Wow

Úristen, hát őszintén szólva el sem hiszem, hogy írok ide, ennyi idő után, de csak annyit akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy soha nem fejeztem be a történetem, de tudjátok, nem tudtam se időt, se energiát fordítani erre a blogra. Nem is szerettem már a végén. Ez volt az első blogom, még akkor is ha soha nem fejeztem be. Sokat köszönhetek neki, mert rengeteg mindent tanultam, írás szempontjából főleg, szóval ez a suliban sokat segített. Ezúttal szerettem volna az elnézéseteket kérni, azoktól, akik meg akarták tudni mi lesz Melody sorsa, kivel jön össze legvégül és mi lesz a legeslegvégén, mindennek. Talán egyszer, ha lesz kedvem, és inspirációm, valami kis rövid befejezést írok, de addig azt szeretném közölni veletek, hogy úgy döntöttem, újra elkezdek blogolni. Rengeteg elkezdett történet bújik el a mappáimban, de vannak, amelyeket szeretnék veletek megosztani. Szóval, ha valaki érdeklődik ezek iránt, kérem írjon és én nagyon szívesen megosztom veletek az új történeteimet. Azok teljesen mások. Sokat változtam azóta, mióta ezt a blogot írtam, és sok minden történt az életemben, ami megváltoztatta az élethez való hozzáállásomat, úgyhogy szerintem nem tudjátok mire számíthattok a következő blogomnál.
Köszönöm, hogy időt szántatok arra, hogy ezt a kis szösszenetet elolvassátok. Üdvözlettel: Betti! 

