63. Engem soha nem veszítesz el

Majdnem összenyomtak, így inkább felálltam és ők le tudnak ülni.
- Harry, kérlek, írd ezt alá!
- Harry, szeretlek.  Vegyél el.
Hangzottak el a furábbnál furább mondatok és szavak. Egyszer csak eloszlott a tömeg és visszaültem.
- Melody, ne haragudj. – mondta Harry és elszégyellte magát.
- Dehogy haragszom, hiszen ez most már mindig így lesz.
- De ez nekem még kellemetlen, főleg amikor beszélgetni akarok valakivel.
- Semmi gond, majd megszokod, nekem meg semmi beleszólásom nincs.
- Dehogyis nincs.
- Ja, majd azért elküldöm őket, mert beszélni akarok veled, nem?
- Hát most miért ne.
- Inkább nem utáltatom meg magam több száz emberrel, ha nem gond. –nevettem.
- Téged nem lehet nem szeretni.
Kicsit elpirultam, de láttam, hogy ő is.
- Szóval, mit is akartál mondani? – váltott témát Hazza.
- Öhm… háát. – kezdtem volna bele, de aztán átgondoltam még egyszer és ez most túl korai lenne így gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Csak annyit, hogy két hét múlva lesz az édes 16-os szülinapi party-m és erre szeretnélek meghívni.
- Azt hittem meglepetés bulit szoktak erre az alkalomra szervezni.
- Hát nálunk nem. – mondtam kicsit lehangolva.
- Majd én szervezek neked meglepetés bulit! – örvendezett.
- Köszi, de nem kell már mindent elintéztünk barátnőmmel.
- Óóóó.
- Majd jövőre. – nevettem.
Csak nevetett ő is és egyszer csak megjelent Louis, megviselt fejjel és ruhával, kaja és innivaló nélkül.
- Hát te, hol voltál? És, hogy nézel ki édes fiam? – kérdeztem elszörnyülködve.
- Öhm… találkoztam pár „kedves” rajongónkkal. – mondta és leült mellénk.
- Én is, de azok nem tettek tönkre. – nevetett Harry.
Louis-t ez most annyira megviselte, hogy poénkodni se volt kedve, ami azért nagy szó.
- Na, nem megyünk? – kérdeztem megtörve a kínos csendet.
- Hova?
- Azért jöttünk vidámparkba, hogy a padon üljünk? Nem mondom, tényleg nagyon érdekfeszítő, de talán a kísértet kastély jobban megmozgat.
- Ja, de. Mehetünk, bocsi, csak elkalandoztam.
- Azt látom.
Elmentünk a kísértet kastélyhoz, amitől én mindig frászt kapok. Mikor beértünk már megijesztettek, mert Voldemort ugrott ki az ajtó mögül és „köszöntött” minket.
- Áááááá! – kiáltottam.
- Nyugi Melody, nem bánt. – kapott el Lou.
- Tudtam én, csak teszteltelek.
Mentünk tovább, de én kizárólag a fiúk mögött. Aztán egyszer csak valami, vagy valaki megragadott hátulról és én szaladni kezdtem. A fiúk csak nevettek. Hátrafordultam és láttam, hogy egy műkar nyúl ki a falból. Nem semmi, milyen beszari vagyok. Mentünk tovább majd egyszer csak Louis sikított, mint egy kiscsaj és elkapta a bokám.
- Wááá, engedj már el! – kiáltottam.
- Bocsi, csak azt hittem elnyel a lépcső.
- És akkor még én vagyok az ijedős. – húztam fel a szemöldököm.
- Úgy látszik ez ilyen családi vonás nálatok. – nevetett Harry.
A Tomlinson-okkal nem érdemes poénkodni, mert rossz vége is lehet.  Csúnyán is néztünk Harry-re pár percig, de aztán mentünk tovább.
- Áááá, segítség! – hallatszott Ms. Styles sikítása.
- Na, ki a beszari? – nevettünk Louis miközben néztük, ahogy fejjel lefelé lóg.
- Jól van. Én is beszari vagyok, csak szedjetek le innen! – kiabált miközben körbe-körbeforgott.
- Leszedjük? – kérdezte halkan Lou.
- Nem is tudom. Lóghatna még egy darabig.
- Szerintem is.
- Ne szórakozattok már. Szedjetek le! – kiáltozott a kis göndör.
- Nézd meg, még kiabál is. Szerintem jót tesz, ha egy kicsit itt hagyjuk. – szóltam Louis-nak.
- Egyetértek.
