymással szemben aztán megtörtem a kínos csendet.
- Na.
- Ja, szerintem üljünk le. – mondta aztán leültünk.
- Szóval. – kezdtem bele.
- Nehezebb, mint gondoltam. – szólt Harry és a tenyerét ütögette.
Ekkor megfogtam a kezét és ránéztem. Ő is felemelte fejét és a szemembe nézett.
- Melody. Én azt akartam, hogy tudd. – kezdte el.
Ekkor már a gyomrom összeszorult az agyam kikapcsolt a szívem kalapált, már nem ebben az univerzumban éreztem magam.
- Nem tudok nélküled élni, ha nem találkoztunk volna, számomra az, hogy első látásra szerelem, olyan nem létezne. Tudom, nem akartad ezt hallani, de muszáj, vagyok kimondani. Szeretlek. – fejezte be.
A szám tátva maradt, megmerevedtem és mozdulni sem tudtam. Miközben én meredten ültem Harry lehajtotta a fejét és a térdét nézte, biztos azt hitte, én nem viszonzom a szerelmét, vagyis még én sem tudom, hogy viszonzom-e. Nagy nehezen megszólaltam.
- Harry.
Erre felkapta a fejét.
- Én. Én. Nem is tudom, mit mondjak.
- Mond, hogy viszont szeretsz. – csillant fel a szeme.
- Azt nem tehetem. – lomboztam le.
- Miért?
- Mert nem vagyok, benne biztos mit érzek. Abban biztos vagyok, hogy ilyent még nem éreztem, de nem tudom mi ez. – magyarázkodtam.
- Van valaki, aki fontosabb nálam, ugye? – kérdezte.
- Nem, vagyis nem fontosabb, csak. Nem is tudom. Bonyolult. – válaszoltam.
- Értelek, akkor hagyjuk az egészet. – mondta és felállt.
- Mi, mi az, hogy hagyjuk? – kérdeztem értetlenül.
- Ha te nem így érzel, akkor felesleges itt játszadoznunk. – mondta nem idegesen, meg sem tudom magyarázni, hogy milyen volt.
- De Harry. – szóltam utána.
- Én. – kezdtem a mondatot, de nem fejeztem be.
Harry, csak annyit mutatott tekintetével, hogy „oké, hagyjuk”, aztán elment. Hirtelen olyan volt, mintha mindent elvesztettem volna. Hányingerem volt, azt hittem összeesek, de még ahhoz sem volt erőm és a világ forgott így hát elindultam haza. Mindig megállok a zebra előtt és várok, nehogy jöjjön valami. Ez most nem történt meg. Hatalmas fájdalmat éreztem aztán egy fehér villanás és minden eltűnt. 

45. Nevessünk

A földön töprengve eszembe jutott Harry is, ami most pont nem jött ki jól, mert rajta is gondolkoztam. Egyszer csak kicsöngettek.
- Hát te? – kérdezte Dylan.
- Én csak vártalak titeket. – válaszoltam.
- De miért nem jöttél be?
- Mert nem akartam már arra a kevés időre, vagyis inkább, á nem is tudom, hagyjál. – fejeztem be a beszélgetést.
Elindultunk a folyosón a következő órára. Hála istennek tesi volt és ott külön lehetek, mert egyedül is futhatok.
- Gyerekek, ma csapatjátékok lesznek! – jelentette be a tanárnő.
- Hát persze, hogy pont most nincs az, ami kéne. – motyogtam.
- Parancsol Ms. Tomlinson? – kérdezett oda Mrs. Jonhson.
- Semmi, csak mondtam, hogy mennyire örülök, hogy csapatjáték lesz, de é n nem futhatnék? – kérdeztem.
- De, miért ne, csak azt hittem, ennek jobban fogtok örülni, de aki akar, az futhat. – mondta utána a többieknek.
Hála istennek, csak én akartam.
- Ne fuss egyedül, megyek veled. – szólt Ashley.
Nem repestem az örömtől, de nem mondtam semmit. Elmentünk átöltözni, de a többiek még maradtak, mert összeállították a csapatokat. Az öltözőben már beszélgettünk Ashley-vel.
- Nem is szeretsz futni, hogy-hogy most mégis futsz? – kérdeztem.
- Ki akartalak faggatni, hogy mi volt? – nevetett.