70. Tökéletes fiú

Elindultam felfelé a szobámba aztán felmentem egy kicsit a netre. Megnéztem az e-mail-jeimet. *Önnek egy bejövő üzenete van* ugrott fel az ablak. Nem vagyok túl népszerű, ahogy látom, egész héten kemény egy üzenetem jött. Meg is nyitottam.
- Boldog Szülinapot Melody! Chris xx
Szemem könnybe lábadt, hogy lehettem ilyen feledékeny? Már mióta kint vagyok a kórházból és Chris felé se néztem. Egész testemet elöntötte a bűntudat. Holnap első dolgom lesz meglátogatni. Nem írtam vissza neki, inkább személyesen megköszönöm neki holnap.
**
Alig bírtam aludni tegnap este, annyira szarul éreztem magam Chris miatt.  Reggel korán felkeltem és héttől csak forgolódtam az ágyban, így hát végül felkeltem. Lementem enni valamit, nem meglepő módon még nem volt ébren senki. Főztem egy kis teát és két szelet pirítósnál több nem fért belém. Mindezek után megmosakodtam, felöltöztem. Nem akartam nagyon korán menni ezért még egy darabig elfoglaltam magam. Kilenc óra felé elindultam, de előtte hagytam egy üzenetet anyuéknak, hogy ne aggódjanak. Felkaptam a cipőmet és egy kis táskát és már indultam is. Nem tudtam, hogy járnak most buszok, és persze, hogy az orrom előtt ment el egy. Megnéztem a kiírást, hogy mikor jön másik, de az fél óra múlva jönne, azalatt meg simán odaérek. Elindultam kissé sietősen. Útközben megláttam egy kis plüss nyuszit az egyik kirakatban. Gondoltam mi lenne, ha megvenném Chris-nek, biztos örülne neki, és hála Istennek nem pakoltam ki múltkor a táskámból, úgyhogy benne volt a pénztárcám. Hamar bementem a boltba és az állatka mellett, vettem egy kendőt is, amin ez állt „ Never Give Up”.  ~Tökéletes~gondoltam magamban. Gyorsan kifizettem, majd továbbindultam.  Mikor beértem megláttam egy nővért és megkérdeztem hol találom Chris-t, aztán hamar rájöttem, hogy szegényről nem tudok semmit, mert még a teljes nevét sem ismerem, és hát több Chris is van ebben a kórházban, úgyhogy elmondta, hogy mi a baja, hátha úgy jobban tudják és ekkor már be is ugrott nekik.
- A 127/B teremben van. – mondta.
Egyből felsiettem. Mikor megtaláltam bekopogtam.
- Szabad! – hallottam hangját.
Önkéntelen mosoly ült ki az arcomra hangjától. Egyből benyitottam. Éppen olvasott, mikor felnézett, szemei felcsillantak és egy könnycsepp csordult ki belőlük. Én sem bírtam sokáig tartani magam, odaszaladtam ágyához és szorosan átöleltem.
- Már nagyon hiányoztál. – suttogta halk hangján.
- Te is nekem. – válaszoltam és próbáltam lenyelni a görcsöt, ami a torkomba volt.
- Köszönöm az üzenetet. – tettem hozzá.
Elengedtük egymást és leültem vele szemben az ágyra.
- Nincs mit, ne haragudj, hogy nem küldtem ezen kívül semmit, de a kórházból nagyon nem is tudok. – szabadkozott.
- Viccelsz velem? Az üzeneted többet jelentett, mint egy ajándék.
Könnyei patakban hullottak szavaimra, de egy mosoly is társult hozzájuk.
- Ne sírj kedves. – simítottam végig vállán.
- Nem hittem volna, hogy tényleg meglátogatsz.
- Hiszen megígértem.
Pár percig csak ültünk egymással szemben és mosolyogtunk.
- Na, de én hoztam valamit is neked. – húztam elő a táskámból az ajándékokat.
Szegénykém még jobban sírt és vállamra borult.
- Neked volt szülinapod és én kapok ajándékot? – nevetett.
- Nem tudtad? Fordított nap van! – kiáltottam fel.
Átnyújtottam neki és egyből a kendő lévő feliratot vizsgálta.
- Nem is fogom, soha! – nézett rám.
Mikor ezt kimondta, rájöttem, hogy nem szabad magára hagynom, hiszen, ha vele vagyok, könnyebben teszi túl magát a nehézségeken. Rajtam kívül nincs senkije. Ezek után a nyuszit is megvizsgálta és szorosan megölelte. A kis állat felfogta könnyeit.
- Ebbe majd mindig sírhatok. Eltűnteti a könnyeim. – virult fel Chris.
Mosolyom csak nagyobb és nagyobb lett. Soha nem láttam még Chris-t ilyen boldognak. Habár igaz, ismeretségünk nem volt hosszú, de maradandó volt, és úgy éreztem, hogy Chris ezt nem érdemli meg. Fantasztikus egy ember, de hihetetlenül csodáltam benne, hogy nem adta fel a reményt, és a betegsége mellett is élvezte az életét. Valaki pedig úgy eldobja az életét, hogy nincs is semmi baja, nem, hogy megbecsülné azt, amije van. Igazságtalanságnak tartottam mindezt.
- Na, de mesélj. Mit mondanak az orvosok? Hogy vagy? – próbáltam témát váltani, hogy ne sírjunk.
- Járok kemoterápiára, de őszintén szólva az orvosok nem sok reményt fűznek a felépülésemhez. – hajtotta le fejét.
Megfogtam az állát és felhajtottam a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- De te nem hiszel nekik. Te tudod, hogy fel fogsz épülni. – mondtam határozottan.
Bólintott.
- Inkább neked kéne mesélned. Visszatért az emlékezeted? Mi történt mióta nem találkoztunk? – terelte át a gondolatokat rám.
- Igen, visszatért. – mosolyogtam. – Mióta nem találkoztunk? Hűha, sok minden. – mosolyogtam.
 Láttam arcán a kíváncsiságot.
- Tudod, azt hiszem… - haboztam. – Azt hiszem…
Elakadt a szavam. Nem tudtam befejezni a mondandóm. Megfogta a kezem.
- Mondd el. Bennem megbízhatsz.
Éreztem hangján, hogy komolyan beszél.
- Szerelmes vagyok. – motyogtam.
Megszorította kezemet.
- Ki a szerencsés? – tette fel a kérdést.
Bizsergő érzés fogott el, de a nevet nem tudtam kimondani.
- Reménytelen. – mondtam még mindig halkan.
Maga felé fordított.
- Melody, semmi nem reménytelen. Te azt mondod, soha ne adjam fel, de te is feladod, mielőtt megpróbálnád.
Szavai tűként szurkáltak, mert tudtam, hogy igaza van. Osztom itt az észt, de saját tanácsaimat nem fogadom meg.
- Harry. – nyögtem ki.
- Csak nem az a fiú, aki elkapott még mikor bent voltál? – mosolygott.
- De. Az.
Nem tudtam szemébe nézni, kínosnak éreztem az egész helyzetet.
- Miért lenne reménytelen?
- Ő híres. És én? Én nem vagyok senki.
Felemeltem és könnyes szemem Chris-ébe nézett.
- Az, hogy ő más világot él, nem azt jelenti, hogy te nem lehetsz a része.
Nekem még soha senki nem mondott ilyen kedveset. Legszívesebben úgy megöleltem volna, hogy belilul a feje, de tudtam, hogy ő törékeny. Finoman átöleltem és egy puszit hagytam az arcán.
- Köszönöm. – suttogtam fülébe.
Megsimította hátamat. Egymás karjaiban ültünk az ágyon.
- Ígérj meg nekem valamit Melody. – fogta meg az arcom.
Vártam a mondat többi részére.
- Soha többé ne legyél bizonytalan a szerelemben. Ez az egyetlen dolog, amiben mindig biztos lehetsz. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon, és ha egyszer valakivel boldog leszel, soha ne engedd el és mindig küzdj érte, mert ha elengeded, nem találsz még egy olyat, mint ő.
Nem tudtam elhinni, hogy ezt egy fiú szájából hallom. Aztán végiggondoltam azt is, hogy ezek szerint ő már volt szerelmes és elengedte.
- Tapasztalatból mondod? – kérdeztem.
Kezeit levette arcomról, fejét lehajtotta és bólintott. Végigsimítottam arcán. Barna szemei sötétebbek lettek a sok sírástól.
- Soha többé nem látom. – tette arcát tenyerébe és zokogott.
- Mi történt?
Csak szipogott.
- Meghalt.
Szívverésem megállt. Nem tudtam mit mondjak. Felnézett és látta döbbentségem.
- S… sa… sajnálom. Én nem tudtam. – dadogtam.
- Semmi gond. Örülök, hogy elmondhattam valakinek. – törölte le könnyeit. – Ezért nem félek a haláltól. Ha meghalnék, az ezért lenne jó. Vele lehetnék. – szája egyik széle felfelé görbült.
Ilyen romantikus dolgot még soha nem hallottam. Ez a fiú csodálatos.
- Örülök, hogy elmondtad. Az a lány nagyon szerencsés lehetett veled. – reagáltam.
- Nem jártunk. Távolról csodáltam és én is reménytelennek tartottam, hogy lehetne köztünk valami, de egyszer. Ebédkor. Leült mellém és beszélgettünk. Haza kísértem és ekkor. – habozott. – Megcsókolt.
Arcomat tenyerembe helyeztem úgy hallgattam történetét.
- Finom volt és őszinte. Azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy milyen betegségem van, mindenen átsegít, és ha kell a sírba is velem jön. Szerelmes lettem.
Ezután hangja hirtelen mélyebb és halkabb lett. Úgy éreztem, mintha még a levegő is megváltozna a folytatásra.
- De az emberek gonoszak és durvák. Ha őket nem szeretik, akkor ne szeressenek egy olyat, akinek baja van és… - hangja megakadt.
Nem tudta befejezni, de nem is kellett, tudtam mit történt. Gyorsan átöleltem és nem engedtem.
- Melody. – sírt. – Miért? Miért nem én?
- Ne mondj ilyeneket. Ő se akarná, hogy ezt mond.
- Gyönyörű élete lehetne. Csodálatos volt és gyönyörű. Megérdemelné, hogy éljen. – mondta zokogva.
- Hidd el. Ha úgy akarták volna a fentiek, akkor most ő élne, de nekik céljuk van veled, ezért vagy te még itt. Megtaníthatod az embereket hinni, bízni és szeretni. – vigasztaltam.
- Köszönöm, hogy itt vagy.
Erősen öleltük egymást és csak ültünk pár percig.