- Könyörgöm kedves Tomlinson testvérek, szedjenek le. Ígérem, jó leszek. – könyörgött.
Ekkor már megesett rajta a Tomlinson-ok szíve és leszedtük, vagyis próbáltuk.
- Melody, húzd! – kiáltott Louis.
- Én húzom, de te is húzd!
- Ez így nem megy.  Valami mást kell kitalálnunk. – mondta Louis és a fejét vakargatta.
- Megvan! – kiáltottam fel.
- Louis, vegyél a nyakadba és kikötöm a Harry bokájánál lévő kötelet!
- De hát akkor leesek. – mondta Harry ijedten.
- Le akarsz jönni, vagy nem? – kérdeztem.
- Le, de…
- Akkor nincs de.
Felvett Louis a nyakába és megpróbáltam kicsomózni Harry lábáról a kötelet, ami nem volt könnyű.
- Harry, fel tudsz emelkedni hozzám? – kérdeztem.
- Azt meg, hogy?
- Hát húzd fel magad.
- Megpróbálom.
Nagy nehezen, de felhúzta magát az én segítségemmel.
- Kapaszkodj a kötélbe és lazítsd el a lábad. – utasítottam.
Mikor sikerült lekötni a róla, már csak egy kérdés volt. Hogy szedjük le? Lemásztam Louis- ról, majd navigáltam Harry-t.
- Ugorj le!
- Megörültél, nem látod, milyen magasan vagyok. – mondta Hazza, csukott szemmel.
 Én már a fejemet fogtam és kínosan közöltem vele, hogy 1 méterre van a földtől.
- Ja, akkor lemegyek. – nyitotta ki a szemét.
- Mehetünk tovább.
- Jó lenne, fél órát szenvedtünk.
Ekkor csak megjelent valami karbantartó.
- Hallottam, hogy valaki fennakadt egy kötélen, hol az illető, leszedem. – mondta.
A fiúkkal egymásra néztünk és kissé elkezdtünk nevetni.
- Mi az, ez nem vicces, le kell szednünk.
- Tudja uram, mi is ezt mondtuk 10 perccel ezelőtt, de inkább a kötelet távolítsa el, mert az illető, aki azon lógott, már lent van.
- Hogy sikerült lejönnie?
- Egy kis segítséggel. – nevettünk.
Elindultunk tovább, de már nagyon fájt a hasam a nevetéstől. Este 5 órakor végeztünk a vidámparkban.
- Hát akkor én sietek, hogy elérjem a buszt. – mondta Harry.
- Busszal mész haza? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, vagyis hogy félig. Utána felvesznek.
- Merész ember vagy, hiszen a vidámparkban letámadnak a rajongók nem még a buszon. – nevettem.
- Hát remélem, hogy azért hazaengednek.
Még beszélgettünk egy sort, aztán Harry el is ment. Elindultunk Louis-val haza.
- Na, és Melody, hogy vagy?
- Hát most, hogy így kérdezed, mondanom kell valamit.
- Úristen, rosszul vagy. Hívjak orvost?
- Mi? Nem, dehogyis. Jól vagyok, csak. Inkább üljünk le.
Leültünk a járdaszegélyre és próbáltam elmondani, hogy már nem vagyok amnesztiás.
- Tudod, Louis én már nem vagyok beteg.
- Miért eddig az voltál?
- Jaj, nem igaz, hogy nem érted. Már nincs emlékezet kiesésem.
Láttam arcán a meglepettséget, de nem tudtam eldönteni, hogy örül-e neki, vagy mi van.  Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Louis felemel és elkezd pörgetni, mint valami babát.
- De hát ez remek! Hogy történt, mindegy is. Emberek! Visszakaptam a „kishúgom”! – rohangált körbe-körbe és odaszaladt az éppen arra közlekedő embereknek.
- Louis! Nyugodj már meg, kérlek.
- Bocsánat, de ez fantasztikus és mégis, hogyan?
- Hát.. Öhm… - makogtam.
- Nem is tudom, csak egyszer, így bumm.
- Bumm? Mi az, hogy bumm?
- Hát egyszer csak visszajött.
- Ezt nem hiszem el, ez nem olyan, mint a bumeráng, hogy egyszer csak visszajön. – láttam gyanakvó tekintetét.
- Na, jó. Tudod, nem csak úgy egyszerűen visszajött, hanem… - próbáltam kinyögni.
- Aznap mikor hazajöttem a kórházból este. – mondtam, de sírni kezdtem.