Én nem nevettem vele és ekkor ő is abbahagyta.
- Bocsi, tudom nem vicces, csak próbállak jobb kedvre deríteni, de úgy látszik nehezebb lesz, mint hittem. – mondta és leültünk a padra.
A kezembe tettem az arcom.
- Olyan nehéz. – mondtam.
- Mi, nem értem? – kérdezett Ashley.
- Mondom, olyan nehéz. – ismételtem.
- Vett már a pofád a tenyeredből, mert nem értem. – kiabálta.
- Mondom, olyan nehéz! – ordítottam és kivettem a fejem a tenyeremből.
- Na, én is így gondoltam. – nevetett.
Ekkor már nekem is nevetnem kellett.
- Na, akkor menjünk futni. – keltem fel.
- Ja, és nehogy nyavalyogj, mert te akartál jönni. – tettem hozzá.
- Igyekszem, jaj. – mondta és a padról alig tudott felkelni.
Ekkor hirtelen mindenki beviharzott, mi meg ki.
- Na, lányok. Egyezünk meg 2 körben és rendben leszünk, de ne fussatok gyorsan, mert azt hiszik, kegyelmes vagyok. – mondta a tanárnő.
- Igenis. – mondtuk és futni kezdtünk.
Futottunk kb. egy utcát és sétálni kezdtünk.
- Hiszen azt mondta lassan fussunk. – nevettünk.
- Olyan jó, hogy megint ilyen jó kedved van. – mondta Ashley.
- Na, de most már elmesélhetnél mindent, a tegnapit és a mait, dolgokat is. – tette hozzá.
- Muszáj? – mondtam nyűgösen.
- Hát jó lenne. – mondta Ash.
- Ajj, csak annyi volt, hogy most mondta az igazgató, hogy nem kéne, csak kicsit kifejtette. Tegnap pedig Harry akart mondani valamit, de nem hagytam neki és nem tudtam mitől féltem és rosszul lettem és mikor hazaértem Eric vett a szárnyai alatt és már nem értek semmit. – foglaltam össze röviden.
- Ebből én se mindent értettem, de miért nem hagytad, hogy Harry beszéljen veled? – kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Őszintén? Azt hiszem, tetszik Harry, és ami nem is lenne baj, de Eric iránt is érzek valamit így inkább hagyom az egészet. – mondtam.
- Ez az, tudtam! – kiáltott fel Ashley.
Értetlenül álltam és néztem, hogy mi baja lehet.
- Ja. – mondta és abbahagyta, amit csinált.
- Bocsi, csak tudtam, hogy tetszik Eric. – kezdett bele.
- Bár gondolhattam volna, hogy tetszik Harry és biztos te is tetszel neki, én hülye. – fejezte be és ütötte meg a fejét.
- Ööö, oké. – mondtam furán.
- Nem is cáfolod? Igazam van? Juhuuu. – örvendezett Ashley.
- Egyszer mindenkinek lehet rossz napja. – nevettem.
Ekkor hirtelen abbahagyta az ugrálást és csúnyán nézett rám.
- Szeretlek. – mosolyogtam.
- Me too. – mondta már vigyorral.
- Ideje lenne futni. – szólaltam meg és futni kezdtünk megint.
Mikor végeztünk, ami úgy 10 perc volt bementünk.
- Jó van lányok, le futtátok az 5 kört? – kérdezte hangosan a tanárunk.
- Persze. – kacsintottunk.
- Öltözhetünk? – kérdezte Ash.
- Menjetek. – mondta majd elmentünk öltözni.
Mikor beértünk a ruháim szét voltak vágva és a fele a wc-ben a másik fele pedig a kukában.
- Itt meg mi történt?  - kérdezte Ashley.
- Mi van Melody, nem tetszik az új trend. – lépett be Diana.
- Nekem nincs vele bajom, miért? – kérdeztem.
- Te nem látod mit tettem a ruháiddal? – kérdezte megdöbbenve.
- De, nagyon tetszik. –kacsintottam.
- Diana, visszajátszani! – hallottuk Mrs. Johnson-t.
Ashley csak állt és nem értett semmit.
- Melody, hogy- hogy nem zavartattad magad, vagyis nem is érdekeltek a ruháid. – mondta Ashley döbbenten.