69. Rossz időzítés

Nagyon nyújtózkodtam, mikor felkeltem. Csukott szemmel tapogatóztam, de nem találtam senkit magam mellett. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, majd feltámaszkodtam alkaromra. Szétnéztem a szobában, sehol senki. ~Itt hagyott.~ gondoltam magamban. Kedveskedett egy sort, és most itt hagyott. Iszonyú rosszul éreztem magam, vagyis inkább magányosnak. Hátamra terítettem egy plédet és lesétáltam a lépcsőn. Zaj szűrődött ki a konyhából, azt hittem, anyuék jöttek haza, hiszen azért 2 órát aludtam. Mikor leértem, láttam, hogy valaki áll a tűzhely előtt. Közelebb mentem és nem hittem a szememnek. Göndör tincseit egyből felismertem. Anya piros kötényében ott állt és valamit sütögetett. Halkan mögé lopóztam és átkaroltam a derekát. 

- Hát te mit csinálsz? – suttogtam a fülébe.
- Jó reggelt. – mosolygott.  – Gondoltam megleplek.
- Reggelt? Délután négy óra van. – nevettem. – De édeeees vagy. – nyomtam egy puszit az arcára.
Felültem a pultra és néztem a szakácsmestert.
- Egyébként mi lesz ez? – kérdeztem, miközben a serpenyőt néztem.
- Rántott sajt.
Nem tudtam milyen lehet, mert még életemben nem ettem, és meg mondom őszintén, nem szeretem az ilyes fajta újításokat. Legyen mindig a jól megszokott, finom, illatos kaja az asztalomon.
Harry látta, hogy furcsán nézek, és egy kicsit fintorgok.
- Nem ettél még ilyet, igaz?
- Nem igazán.
- Nyugalom, nagyon finom lesz. – mosolygott miközben megfordította a sajtot.
Bevallom, nem is nézett ki rosszul, és gondoltam, hogy nem csinálna nekem olyat, amit nem ennék meg, ha mégis, akkor így járt.
**
- Bon appétit. – tette le elém a tányért.
- Váóóó! – tátottam nagyra a szám. – Ez egy egész hadseregnek elég lenne. –nevettem.
Leült elém és csak nézett a tipikus mosolyával. Nem sokat haboztam, nekiálltam, mert már éhes voltam. Ahhoz képest, hogy egy hadseregnek elég lett volna, gyorsan megettem.
-  Egyébként jobban vagy? – kérdezte.
- Úgy érzem, hogy igen.  – Egyébként a gyógyszert nem kell bevennem.
- Öhm… Mivel nem tudtam, hányadán állsz a gyógyszerekkel így az italodba dobtam, hogy biztos bevedd.
Szemeim kikerekedtek. Honnan tudja, hogy utálom a gyógyszereket? Ez a fiú többet tud rólam, mint én magamról, komolyan mondom, ez már ijesztő.
- Cseles, cseles, de hatásos. – kacagtam.
Harry nem szólt semmit, csak mosolygott, majd közelebb húzódott. Gyengéden megcsókolta a nyakam, majd ezt még jó párszor megismételte. Halkan nyögtem és gyorsabban lélegeztem. Látta, hogy élvezem, úgyhogy esélyem se volt, hogy abbahagyja, de nem is bántam. Letolta vállaimat a kanapéra, és maga alá gyűrt. Felnézett, göndör fürtjei szemébe lógtak, amiket egy gyengéd mozdulattal kisimítottam.
- Olyan szép vagy.  – mondta halkan.
Éreztem, hogy arcomat a pír önti el. Megemeltem felsőtestem, hogy közelebb legyek arcához, majd egy csókot nyomtam piros ajkára. Tarkója köré fontam kezeimet és lehúztam magamra. Intenzív csókolózásba kezdtünk. Mivel nem nagyon voltam tapasztalt ilyen téren, mert még sosem csókolóztam, csak óvodában volt egy fiú, akit megpusziltam, az is 3 másodperc volt, így nem tudtam, hogy jól csinálom-e. Harry hirtelen szorosan átkarolta derekamat és felültetett. Ajkaink szétkapcsolódtak és mindketten levegőért kapkodtunk.
- Ez isteni volt. – törte meg a levegővételt Harry.
Nem tudtam mit válaszolni így csak mosolyogtam. Mivel látta rajtam, hogy még mindig a csók hatása alatt állok így megint közelebb hajolt és már majdnem összeért a szánk, amikor kinyílt az ajtó. A zöld szemű fiú hirtelen elugrott és mindkettőnk tekintete az ajtó felé szegeződött.
- Megjöttünk! – kiáltott Louis.
Harry arcáról csakúgy sugárzott a ~Rossz időzítés, Louis.~ tekintet.
– Hát ti?
- Csak kajáltam. – válaszoltam gyorsan.
Harry-re néztem, aki csak lehajtott fejjel mosolygott.
- Haver, jól vagy? – kérdezte a nagy focista.
A srác mellettem nagyon elbóbiskolt, így megböktem a vállát.
- Ja, mi, persze, hogy jól vagyok. Soha jobban. – válaszolta egy olyan vigyorral, ami az egész arcát befedte.
Louis fölemelte egyik szemöldökét, és látta, hogy itt valami nem oké, de nem szólt semmit.
- Valaki segítsen. – mondta anya hangosan és láttam, hogy egy nagydoboz van a kezében.
- Hát ez meg mi? – kérdeztem miközben felálltam.
- A vacsoránk.
Nem kérdezősködtem, csak segítettem behozni. Láttam, hogy Lou leállt beszélgetni Harry-vel, de hát nem mertem odamenni, mert akkor tuti, tudni fogja, hogy történt valami, de szerintem már rájött. Láttam a szemében.