Louis magához húzott és szorosan megölelt. Tudta, hogy valami nagyon komoly van, ha én sírok, mert nem vagyok az, aki minden hülyeség miatt sír.
- Én el akartam mondani, de nem tudtam, mit szólsz és… Ne haragudj! Nem akartam csalódást okozni.
- Csalódást? Miért okoznál nekem csalódást? Ne beszélj butaságokat.
- És nem akartam, hogy miattam tönkremenjen a karriered, vagy valami és nem mertem elmondani.
- Te fontosabb vagy, mint a karrierem és nekem bármit elmondhatsz.
- Én tudom, de ez volt életed nagy lehetősége és nem tehetem tönkre.
- Kis butus, ne mondj ilyeneket. De még mindig nem tudom mi történt.
- A szomszéd fiú miatt.
- Miért mi történt?
- Hát tudod… megakart csókolni.
Éreztem, hogy Louis szoros ölelése elenged, és szeme idegessé válik.
- Megölöm!
- Louis nyugodj meg, nem történt semmi.
- De az én Melody-mnak senki ne okozzon fájdalmat.
- Fájdalmat? Hiszen nem okozott.
- Akkor miért sírsz?
- Mert eddig nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmondjam neked.
- Hát, de mitől féltél?
- Nem tudom, attól, hogy emiatt örökre elveszítelek.
- Jegyezd meg. Engem, soha, de soha nem fogsz elveszíteni. – fogta meg az arcom és törölte le könnyeim.
Szorosan megöleltem.
- De nem értem, hogy jött vissza az emlékezeted, ha nem is csókolt meg.
- Hát úgy, hogy ez már egyszer megtörtént, ugyanott, ahol meg akart csókolni, de én akkor sem engedtem.
- Akkor már mindent értek, mivel ez már egyszer megtörtént ezért ilyen dezsavű szerűen tért vissza a memóriád.
- Valahogy úgy.
- De Mel, ígérd meg, hogy legközelebb elmondod, bármi is történik.
- Megígérem.
- Gyere ide! – tárta ki karjait.
- Szeretlek. – súgtam a fülébe.
- Én is.
A hosszas ölelés után felkeltünk és ismét elindultunk haza. 

62. Feltárom az igazságot

Miután hazaértem első dolgom volt, hogy Ashley-től bocsánatot kérjek, de nem akartam csak úgy egy sima online bocsánatkérést így hát sütöttem egy kis palacsintát, plusz szedtem szép virágokat. Már 6 óra is elmúlt, de gondoltam, hogy jó lesz ez még vacsorának. Szépen becsomagoltam 5 túrós, 5 kakaós és 5 nutellás palacsintát, aztán elindultam. Útközben, csak azon aggódtam, hogy nehogy visszautasítsa. Mikor odaértem bekopogtattam, majd amikor láttam, hogy nyílik az ajtó, akkor szelíd mosolyommal fogadtam Ash-t, aki csak komor, megvető arccal köszöntött.
- Hoztam neked egy kis vacsit. – nyújtottam a tálat aztán pluszba még a virágot is.
Nem mutatva semmiféle érzést, majd szemrehányóan ezt mondta.
- Azt hittem, a legjobb barátnődnél fogsz aludni.
- Sajnálom Ash. – hajtottam le a fejem és nem bírtam tovább hazudni neki, így hát hosszas monológba kezdtem.
- Én… nem… Én tudom, hogy soha nem volt a legjobb barátnőm én, csak meg akartam leckéztetni és ahhoz, cselekednem kellett. Tudom, el kellett volna mondanom, de féltem, nem tudom mitől, csak… Sajnálom…
Ekkor hirtelen a karjai között találtam magam.
- Azt hittem, elveszítelek. – suttogta.
Szorosabban öleltem, mint valaha.
- Soha nem fogsz elveszíteni.
Majd egymásra néztünk és mindketten könnybe lábadtak a szemei.
- Látod mit tettél? – nevetett és törölgette a szemét.
Már csak mosolyogni tudtam, majd behívott a házba. Leültünk a konyhában és kicsomagolta a palacsintát.
- Ú, ez most jól fog esni. – mondta miközben a kezét dörzsölgette.
- Akkor örülök.
- Egyébként miért nem mondtad el nekem, hogy nem vagy amnéziás, nem bízol bennem? 
- Nem! Erről szó sincs, én csak azt akartam, hogy ez az én kis titkom maradjon.
- De a legjobb barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. – hallottan hangján, hogy elszomorodik.