Nem mondtam semmi, csak huncutul mosolyogtam és elővettem a váltó ruhám a szekrényemből. Ashley hirtelen megvilágosodott és nevetni kezdett. 

44. Ez nem az én hetem

Kicsit még a tegnapiak hatása alatt voltam ezért bedugtam a fülhallgatót a fülembe és hallgattam valami boldog számot. Nem tudom hirtelen, hogy mi volt a címe, de nagyon szeretem.  A zebránál kicsit tétováztam, nehogy jöjjön valami, aztán gyorsan átszaladtam. Lehajtott fejjel mentem át az utcákon. Egyszer csak a suli udvarában találtam magam.
- Hát te? Olyan, vagy mint, akin most taposott át egy tömeg. – jegyezte meg Dylan.
- Kössz. – mondtam és csúnyán néztem.
- Bocsi, de komolyan, mi van veled? – kérdezte és leültetett a padra.
- Ja, semmi, csak volt valami jó estém és nem tudtam aludni. – válaszoltam.
- Értelek, na, de mindjárt rendbe szedlek. – mondta, majd adott egy pofont.
- Áu, ezt most miért kaptam. – kérdeztem miközben az arcomat fogtam.
- Látod, máris jobban nézel ki. – örvendezett.
Tényleg jobban éreztem magam és a fejem sem volt már olyan elgyepált. Ezután megjött Eric.
- Melody, jobban… - kezdett bele, de megrúgtam és csóváltam a fejem, hogy el ne mondja.
- Mi van, csak azt akartam, hogy jobban nézel ki, mint tegnap. – fejezte be, de ez annyira átlátszó volt, hogy csak a fejem fogtam.
- Ööö, oké. – mondta Dylan és értetlenül állt.
- Hála istennek, hogy szőke. – gondoltam magamban.
- Ja, képzeld Eric, megtaláltam, amit kerestél. – ugrott fel Dylan.
- Szuper és hol van? – kérdezte.
- Itt van a táskámban. – válaszolta majd valami ketyerét vett ki a táskájából.
Inkább nem kérdeztem, mert még a végén megbánom. Egyszer csak hatalmas sikítást hallottunk.
- Atyaég, mit a fenét kínoznak? – kérdezte Dylan és befogta a fülét.
Aztán hirtelen megláttuk Diana-t kirohanni a suliból.
- Óóó. – jutott eszembe a tükör.
- Mi van? – kérdezett Dylan.
- Á semmi, csak a rejtély máris megoldódódott. – kacsintottam.
- Mit csináltál? – kérdezett Eric is.
- Én mondtam, hogy velem nem lehet szórakozni. – nevettem.
- Egy kicsit megbuheráltam a tükröt a lány wc-ben. – mosolyogtam.
Nem sokkal később Steffany-t láttuk közeledni.
- Mi a fene volt az a hatalmas ricsaj, még csak a kisboltnál voltam, de már ott hallottam. – jött oda.
- Semmi, csak Diana nem bírja a képét. – válaszoltam kérdésére.
- Rá sem merek kérdezni, de azért még is. – nevetett.
- Csak van egy kis csínyem, amiben az egész suli benne van, de ha már az első fázistól így kiakad, mi lesz ezután. – kérdeztem magamtól.
- Jaaa, amit tegnap mondtál? – kérdezték.
- Igeeeen. Jó, hogy ennyire figyeltek rám. – mondtam.
- Bocsi, reggel van. – mondta Stef és lehajtotta a fejét.
- Neked elnézzük. – fogtam meg a vállát és egyből kiegyenesedett.
- Gyerekek! Miről maradtam le, hallottam azt a hatalmas szirénát, mondjátok, hogy bezár a suli. – jött oda futva Ashley.
A többiekkel egymásra néztünk és csak nevettünk.
- Jól van, nevessetek csak ki. – szuszogta.
- Emlékszel arra, amit tegnap mondtam? – tettem fel neki is a kérdést.
- Jaaaaa! – világosodott meg ő is.
- Bírom, hogy ekkora atomvillanások vagytok. – kacsintottam.
- Jól van… - kezdett bele Ash.
- Tudom, reggel van. – fejeztem be mondandóját.
- Tényleg, elhoztad, amit kértem. – kérdeztem.
- Persze, itt van a táskámban. – válaszolt Ash.
- Akkor rendben, majd bent szükségem lesz rá.