*Harry szemszöge*
Louis félrehívott beszélni, nem tudtam mit akar, de csak Melody-n járt az eszem. Az a csók. Istenem, az a csók volt életem eddigi fénypontja. Pedig már csókolóztam lányokkal, de nem így, nem eddig. Fantasztikus volt. Gondolatmenetemből valami hangos zaj zökkentett.
- Harry! Harry, figyelsz te rám egyáltalán! – csettintgetett Louis az orrom előtt.
- Persze. – hessegettem el kezeit.
- Mi történt? Mit csináltál Mely-vel. Látom, hogy történt valami.
Haboztam a válasszal, de egy önelégült mosollyal, csak ezt válaszoltam.
- Nem történt semmi. Hazajöttünk, vett egy forró fürdőt, aztán megkért, hogy meséljek neki, és mivel nem találtunk mese könyvet, így én találtam ki egy sztorit, ami nagyon tetszett neki, aztán csináltam neki egy kis kaját, és ennyi.
Láttam Louis arcán, hogy nincs teljesen meggyőződve a válaszom igazságáról, de nem rágódott rajta sokáig, csak megveregette a vállam.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Ez csak természetes.
 A rövid kis beszélgetés után visszamentünk a többiekhez.

**
- Tényleg, Harry. Még meg sem köszöntük, hogy vigyáztál Melody-ra. – mondta anya.
- Igazán nincs mit köszönni. Remekül éreztem magam, úgyhogy ha máskor is bébi csőszre van szükségük, csak szóljanak. – kacsintott.
- Héj! – csattantam fel. – Kikérem magamnak, nem bébi csősz voltál, csak megfigyelő.
Mindenki nevetett, de nekem ez nem volt vicces, Harry-vel csak egy év van köztünk, nem mondhatják azt, hogy bébi vagyok. Kikérem magamnak.
Még egy órán keresztül ott voltak a fiúk és Jay-ék.
- Ideje lenne mennünk.
Már Daisy és Phoebe nagyon fáradtak lehettek, úgyhogy anya sem ellenkezett. Plusz láttam rajta, hogy ő is ki van.
- Igen, nekünk is mennünk kell. – szólalt meg Liam.
Senki nem ellenkezett az elmenetellel, mert mindenki nagyon fáradt volt.
- Még egyszer nagyon jó meccs volt fiam. – mondta apa, miközben Louis vállát fogta.
Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat.
- Akkor pénteken. – karolt át Harry.
- Pénteken. – mosolyogtam.
Még egy utolsó csókot leheltünk egymás ajkára, majd visszasiettünk.
- Csak a kabátomért mentünk. – válaszolt Harry, mielőtt bárki kérdezősködni kezdett volna.
- Hát akkor menjünk.
- Viszont látásra.
- Jó éjt.
Mindenki szépen elköszönt, aztán mi is bevonultunk a házba.
- Hosszú nap volt. – mondta anya, majd ledőlt a kanapéra.
- De egy fantasztikus nap. – suttogtam.

68. Rajtunk múlik a történet folytatása

Kínosan éreztem magam, hogy pont Harry-vel kell mennem, de láttam, hogy őt ez egy cseppet sem zavarja.
- Merre van a buszmegálló? – kérdezte a göndör fürtös.
Nem volt túl sok erőm válaszolni, úgyhogy csak mutattam. Láttam az arcán a kétségbeesettséget, hogy most mi lesz velem, és, hogy nem tud sokat segíteni, így egy kisebb mosolyt irányítottam rá, hogy érezze, hogy azért nem vagyok hulla. Ezután kisebb megkönnyebbülés látszott rajta. Miközben szaporán szedtük lábainkat én hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és a föld felé közeledtem, arccal.
Éreztem, hogy valaki megfog, majd felemel.
- Jól vagy? –kérdezte Harry.
Nem tudtam válaszolni, így csak egyet bólintottam.
- Gyere! – mondta, majd felkapott a karjaiba.
Nem néztem ki belőle, hogy elbír, bár nem tartottam puhánynak, de hát én sem vagyok túl könnyű. Láttam az elégedett vigyort az arcán, még a gödröcskék is előbújtak, nagyon büszke magára, hogy ő most a megmentő hercegem. Nem bírtam tartani a fejem, a vállára hajtottam, és így mentünk.  Mikor a buszmegállóhoz értünk kicsit meglöktem a vállát, remélve, hogy veszi a lapot, hogy azt szeretném, hogy tegyen le. Nem akartam, hogy pletykálni kezdjenek (ugyanis a városban lévő idősebb korosztály,nagyon szeret a fiatalokon csámcsogni), vagy, hogy megbámuljanak. Értette a célzást.
- Mit segítsek? – kérdezte megszeppenve.
Nem értettem, hogy lett hirtelen ilyen, hiszen még ott kacérkodott a focimeccsen, de hát mindegy, pasi, nem is tudtam volna megérteni.
- Nem tudsz segíteni, csak le akarok feküdni és pihenni. – válaszoltam halk, rekedt hangomon.
Szegény, annyira sajnáltam, hogy ennyire próbál tenni valamit, de nem tud és… Annyira édes volt. Bánatában már a fejét is lehajtotta, ekkor megfogtam a kezét és egy kicsit megszorítottam. Csillogó zöld szemei felcsillantak és újabb mosoly tűnt fel arcocskáján.
**
Mikor hazaértünk, kivette zsebemből a kulcsot és kinyitotta az ajtót, majd előreengedett.
- Várj meg itt. – utasított.
Nem tudtam mire készülhet, de nem volt erőm kötözködni.  Leültem a kanapéra, és vártam.