- Tudom, én csak… Sajnálom.
- Ugyan, azért titkokra szükség van, barátok között is. – mondta már mosollyal.
- De, hogy? Hogyan jött vissza, és miért titkolod.
- Hát, tudod aznap mikor hazamentem a kórházból, jobban mondva hazavittek, ott voltak Louis tesói, vagyis a másodunokahúgaim és játszottunk meg minden, aztán amikor kikísértem és mentek el, utána, mentem volna be, de egyszer, csak Eric közeledett.
- Jaj, ne. – szakított félbe Ash. – Folytasd.
Nem szóltam semmit, csak mondtam tovább.
- Na, hát igen és akkor meg akart csókolni, de én elrohantam és erre a pillanatra eszembe jutott, hogy ilyen már történt velem, de nem akartam Eric-el beszélni és senkivel sem, így hát elszaladtam és úgy döntöttem, hogy egy ideig nem mondom el senkinek, hiszen akkor Harry-vel is beszélnem kell, de nem akarok. – fejeztem be.
- Egyszer megölöm Eric-et. - szólalt meg Ash.
Kicsit kikerekedtek a szemeim, de csak viccelt, azt mondta.
- Ja, és most már azért nem merem elmondani senkinek, mert félek, ha elmondom, hogy már rég visszajött, akkor megharagudnak, hogy eddig nem mondtam.
- Mel, nem kell tudniuk, hogy neked már rég visszajött.
Nem is mondott ezzel hülyeséget.
- De, ha rákérdeznek, hogy hogyan, akkor mit mondjak.
- Mondod, hogy egyszer csak úgy, bumm, beugrott minden.
- Csak, bumm? – nevettem.
- Aha.
- Meg, nem azért, de senkit nem az fog érdekelni, hogy hogyan jött vissza, hanem, hogy visszajött. - tette hozzá.
- Igaz.
Beszélgettünk még egy sort, de aztán fél 9 felé hazaindultam.
- Szia. Hát, te meg, hol jártál? – kérdezte anya dühösen, mikor beléptem az ajtón.
- Én, csak Ash-nél voltam.
- És valami üzenet? Luxus?
- Hagytam üzenetet, kettőt is. Az egyik ott van a pulton a másik pedig a kanapé előtti kis asztalon. – mutogattam.
Aztán megnézte és tényleg ott volt, majd bocsánatot kért.
- Anya, beszélhetnénk? – kérdeztem komolyan.
- Persze kicsim, miről van szó?
- Hívd ide aput is. – kértem szépen.
*5 perccel később*
- Na, szóval. Arról lenne szó, hogy visszajött a memóriám.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy emlékszem mindenre, a gyerek koromra, a Louis-val töltött időkre és ez eddig homályos volt.
- Hát ez remek! – kiáltottam fel.
Ölelkeztünk egy sort, majd így szólt apa.
- Ezt meg kell ünnepelnünk!
Egyből fel is hívta Paul-t, hogy csináljon egyet a kedvenc pizzámból, ami a csirkés. Ah, imádom, bármennyit meg tudnék enni belőle. Nem telt bele 20 perc, már a pizzát majszoltuk. Ezután elmentem fürödni, majd bevágtam magam az ágyba, szó szerint, úgy bevertem a fejem az ágy sarkába, hogy azt hittem, megint emlékezet kiesésem lesz, de nem. Nem voltam álmos így bedugtam a fülhallgatóm és elmélkedtem. Rájöttem, hogy Wiley- Heatwave száma közben, jobban megy a gondolkodás. Ja, egyébként azon agyaltam, hogyan mondom el Louis-nak, mert remélhetőleg holnap találkozunk és akkor neki is elmondom, aztán pedig jön a neheze, Harry. 15 perc után végre sikerült elaludnom.
- ÉBRESZTŐŐŐŐ! HASADRA SÜT A NAP!
Perdültem le az ágyamról, majd valaki felsegített.
- Ne haragudj, jól vagy?
- Hogy lennék jól, te barom állat, most estem le az ágyról és beütöttem a buksim. – ütögettem.
- Jól van, bocsánat. – mondta nevetve.
Már tudtam kivel állok szemben.
- LOUIS! – kiáltottam és ugrottam a nyakába.
Ott ölelgettem.
- Annyira hiányoztál, fantasztikusak voltatok. – mondtam.
- Köszönöm, te is hiányoztál.
Álltunk még pár percig egymás karjai között, majd miután elengedtük egymást, leültünk az ágyamra.