Becsöngettek és becsentünk. Gyorsan még ellenőriztem, hogy megszáradt-e a festék, vagy mi volt az. Hála az égnek, igen. Mindenki leült majd vártunk a tanárunkra. Spanyollal kezdtünk, de mivel ez az utolsó spanyolunk ebben az évben mikor bejött a tanárunk, csak adott egy spanyol találós kérdést és azzal kellett babrálni. Persze a legkönnyebbet adta így hát csak a hülyébbeknek, mint Diana, okozott fejtörést.
- Na, odaadjam? – súgott oda Ashley.
- Jó lenne. – mondtam.
Kivette a maszkot a táskájából majd kikéredzkedtem a mosdóba. Írtam egy SMS-t Brandon-nak, akivel évfolyamtársak vagyunk és egyszer nagyon csúnyán ejtette Diana. Megkértem, hogy akkor a szünetben vegye fel a maszkot. Nem fogjátok elhinni milyen maszkot csináltattunk. Ez nem a megszokott vérfarkas, vagy bohóc, ez Taylor Lautner. Diana oda van a pasiért, bár ha jobban belegondolok ez is vérfarkas volt, na, de mindegy is.  Visszamentem a terembe és beültem Ashley mellé.
- Hol a maszk? – kérdezte.
- Jó helyen. – kacsintottam.
Nem sokára kicsöngettek és beadtuk a spanyol lapot. Elindultunk a folyosóra. Direkt arra tereltük Diana-t. Egyszer csak meglátta Brandon-t, vagyis Taylor-t, odafutott, persze engem ellökve. Úgy tettem mintha hozzávágódtam volna a falhoz és kitéptem a művéres zacsit és „összeestem”, ami ha őszinte akarok lenni, tényleg fájt. Mindenki körém gyűlt, ahogy megbeszéltük és egyszer csak az igazgató közeledett.
- Ki tette ezt?! – ordított és mutatott rám.
Az egész suli Diana felé fordult. Diana meg sem tudott szólalni és ekkor felkeltem.
- Semmi bajod? – segített fel az igazgató.
- Semmi. – válaszoltam.
- Diana az irodámba! – utasította.
Diana már el is indult, de ekkor bűntudatom támadt, hogy miattam nem kerülhet bajba.
- Várjon! – kiáltottam.
- Nem az ő hibája, csak azt akartam, hogy megfizessen azért, amit velünk tett, de nem bírnám, ha miattam menne büntibe. – hajtottam le a fejem.
- De hát vérzel. – mondta.
- Nézze meg jobban, ez mű vér. – mutattam magam és a zacskót, amiben volt.
- Melody, az irodámba, most! – mondta hatalmas szigorral, ennyire idegesnek még sosem láttam-
- Nagy bajban vagyok. – gondoltam magamban.
Diana csak egyet kuncogott és ekkor ismét megszólalt az igazgató.
- Te is Diana.
Mindenki megszeppent és csak értetlenül álltak.
- Ti pedig menjetek órára! – utasított mindenkit.
Bementünk az igazgatóiba és leültünk az előtérben, egyelőre.
- Ez is miattad van. – mondta Diana.
- Ha nem lennél olyan, kö… Bunkó, hülye picsa, amilyen vagy, akkor nem lennék ilyen. – mondtam, csak nem akartam nagyon csúnyán beszélni.
- Fulladj meg. – mondta.
- Köszi, most kihagyom, de egyszer még eléred. – válaszoltam.
- Alig várom, hogy ünnepelhessek a temetésed napján és fekete tulipánnal szórjam végig. – mondta komolyan.
Egy percre megállt bennem az ütő, hogy ilyet még az ellenségemnek se mondanék, de hát ha így gondolja, lehet, hogy hamarosan felkötöm magam miatta.
- Melody-t várja az igazgató. – szólt a titkárnő.
Felkeltem majd elindultam. Mikor beléptem az igazgatóiba az igazgató úr a bőrszékében ült, de háttal, mint valami maffiózó.
- Foglalj helyet Melody. – utasított.
Nem is ellenkeztem, egyből leültem az egyik fotelre.
- Mire volt ez jó, ha nem a hülyegyerekek verekednek a folyosón, akkor az egyik jeles tanulom, hozza a legrosszabb formáját. – mondta halkan.