*Harry szemszöge
Reménykedtem, hogy Melody nem fog akadékoskodni, vagy kérdezősködni aziránt, amit kiterveltem. A buszmegállóban, mint villámcsapás, úgy ütött belém ez az ötlet. Felsiettem a lépcsőn és az emeleti fürdőszobába mentem. Kutakodni kezdtem egy kicsit, pár mécses után. Nem tudtam mire számítsak, hogy találok-e, vagy sem, de Isten is velem volt és találtam párat az alsó szekrényben. Megnyitottam a csapot és megnyújtottam a gyertyákat. Körülbelül 10 perccel később visszasiettem Melody-hoz. Halkan mentem le a lépcsőn, meg akarom lepni. Ott ült a kanapén, hosszú, barna tincsei eltakarták az arcát. Csendben odalopóztam, majd letérdeltem elé.
- Gyere velem. – nyújtottam a kezem.
Láttam tekintetében a kíváncsiságot, semmit sem sejtett.
- Mielőtt lefeküdnél, szerintem vegyél egy forró fürdőt. – mondtam halkan.
Szemeiben értetlenség látszott, nem értette mit szeretnék.
- Harry.
- Nyugi, nem kell velem fürödnöd. – nevettem el magam.
- Jézus. Ne ijesztgess. – mondta megkönnyebbült hangon.
- Miért, nem fürödnél velem, ha úgy adódna? – tettem fel a kérdést, és közelebb léptem.
Arcát elöntötte a pír és lehajtotta a fejét.
- Mmm. – motyogta.
Állánál fogva felhajtottam a fejét, hogy szemeibe nézhessek.
- Menj fürödni. – mondtam halkan.
Besietett a szobájába, és kihozta a pizsamáját, majd mikor kinyitotta a fürdőszoba ajtót, ki is ejtette azt. Nem tudtam, hogy most ez jó-e, vagy rossz, így hát megfogtam a vállát és felé fordultam.  Szemeiből könnycseppek hullottak, de láttam, hogy mosolyog. Rám nézett, majd egyből meg is ölelt.
- Köszönöm. – suttogta, rekedt hangján.
- Ez gyönyörű.
- Hiszen megérdemled. Ki jár egy kis kényeztetés. – válaszoltam.
Ezután fölemelte fejét, és letöröltem könnyeit. Egy gyengéd csókot nyomtam arcára, majd bement a fürdőszobába.