- Ilyen korán itthon vagy? – kérdeztem.
- Korán? Tündér bogyó 11 óra van.
„Kicsit” kipattantak a szemeim, majd így szóltam.
 - Á, még dél sincs, hagyhattál volna csicsikálni.
Louis, csak mosolygott.
- Hoztam neked reggelit, anyu küldi. – mondta és egy műanyag dobozban volt egy kis harapnivaló, gofri.
- Nyamii, imádom! – mondtam mosolyogva, miközben a szám szélét nyalogattam.
- Nem mondod?
- Naaaa!
- Jaj, te lány. Úgy hiányoztál! – ölelt át megint Louis és majdnem leejtettem a reggelim.
- Nee! Az isteni ételem, mindjárt kárba vész!
- Mintha csak Niall-t hallanám.
- Sajnálom, ragályos a kaja iránti szenvedélye.
Majd enni kezdtem és Louis csak nézett.
- Kérsz? – kérdeztem teli pofával.
- Nem kössz. – nevetett.
Megvontam a vállam.
*10 perccel később*
- Öltözz fel! – kiáltott Louis és kikapkodott pár ruhát a szekrényemből.
Kivette egy kék rövidnadrágot, egy halvány rózsaszín felsőt és hozzá a napszemüvegemet is kitette.
- Na, pillanat. Elmegyek felöltözni.
Nem sokára kész is lettem és Louis már az ajtóban várt.
- Hová megyünk?
- Az legyen meglepetés. – kacsintott.
Vettem fel egy cipőt majd elindultunk. Beültünk a kocsiba és elindultunk. Fél órát utaztunk, majd kiugrottam a kocsiból ordibálva.
- Vidámpaaaark!
- Igeeeen!
- Imádlaaaak!
- Tudoooom!
Ordítozunk Lou-val.
Nem sokkal később valaki megfogta a vállam, gyorsan megfordultam és megállt bennem az ütő.
- Sz-sz-szia, Harry.
- Szia Melody.
Kisebb mosoly ült az arcomra, hogy láthatom, de rosszul is éreztem magam.
- Na, mit állunk itt, irány a móka! – kiáltott Louis.
Már a jegyeket megvették, már csak be kellett mennünk.
- Hova menjünk először?
- Öhm… a hullámvasútra! – kiáltottam.
El is indultunk. Én ültem középen a két fiú pedig a két oldalamon.
- Wohooo! Indulunk!
Mikor elindultunk felfelé már dúlt bennem az adrenalin, aztán mikor zuhanni kezdtünk sikítottam, mint az állat, egyszer csak azon kaptam magam, hogy szorítom Harry kezét és mikor odafordultam, csak annyit láttam, hogy mosolyog, majd rám néz. Nem mertem elengedni, mert féltem, hogy kiesek. Miután végeztünk gyorsan elkaptam a kezem és csak vigyorogtam.
- Éhes vagyok, kértek valami kaját? – kérdezte Louis.
- Én nem, de hozhatsz egy vizet. – mosolyogtam.
- Dettó. – mondta Harry.
Ezzel Louis el is ment. Pár percig szótlanul álltunk egymás mellett, de közben minden bajom volt.
- Melody. – szólított meg Harry.
Ránéztem és szája tátva maradt.
- Beszélnünk kell. – tettem hozzá.
- Ezt akartam mondani.
Leültünk az egyik padra, de ekkor rajongók hada támadott le minket. 

61.Egyszer, csak ismerős arcok közeledtek

Miután beértem kreáltam magamnak ebédet. Nem volt nagy szám, csak saláta, rántott hússal és rántott sajttal. Nagyon finom volt, de nem szeretek egyedül enni, ezért bekapcsoltam a Tv-t, hogy addig is nézzek valamit. Először megnéztem a híradót, mert a fiúkról volt benne szó, vagyis a tegnap estéről és erről eszembe jutott, hogy holnap már Louis is itthon lesz. Nagyon boldog lettem, már nagyon várom, hiányzik. Aztán Louis kapcsán eszembe jutott Harry. ~ Még vele is kell egyet beszélgetnem~ gondoltam magamban. Bár aztán rájöttem, ha Eric-cel sikerült megbeszélnem, vele se lehet nehéz, hiszen ő még idősebb is. Hát majd meglátjuk. Miután vége lett a híreknek átkapcsoltam a Viasat3-ra, ahol a nagy házalakítás ment. Imádom azt a műsort, mert olyan házakat képesek megteremteni, amiről én még álmodni sem merek. 20 perc elteltével még mindig volt kaja a tányéromon, de nem tudtam többet enni, ezért befóliáztam, hogy max. később megeszem. Ekkor reklám lett és ezért felszaladtam a laptopom-ért. Miközben ment a reklám és gépeztem és megnéztem, hogy ki van fent Skype-on. Nagy meglepetésemre fent volt Niall. Küldtem neki felkérést, vagy mi a fenét szoktak küldeni Skype-on. Egyből vissza is jelzett és megjelent a webkamera ablakban.