- Sajnálom Mr. Lanford, tudom nem szabadott volna, de nem bírom, hogy Diana bármit megtehet velünk és nem csinálhatunk vele semmit, mert egy tanár rokona. – mentegetőztem.
- Így legalább senkinek nem esett baja. – tettem hozzá.
- De, neked majdnem! – fordult meg idegesen és láttam a gyűlöletet a szemében.
- De az csak művér volt.
- És mi van, ha az esés nem úgy ér, hogy csak a művér folyik ki belőled, hanem az igazi is. – nézett rám.
- Erre nem is gondoltam.
- Nem ,mert nem gondolkoztál, ebből akár rendőrségi ügy s lehetett volna és mit mondtam volna a szüleidnek, akiknek az egyik osztálytársa voltam és már akkor tudtam, hogy igazgató akarok lenni. Ami pedig még rosszabb lett volna, hogyha bajod esik, akkor egy ígéretemet szegtem volna meg. – kezdett bele és az ablak felé fordult.
- Micsoda? – álltam értetlenül.
- Megígértem a szüleidnek, hogy vigyázni fogok a gyermekeire, hogy semmi bajuk ne essen. Ez a nővérednél még működött is, de nálad és Louis-nál nem ez volt a helyzet, te olyan vagy, mint ő, csak lány. Ezt már az első nap láttam, amikor pici elsősként beszaladtál az udvarba, de nem hittem volna, hogy ilyen leszel, bosszúálló. – mondta, úgy éreztem szégyenkezve.
- Nagyon sajnálom. – mondtam és lehajtottam fejem, mert tényleg igaza van.
- Most megúszod egy 3 órás büntetéssel, de legközelebb, ami nem lesz, mást kapsz. – mondta.
- Nem lesz, ígérem. – esküdtem fel.
Nem mondott semmit csak intett. Miután kimentem egyből szólították Diana-t. Kibattyogtam a folyosóra, de még volt 30 perc az órából, de nem akartam bemenni, inkább leültem az egyik szekrény mellé. A térdemre hajtottam a fejem és elmélkedni kezdtem és csak az járt a fejemben, hogy ez nem az én hetem. 

43. Előkészületek

Egyszer csak csöngetést hallottam. Kikászálódtam a kanapéról és elcsoszogtam az ajtóig.
- Szia, Melody. – állt ott Harry.
- Nem akartam, hogy rosszul legyél miattam és most sem szeretnélek zavarni, csak ezt szeretném átadni. – tette hozzá és egy csokor fehér rózsát nyújtott át a háta mögül.
Meg sem tudtam szólalni, csak néztem.
- Melody, ugye nem haragszol, vagyis nem utálsz meg ilyenek? – kérdezte.
- Dehogyis és köszönöm. – mondtam rekedtes hangomon.
- Hála az égnek, akkor miért mentél el, mikor beszélni akartam veled? – tett fel ismét egy kérdést.
Nem tudtam mit mondjak ezért, csak lehajtottam a fejem. Megfogta az állam és úgy fordított az arcához.
- Nem akarlak elveszíteni. – súgta a fülembe.
Levettem kezeit az arcomról, belenéztem mélyzöld szemeibe, majd bementem. Ő még állt az ajtó előtt egy darabig majd elment. Nem bírtam tovább, egy könnycsepp csordult le az arcomon. Felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és, hogy eltereljem a figyelmem elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. Nem is figyeltem a történetre, mert nem bírtam. Egyszer csak a telefonom is megcsörrent, felvettem. Szipogtam egy utolsót és letöröltem könnyeim.
- Háló. – szóltam.
- Szia, Mel, Ash vagyok. Hallottam, hogy rosszul lettél, remélem jobban vagy. – hallottam a barátnőm hangját.
- Igen, mondjuk, de honnan tudod? – kérdeztem.
- Niall felhívott, hogy most te szorulsz segítségre. – hangzott a válasz.
- Nem kell nekem segítség és Niall ne mondjon ilyeneket. – bőgtem el magam a telefonba.
- Ne, ne sírj. Nem azért mondta, hogy elsírd magad, hanem, hogy melletted legyek. – hallottam vigasztaló szavait.
- Ne haragudj, csak rossz napom van. – mondtam higgadtabban.
- Na, de meséld el. – utasított.
- Sajnálom, de most magányra van szükségem, úgyhogy tegyük le, rendben? – mondtam, majd letettem.