*Melody szemszöge
El sem hittem először, amit láttam. Harry… Úristen, arra nem voltak szavak, amit ő tett. Nekem még soha senki nem csinált ilyet, sőt, hasonló dolgot sem. Mikor megláttam, egész testemet a melegség járta át, és egyből jobban éreztem magam. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Befeküdtem a kádba és csak mosolyogtam. Mondjuk nem tudtam, honnan szerzett mécsest, de nem is nagyon érdekelt. Bár az elején kicsit megszeppentem, bevallom őszintén, mert hát tényleg azt hittem, hogy már velem akar fürödni. Még nem akarok vele ilyen intim kapcsolatot létesíteni. Plusz megkérdezte, hogy ha úgy adná a helyzet fürödnék-e vele. Jézusom, azt hittem elájulok ettől a kérdéstől, de a legfurcsább az volt, hogy, ha más kérdezte volna, reflexből rávágom, hogy ‘hülye vagy?’, de amikor ő kérdezte, valahogy ez meg sem fordult a fejemben, mert kizártnak nem tartanám. Észre se vettem, de úgy elbóbiskoltam, hogy már vagy 20 perce bent voltam. Kimásztam a kádból, megtörülköztem, majd kimentem. Harry az ágyam szélén ült, és nézegette a telefonomat.
- Mit csinálsz? – rohantam oda, és kaptam ki a kezéből a telefont.
- Cukik a képeid. – mondta kisebb vigyorral.
~Milyen képeim lehetnek nekem, azon a telefonon? ~ Kérdeztem magamban, de aztán beugrott, vannak olyanok, hogy a csajokkal egy szál fehérneműben szaladgálunk, plusz még videók is vannak, ekkor már nagyon bepöccentem.
- Azonnal add vissza! – kiáltottam.
- Most miért? Hiszen nagyon édes vagy mindegyiken. – mondta azzal az elégedett vigyorral a képén.
Fel tudtam volna pofozni, hogy letöröljem, de nem tudtam volna.
- Add vissza! – ismételgettem, de hiába.
Harry felállt az ágyra, és még a kezét felemelte, hogy még véletlenül se érjem el a telefonom. Ha valaki bejött volna, kb. annyit látott, hogy én úgymond ölelgetem a zöld szemű fiút az ágyon, ő pedig ezt mindennél jobban élvezi. Egyszer csak láttam, hogy leejti a telefonom az ágyra, majd megfogja a derekam és leteper maga alá.
- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem nevetve.
- Meggyógyítlak. – mondta kacéran.
Lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Puha ajkai, melegek voltak. Göndör tincsei az arcomra hullottak és csikizték a bőröm ezért eltoltam és nevetni kezdtem. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. Visszahajolt és megpuszilta homlokom. Ezután felültem törökülésbe és láttam, hogy tekintetemet keresi.
- Jobban vagy? – simította meg az arcom.
- Határozottan.
Elmosolyodott, majd közelebb ült.
- Szükséged van valamire? Innivaló, ennivaló? – kérdezgetett, mint egy nagytesó, akinek rám kell vigyáznia.
- Egy pohár víz jól esne. – válaszoltam.
Egyből felpattant, és már ment is volna, de megragadtam a kezét.
- Ne menj el. – kérleltem.
- De hát akkor, hogy hozok neked vizet? – kérdezte nevetve.
- Akkor inkább szomjan halok, csak kérlek, maradj itt, ne hagyj magamra. – kérleltem.
- Istenem, de édes vagy, de ígérem, visszajövök. Egy perc az egész.
Elengedtem a kezét és már el is ment. Visszagondolva, nagyon fura, hogy ilyen érzelgős voltam. Nem szoktam így viselkedni, vagy ilyeneket mondani, ez a fiú még a titkos énjeimet is előhozza, mi lesz még ebből. Tényleg nem telt bele egy perc, de a zöld szemű megmentőm, már ott is termett egy pohár vízzel.
- Úgy emlékszem, nem szereted a szénsavas vizet, ezért bubi menteset hoztam. – nyújtotta át kedvesen.
Nem tudtam, honnan emlékezhet olyanra, amit neki még nem is mondtam, de nagyon édesnek tartottam, hogy ilyen figyelmes.
- Köszönöm.
Visszaült elém az ágyra és nézte, ahogy iszok. Már a számhoz emeltem a poharat, amikor ránéztem és mosolyognom kellett.
- Ne nézz, mert úgy nem tudok inni.
Ekkor tenyereibe helyezte állát, rákönyökölt a térdére és úgy nézett. ~Kár volt mondanom~ gondoltam magamban. Komolyan, képtelen voltam inni és csak nevettem.
- Most miért, miért csinálod ezt? Azt akarod, hogy szomjan haljak? – próbáltam komoly lenni, és letörölni a vigyort a képemről.
- Minden élethelyzetben szeretnélek látni, legyen az ivás, evés, alvás, vagy netalántán fürdés. Szemeim kikerekedtek és felhúzott szemöldökkel, és a tipikus vigyorommal kísérve ránéztem. Csak nevetett a reakciómon. Ezután még mindig nézett, de elfordítottam a fejem, úgy ittam meg az energiaforrást. Ezután pár percig csak egymást néztük és néha mosolyogtunk. Ezt az idilli pillanatot az én ásításom tette tönkre.
- Álmos a baba. – mondta elváltoztatott hangon Harry.
Bemásztam a takaróm alá, fejem a párnára helyeztem majd behunytam a szemem. Mikor kinyitottam a fiú ott volt pár centire az arcomtól.
- Mesélj nekem egy mesét. – mondtam halk hangomon.
Arrébb húzódtam, hogy fel tudjon ülni mellém az ágyra. Én feküdtem, ő pedig ült és azon törte a fejét, milyen mesével altasson el.
- Egyszer volt egy átlagos tini fiú. – kezdett bele.
- Ez a fiú elment egy versenyre és ott rengeteg új barátja lett. Egyszer az egyik legjobb barátja, és bandatagja családja eljött az élő show-ba. A fiú azt hitte, hogy csak a húgaival, anyukájával és apukájával találkozik majd, de ez nem így volt. Megismerkedett a barátja unokatesójával, nem is akármilyen módon. A lány segített neki, annak ellenére, hogy nem is nagyon ismerte. A fiú egyből beleesett, és mikor vége lett az élő adásnak és a lány is elment, a fiú másról sem tudott beszélni, csak róla. Nagyon megörült, mikor kiderült, hogy ennek a bizonyos barátnak a családjához még el fognak előbb- utóbb látogatni. – folytatta tovább.
Már nagyon régóta hallgattam a mesét, de csak a végén jöttem rá, hogy ez a mi történetünk, ahogy találkoztunk. Elmosolyodtam, hogy milyen jól elő tudta adni magát, és nagyon hatékony volt ez a történet, mert elaludtam.

*Harry szemszöge
- A fiú hazakísérte, és meglepetést is csinált neki, hogy jobban érezze magát. A lány, mint mindig ellenállhatatlan volt, és iszonyú édes. Megkérte a fiút, hogy egy mesével altassa el, és mikorra a fiú a történet végéhez ért, a lány már aludt. – Mikor befejeztem a mesét, ami nem is igazán mese volt, hiszen igaz történet, lenéztem a mellettem fekvő lányra. Láttam, hogy szemei már lecsukódtak.
- Ennek a történetnek lesz még folytatása, de az rajtunk múlik, hogy milyen. – suttogtam a fülébe és gyengéden megcsókoltam orcáját. 

67. Focimeccs majd rosszullét

Mikor felkeltem nem tudtam, hol vagyok. Ennyire bealudtam volna? El is felejtettem, hogy mit csináltam még tegnap este. Mind egy, nem törtem sokáig a fejem ezen a kérdésen. Szerda volt, de ma nem kellett suliba menni, mert egy csomó osztály kirándulni ment, de mi mindig tavasz végén szoktunk menni. Gondolkodtam, hogy mit is kéne csinálnom, de nem sokra jutottam. Bekapcsoltam egy kis zenét és elhatároztam, hogy elmegyek valamerre. Felvettem egy rövidnadrágot, egy világos felsőt és egy kendőt kötöttem a hajamba. Lesiettem a konyhába feltankolni.
- Hát te, hova csípted így ki magad? – kérdezte anya miközben nézett.
- Csak gondoltam elmegyek egy kicsit csavarogni.
- Hahahaha.. Nem..
Furcsán néztem.
- Megkérdezhetem, miért?
- Először is, nincs ilyen jó idő, hogy rövidnadrágban szaladgálj, másodszor velünk jössz, Louis-hoz.
Milyen kedves anyukám van, hogy megmondja, mit csináljak, nem?
- Minek megyünk? – kérdeztem nyűgösen.
- Mert megyünk foci meccsre.
- Komolyan, hát akkor jó, hogy megyek. – virultam fel.
- Gondoltam, hogy ezzel kellett volna kezdenem.
- Hát igen. – mondtam, majd enni kezdtem.
Felsiettem és lecseréltem a nadrágomat egy melegítőre és vettem fel egy kardigánt. Lefelé menet felvettem az első cipőt, ami a kezembe akadt.
- Indulhatunk!! – kiáltottam és rohantam ki az ajtón.
- Melody! – kiáltott utánam apa.
- Mi az? – fordultam vissza.
- Csak egy óra múlva indulunk.
Szemeim kikerekedtek, aztán szép lassan visszabattyogtam a házba.
- Anyád csak azért mondta, hogy ma nem mehetsz sehova, hogy ne tervezz programot, de nem mondta, hogy azonnal indulunk is. – nevetett.
- Tudtam én, csak kíváncsi voltam, hogy észrevesztek-e. – bújtam ki a kínos szituáció alól.
Na, le is ültem a Tv elé, hogy kerüljem a tekinteteket. Éppen a Suite Life on Deck ment a Disney csatornán, igen és én ezt néztem.  Észre se vettem és eltelt az egy óra.
- Tátátá-rárárá-rátá cirkusz, tátátá-rárárá-rátá cirkusz, indul a mandula. – táncoltam ki az ajtón.
- Biztos, hogy el akarod vinni? – súgta oda apa anyunak.
-  Hééé! Hallom ám. – háborodtam fel.