- Sziaaaa! –kiáltottam neki, meghúzva az a betűt.
- Szia! – köszönt ő is.
- Jobban vagy? – kérdeztem, mert nagyon megviselte a tegnap.
- Hát, mondjuk.
- Ne búsulj, fantasztikusak voltatok és nagyon büszkék vagyunk rátok.
- Köszönöm szépen, és tudom, hogy minden rendben lesz, csak kicsit szíven ütött a dolog.
- Elhiszem, de nyugodj meg. Úgyis ti lesztek a 21. század legjobb fiúbandája, ebben biztos vagyok.
- Azért ez egy kicsit túlzás.
- Én nem szoktam túlozni, na, jó, néha, de most nem.
- Köszönöm Melody, hogy ezt mondod, majd megpróbálok eleget tenni ennek a kérésnek.
- Na, ezt akartam hallani. – kacsintottam.
- Te már otthon vagy? – kérdeztem.
- Öhm… Igen, én már korahajnalban elindultam, hogy a családommal lehessek.
- Értem, akkor üdvözlöm a Horan klánt.
Erre nagyot nevetett, majd így szólt.
- Át is adom nekik.
Ez után kiszaladt a szobából és 2 perc csönd után nagy nevetgélést hallottam és láttam, hogy valaki jön a kamerához.
- Mi is üdvözlünk Melody. – láttam, ahogy Niall anyukája integet így hatalmas vigyorral visszaintegettem.
Aztán Niall ült a gép elé egy halom kajával.
- És nekem nem hoztál? – mondtam durcisan.
- Dehogyisnem. – és a kajazuhatagból elővett egy ír manós kis nyalókát és azt mondta, hogy az az enyém.
- De édi! Aztán igényt tartok arra, hogy majd ide is add.
- Rendben.
Nem tudom, hogy viccelt, vagy komolyan gondolta, bár ha Niall-ról és a kajáról van szó, nem hiszem, hogy szokott poénkodni. Ezek után abból állt a beszélgetésünk, hogyha kérdeztem válaszolt és néztem, ahogy tömi a majmot.
- Tényleg, majdnem elfelejtettem. – kiáltott fel Nialler.
- Louis átadta a tegnapi üzeneted és nagyon köszönöm, a te mondatod vidított fel és Harry is egyből jobb kedvre derült.
Hirtelen nem ugrott be miről van szó,így elég érdekes fejet vághattam, de aztán eszembe jutott, hogy beszéltem Lou-val telefonon és biztos arra céloz.
- Ja, nincs mit. Nem szeretem, ha az emberek sírnak, inkább felvidítom őket. – mondtam vigyorral.
Aztán ő is mosolygott és annyi csipszet tett a szájába, hogy a fele kiesett, úgyhogy hatalmas röhögésbe kezdtem. Véletlenül levertem a lábammal az asztalon lévő tálat, de csak a szőnyegre esett és kiestek belőle a dolgok, de nem tört el. Majd leestem a kanapéról.
- Úristen, Melody! Jól vagy? – hallottam Niall. ahogyan aggódik.
A nevetéstől nem tudtam kibökni, hogy jól vagy csak visszatápászkodtam az ülőhelyemre és bólogattam. Niall megkönnyebbülve ült le. 10 perc hahotázás után sikerült rendbe jönnöm.
- Na, szóval. – mondtam lihegve.
- Kiröhögted magad? – nézett rám a szöszi.
Majdnem megint kitörd belőlem a nevetés, de türtőztettem magam.
- Igen, mondjuk. – válaszoltam.
- Akkor jó, már kezdtem megijedni, hogy belehalsz a röhögésbe.
- Hát nem áll szándékomban, de azért ezt többször ne csináld. – néztem rá.
- Jól van. – mosolygott.
Ezután kicsit hanyagoltam Niall-t, mert a nagy házalakításban most jött az a rész, amikor megmutatják a családnak a házat és azt imádom. Mindig velük együtt kiabálom, hogy „Menjen a busz!”. Miután vége lett és már a stáblista ment, ölembe vettem a laptopom és Niall nem volt sehol. Hívogattam és egyszer csak azt láttam, hogy az asztal alól tápászkodik fel, hatalmas nevetés közepette.