Elővettem a könyveimet és egy kicsit tanultam.
- Ilyen hülye nyelvtant én még életemben nem láttam. – idegeskedtem a spanyol könyvem fölött.
Nagy nehezen megértetettem magammal a szavakat és a nyelvtant aztán nekiestem a mateknak. Furcsa mód az most könnyebben ment. Igen érdekes egyenletet találtam ki, hogyha meghallgattam volna Harry-t az lett volna 7 és fél perc, de mivel elrohantam 30 másodperc alatt túl voltunk rajta aztán 13 perc alatt visszahozott Louis és, ami az x volt, azaz, hogy mit mondott Harry. Majd beleszámoltam azt a 21 percet, amíg segített Eric és így oldottam meg a házim, nem biztos, hogy jó, de nekem elgondolkodtató volt. Aztán eszembe jutott a csíny, amit Diana ellen találtunk ki, így hát bementem a suliba.
- Szép estét Mr. Peterson. – köszöntem a gondnoknak.
- Szervusz, Melody, hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte.
- Ööö, én csak itt hagytam valamit az utolsó órám után. – improvizáltam.
- Rendben akkor keresd meg, de siess, mert mindjárt zárom a sulit. – mondta majd elment.
Diana minden reggel 7:45- kor érkezik, és egyből bemegy a suli mosdóba, hogy megnézze, hogy változott-e mióta elment otthonról, ezért én most egy kicsit megváltoztatok mindent. Vannak a suliba ilyen eldeformált tükrök, de azt nem használjuk, de mindenki tudja, hol tartják, őket ezért én most szépen kicserélem. Így azt fogja látni, hogy neki csúnya az arca és, hogy ráncos. Miután itt végeztem, bementem a termünkbe és azt a ragacsot szétkentem a székén és mire ez megszárad, nem fog látszani, de ha beleül, akkor be fog kékülni. Az utolsó csínyemet nem kell előkészítenem, azt nekem kell kiprodukálnom. Elköszöntem a gondnoktól és hazasiettem. Mikor megérkeztem anyuék már otthon voltak.
- Hát te, hol voltál? – kérdezte anya.
- Elmentem a patikába, de nem volt nyitva ezért elmentem az egyik osztálytársamhoz, hogy kérjek fájdalom csillapítót. – vágtam ki magam.
- Miért, nincs itthon? – kérdezte anya.
- Hét remélem. – suttogtam.
- Mi?
- Semmi. – vágtam rá.
Anya benézett a hűtőbe és hála az égnek tényleg nem volt.
- Akkor majd holnap elmegyek és veszek, de remélem te jobban vagy. – mosolygott.
- Igen, most már jobban. – válaszoltam.
- Én most szerintem felmegyek a szobámba, megfürdöm és lefekszem. – mondtam.
- Rendben, de előbb adj egy puszit. – mondta anyu.
Megpusziltam majd felszaladtam. Miután megfürödtem és felvettem a pizsim kicsit még bekapcsoltam a gépet. Láttam, hogy Twitter-en és Facebook-on is rengeteg üzenetem és értesítésem érkezett. Egy csomót írt Harry, de aludni akartam így nem néztem meg, csak az értesítéseket. Miután lekapcsoltam, lehúztam a redőnyt és bedőltem az ágyba. Betettem a fülembe a fülhallgatót és a zene segítségével sikerült elaludnom. Reggel 6:45- kor keltem. Megmosakodtam majd felöltöztem. Felvettem egy fekete csőgatyát és egy fehér ’Believe’ feliratú pólót. Felcopfoztam a hajam és lementem reggelizni.
- Szia, kicsim, jól aludtál? – kérdezte anya.
- Igen, köszönöm. – válaszoltam.
- Nem akarsz itthon maradni a tegnapiak után? – kérdezett ismét.
- Nem, már jobban vagyok és ezt a hetet még kibírom. – válaszoltam.
- Hát jó, itt a reggelid. – mondta majd elém tett egy meleg szendvicset és egy pohár almalevet.
- Köszönöm szépen. – mondtam nagy mosollyal.
Miközben falatoztam anya kiment apuhoz. Mikor végeztem betettem a mosogatóba a tányérom és a poharam, aztán felvettem a táskám és egy fehér tornacipőt. Majd elindultam.