**
- Geráppáá!! – ugrottam be az ajtón.
Phoebe és Daisy egyből futottak oda hozzám.
- Melody!!!
Nagyot ölelkeztünk majd Lottie-val és Felicite-vel is.
- Kész vagytok? – kérdezte Jay.
- Igen! – kiáltott mindenki.
Elindultunk. Kicsit hosszú volt az út, mert dugóba keveredtünk. Mondjuk nem tudtam, hogy lehet a Föld egyik legeldugottabb városában dugóba keveredni, de hát mindegy. Mikor megérkeztünk egy ismerős arc tűnt fel.
- Mely! – intett oda Eric.
Odakocogott hozzám, majd megölelt.
- Hát te? – kérdezte.
- Én? Én jöttem meccset nézni, te mit keresel itt?
- Hát én focizok. – nevetett.
Kicsit meglepődtem, hiszen erről nem tudtam semmit.
- Hát, akkor sok sikert! – mosolyogtam.
Ezután megpillantottam az én drága bátyuskám. Gyorsan odaszaladtam és felkapott, majd megpörgetett.
- Jaj, de örülök, hogy eljöttél. – mondta.
- Nem hagynám ki, semmiért. – motyogtam a fülébe.
Majd letett és mosolyogtunk egy sort.
- Többiek? – kérdezte.
Megfogtam a kezét és odavezettem a kicsiny családhoz. Körbeölelgetett mindenkit és beszélgetettek. Egyszer csak pár „idegen” közeledett.
- Sziasztok, srácok! – pacsizott Lou.
A göndör hajú srác még egy nagy ölelést is kapott, de közben rám mosolygott. Éreztem, hogy kipirulok, így gyorsan elhajtottam a fejem.
- Tomlinson, gyere! – kiáltotta az edző.
10 perc volt még a meccs kezdetéig. Nem nagyon tudtam leülni, mert mindig izgultam, ha Louis focizik, nem tudom miért, hiszen már ezer éve csinálja és engem is ő tanított, de valahogy mindig izgultam miatta, nehogy baja essen. Kapcsoltam be zenét a telefonomon és a csajokkal hallgattuk egy darabig. Egy darabig? Hülye vagyok. Amint bekapcsoltam a zenét, elindítottak egy másik számot a focipályán, ultrahangosan. Enrique Iglesias- I like it című száma ment, úgyhogy megkegyelmeztem nekik, mert ezt szerettem. Felicite és Phoebe elkezdett táncolni és minket is felrángattak, tudni illik, hogy, amikor mi öten elkezdünk táncolni az rosszabb, mint egy valóság show. 

*pár perccel később*

Szerintem már nem bírták nézni a szervezők, ahogy táncolunk és kikapcsoltatták a zenét, de, hogy ne legyen olyan feltűnő elkezdték a meccset. Leültünk a padra majd bejött az „ellenség”. Blackpool-ból jöttek. Emlékszem, egyszer, amikor ott játszottunk, csúnyán kikaptak, úgyhogy nem voltunk a szívük csücske az tuti. Aztán Louis-ék is besétáltak. Harry leült mellém, rám nézett és csak mosolyogott, de még a mosoly gödröcskéi is előbújtak. Istenem, azt hittem, hogy nem bírom ki mellette és itt helyben megcsókolom, de türtőztettem magam.
Elkezdődött a meccs. Nem sokáig bírtam ülve, amint Louis- hoz került a labda, felugrottam és teli torokból szurkoltam.
- Melody, nyugodj meg. – fogta meg apa a kezem.
- Tök nyugodt vagyok, miért hiszed, hogy nem?! – kérdeztem kiabálva.
- Jaj, bocsi, csak így maradt a hangom! – kiabáltam.
Mindenki csak nevetett, mint általában.

**

- Gólhelyzet! Gólhelyzet! – kiáltottam.
- Gólhelyzet! – kiáltott Niall.
- Gólhelyzet! –kiáltottuk egyszerre.
Stanley belerúgott a labdába és megfagyott a levegő és mindenki csak a labdát figyelte, ahogy repül. ~Bemegy, nem megy be?~ mindenkiben ez a kérdés kavargott.
- GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! – ugrott fel mindenki.
  Képzelhetitek azt a pillanatot, amikor több mint 100 ember egyszerre ugrik föl, és persze Louis pereputtya a leghangosabb. Hirtelen mindenki ölelgetett mindenkit, aztán szép lassan lenyugodtak a kedélyek és visszaültünk.
- Szia, Melody. – köszönt oda halkan Harry, de nem néztünk egymásra, csak éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Szia, Harry. – válaszoltam.
- Rég találkoztunk.
- De még milyen rég.
- Majd még pénteken is találkozunk, úgy tudom. – mosolygott tovább.
- Hát, én is hallottam erről valamit.
- El ne felejtsd. – figyelmeztetett.
- Nehéz lenne.
Ekkor odafordult és megsimította az arcom.
- Héééj. – fogtam meg a kezét és letettem a lábára.
- Ja, tényleg. – nevetett.
- Hahahaha, nagyon vicces vagy, de szerintem ne játssz az életeddel. – mivel apa ott ült a közelben, így egy laza mozdulattal eltávolítja Harry-t, ha nem vigyáz.
De nem látta senki a kis „afférunkat”.