- Mi van, rosszul vagy? – kérdeztem.
- Menjen a busz! – mondta hangosan nevetve.
Ekkor rájöttem, hogy rajtam nevet és bevágtam a durcit, keresztbe fontam a kezeimet és csúnyán néztem rá. Miután észrevette, hogy szuggerálom a nézésemmel abbahagyta a nevetést és komolyan kezdett beszélni.
- Szóval, oké. Menjen a busz, vágom.
Még mindig csúnyán néztem, de ekkor már láttam, hogy kezd megtörni.
- Jól van, na, bocsánat, de ez nagyon vicces volt. Csak könyörgöm, ne nézz így! – mondta, de nem nézett rám.
Nem szóltam semmit, csak ültem komor fejjel.
- Könyörgöm!
- Nézz a szemembe és úgy mondd! – utasítottam.
- Muszáj?
 - Ha, azt akarod, hogy abbahagyjam, igen.
Nagy nehezen, de odafordította a fejét és lesütötte a szemét, de valahogy rávette magát és kinyitotta.
- Kérem szépen Melody kisasszony, ne nézzen rám ilyen megvetően, mert szurkál, ahogyan ezt csinálja.
Erre a szurkálásra mosolyogni kezdtem és láttam, hogy ő is megkönnyebbül.
- Köszönöm! – mondta.
Még beszélgettünk egy fél órán keresztül aztán elbúcsúztunk egymástól. Nem semmi majdnem két órát beszéltünk, de én élveztem. Mikor fel akartam kelni, azon kaptam magam, hogy a seggem, totálisan elzsibbadt, úgyhogy kész kínszenvedés volt felemelni magam a kanapéról. Ránéztem az órára és pontosan 14:23 volt. Még nagyon sok idő van, míg hazaérnek anyuék és nem tudtam mit csináljak addig. Eldöntöttem, hogy elmegyek egy kicsit sétálni, csak lezuhanyzok és átöltözök, mert úgy néztem ki, mint valami elcseszett csöves.  Gyorsan lezuhanyoztam, vagyis 10 perc alatt. Aztán bementem a szobámba és válogatni kezdtem a ruhák között. Mivel láttam, hogy hétágra süt a nap és meleg van a választásom egy csillagos farmernadrágra esett, egy kék felsővel, de hogy ne legyen nagyon snassz, felvettem a YOLO-s karkötőm. Copfba kötöttem a hajam és lementem a lépcsőn. Felkaptam magamra a kék Converse cipőm, bezártam az ajtót és elindultam. Útközben rájöttem, hogy én miért egyedül sétálok, amikor van nekem egy barátosném, akit elhívhatnék. Mivel úgy is ott voltam Ashley-ék utcája végén így hát – szokásomhoz híven – váratlanul betoppantam.
- Sziaaa! – kiáltottam a képébe, mikor kinyitotta az ajtót.
- Hát, szia! Mi szél hozott? – kérdezte nagy mosolyával.
- A déli áramlatok. – kacsintottam.
Furcsán nézett rám és utána rájöttem, hogy mekkora baromságot mondhattam, de ezt már megszokták tőlem.
- Gyere be! – mondta és kezével bevezetett.
- Nem zavarok? – kérdeztem.
- Nem, jó is, hogy jöttél, már nagyon unatkozok.
- Hogy, hogy?
- Hát anyuék elmentek a városba, aztán meg mennek, nem tudom hova. Bátyám az nincs itthon, úgyhogy egyedül vagyok.
- Aha, értelek.
- Na, és mizu? – kérdezte miközben leültünk a kanapéra.
Majdnem kikotyogtam neki, hogy ma járt nálam Eric, de aztán rájöttem, hogy én „amnéziás” vagyok.
- Ááá, semmi különös. – vágtam rá a választ, majd én is megkérdeztem, de ugyanez a válasz hangzott el.
Sajnos nem volt nagyon témánk ezért elmentünk sétálni.
*10 perccel később
Elértünk a parkig, ahol leültünk egy padra. Egyszer, csak ismerős arcok közeledtek.
- Szia, Melody. El sem kezdődött a nyár, de te máris összetöröd magad. – mondta Diana idegesítő nevetésével.
Nem tudtam, hogy tudja-e, hogy „amnéziás” vagyok, ezért kérdezni kezdtem.
- Ne haragudj, ismerjük egymást?
- Hagyd békén Dia. – förmedt rá Ash.
Ránéztem Diana-ra és megakadt a szemem, furcsa tekintetén. Egyszer, csak azon kaptam magam, hogy Dia leül mellénk és ez mondja.
- Jaj, Mel. Hát nem emlékszel rám?
- Sajnálom, nem.
- Mi nagyon jó barátnők voltunk, rengeteget lógtunk együtt, de aztán Ash elszakított minket.
- Mi? Ez nem igaz, Melody, nehogy higgy neki! – mondta idegesen Ashley.
Nem tudtam, mi a terve a csajnak, mármint Dia-nak, de belementem a játékba.
- Tényleg?  Nehezen hiszem el.
- Pedig így volt. – mondta szemrebbenés nélkül.
- Mi lenne, ha eljönnél velünk shoppingolni? – kérdezte Diana.
- Hát, nem is tudom.
- Légyszi, megmondod mi áll nekem jól.
Felhúztam a szemöldököm, majd belementem. Ashley arcán láttam az elkeseredettséget, de aztán kiötlöttem valamit.
- Sajnálom Ash, majd folytatjuk, de most mennem kell. – borzasztóan éreztem magam, hogy lekoppintom a legjobb barátnőm, de most nem arra koncentrálok.
- Rendben Mel, akkor majd később. – mondta szomorúan és elment.
Ekkor Diana-hoz fordultam.
- Jaj, Melody. Neked nem ilyen senkikkel kéne barátkoznod, hanem velünk. – aztán a csicskásaira mutatott.
Én, csak „mosolyogtam”. Ezután elindultunk plázázni, amit utálok. Csak jártuk a boltokat és én minden ruhát leszóltam, amit felpróbált. Láttam rajta, hogy meg akarja venni, de a „barátnők” megfogadják egymás tanácsát és láttam az arcán, hogy kezd kijönni a sodrából. Leültünk egy kajáldába, de nem voltam éhes, ezért csak egy fagyit kértem.
- Nagyon kivagyok. – mondtam és hátradőltem.
- Nekem mondod. – mondta cinikusan Dia.
- Sajnálom, de azok nem álltak jól neked, bár igaz, rajtad mi áll jól. – mondtam.
- Hogy mondtad? – kerekedtek ki szemei.
- Jól hallottad.
- Még te beszélsz? Olyan vagy, mint valami rosszul öltözött cirkuszi bohóc. Azt hitted, hogy tényleg barátnők voltunk, te meg vagy húzatva, én? Veled? Barátnő, ugyan kérlek, ez még viccnek is rossz.
Ekkor huncut mosoly ült az arcomra.
- Mi a fenét vigyorogsz, hiszen most olvastam be neked.
- Jaj, Diana. Elkényeztetett, hiú Diana. Te komolyan azt hitted, hogy amnéziásan be tudod nekem mesélni, hogy legjobb barátnők voltunk. Csak úgy tájékoztatnálak, hogy azért ilyet nehéz lenne elfelejteni. Egyébként is, azt az utálatot, amit irántad érzek, semmi, érted SEMMI nem tudja velem elfelejtetni.
Miután kiadtam minden mérget magamból, azt az arcot látni kellett volna, mert leírhatatlan. Majd sarkon fordultam és hatalmas boldogsággal mentem el. 

Ha érdekel még a blog olvasd el!

Tudjátok tökre értékelném, ha tényleg írnátok kommenteket, mert ez nagyon nem fer, hogy én itt  írom nektek nagy szeretettel a részeket és nem vagytok képesek írni pár mondatot, hogy jó- e vagy szar és hagyjam abba. Tudom, nem én vagyok a 21. század Shakespeare-je, de akkor is látom, hogy sokan látogatják a blogom és nem hiszem el, hogy nem vagytok képesek írni legalább 1 mondatot. Én nagyon sokat gondolkodom, hogy mit írjak, mi fog nektek tetszeni, de mivel nem mondok sok véleményt, így nehéz eleget tennem. Persze, vannak kivételek, akik mindig írnak, vagy nem is mindig, de nagyon sokszor, azokat ez nem érint és azoknak szeretném is megköszönni. Úgyhogy, ha érdekel titeket még a blogom, akkor légyszíves fejtsétek ki a véleményeteket, nem baj, ha kritika is, mert még várok egy hetet, de ha nem lesznek kommentek törlöm a blogom. Köszönöm, ennyit akartam. ~ Betti*