**

A meccs után mindenki ment Louis-hoz, hogy gratuláljon. Nyertünk 1-4 arányban. Az első félidő még izgalmas volt, minden percben gólhelyzet, aztán semmi. Azért élveztem.
- Nagyon jók voltatok. – öleltem meg.
- Csak, mert ti szurkoltatok. – mosolygott.
- Ennek örömére, most mindannyian elmegyünk Pizzázni. – kiáltott fel Niall.
Mindenki felugrott, csak én nem. Kicsit rosszul éreztem magam.
- Anya, nem mehetnék haza, nem érzem magam valami jól? – fordultam oda anyához.
- Jaj, kicsim. Egy, max. 2 órát még kibírsz. – mondta, nem is törődve azzal, amit én mondtam.
Nem akartam vitatkozni, így hát a sor végén kullogtam el az autóig. Én,Phoebe,Felicite,Daisy, anya és apa mentünk a mi kocsinkkal, Harry,Niall,Liam és a testőreik azzal a kocsival,amivel jöttek, Jay, Lottie, Louis és Zayn pedig a másik kocsival. Szépen fel volt osztva.
A pizzázóhoz érve minden kiugrott a kocsiból. Én megint hátra maradtam. Összetoltunk 3 asztalt, hogy együtt tudjunk ülni.
- Ki milyet kér? – kérdezte Louis.
- Gyros-os! – mondta Zayn és Liam.
- Nekem is jó lesz az. – tettem hozzá halkan.
- Csilis! – mondta Phoebe és Felicite.
- Hawaii. – Lottie és Daisy.
A szülök húsimádót és csirkés pizzát rendeltek.
- Jó napot! Mit hozhatok inni? – kérdezte a kedves pincér lány.
- Választottatok? – kérdezte Jay.
- Igen, én egy kólát kérnék, a két kisebb lánynak egy-egy narancslevet, a nagyobbaknak pedig baracklé lesz. – rendelt nekünk apa.
Miután mindenki elmondta az óhajait, elment a pincérnő.
**
- Itt vannak az italaik. – tette le mindenki elé az üdítőket.
- Sikerült már kiválasztani, hogy mit szeretnének fogyasztani? – tette hozzá a kérdést udvariasan.
Leadtuk a pizza rendelést majd vártunk.
- Nagyon jó meccs volt Louis. – kezdett beszélgetésbe apa és Louis.
Én nem tudtam, de nem is akartam egyik témához se hozzászólni, mert már émelyegtem és azt sem tudtam, hol vagyok. Ez az érzés csak fokozódott, amikor kihozták a pizzát. Már a szagától rosszul lettem.
- Elnézést. – keltem fel a helyemről és a mosdó felé vettem az irányt.
Berohantam az első wc fülkébe és hadd ne részletezzem, hogy mi történt.
- Kicsim, jól érzed magad? – rohant be anya.
- Igen, anya... Marha jól érzem magam, úgy nézek ki. Mondtam, hogy szarul vagyok, de muszáj volt jönnöm.
- Hát nem tudtam, hogy ekkora a baj.
- Ha nem lenne nagy a baj, akkor nem mondta volna! De most menj ki.
- Szeretnék segí…
- Menj már ki! – ordítottam.
Azt hitte, ha áll fölöttem, az nagy segítség. Miután képes voltam elszakadni a wc-től elmentem a tükörig és rendbe szedtem magam. Miután szalonképesen néztem ki, kimentem.
- Ne haragudjatok, de azt hiszem, én most haza megyek. – motyogtam.
- Nem mehetsz egyedül. – mondta Louis.
- Majd hazakísérlek. – tette hozzá.
- Jaj, nem kell, hiszen ez a te napod, haza találok.
- Majd én hazakísérem. – jelentette ki Harry.
- Nem kell, mondom. – erősködtem.
- Haver, nem kérhetlek erre. – mondta Louis majd ő is felállt, hogy majd ő kísér haza.
- Nekem nem fáradtság, de igaza van Mel-nek, ez a te napod. – fogta meg a vállát Harry.
- Köszi, haver, jövök neked egyel. – ölelte meg a kis göndör fürtöst.
- Mi is menjünk? Nehogy valami bajotok essen? – kérdezte Liam.
- Na, jó. Nem kell nekem kísérőosztag, maradjatok mindannyian, már rég hazaérhettem volna, ha nem erősködtök. – mondtam már nyűgösen.
- Na, akkor menjünk. – pattant fel Harry.
- De… - ellenkeztem volna megint.
- Melody, rosszul vagy, nem fogunk egyedül hazaengedni.
Mindegy nem kötözködtem tovább. Felvettem a kabátom és Harry is a sajátját, majd elindultunk az ajtó felé. Még egy utolsót integettünk a többieknek és elhagytuk az épületet. 

Álohááá!

Sziasztok! Drága olvasóim, amint látjátok ismét visszatértem, vagyis mondjuk. Mostanság rám tör, az írhatnék, úgyhogy sűrűbben lesznek részek, persze nem csak úgy natúrba. Ismét az áll fent, mint eddig, hogy max. 3 komi kell egy új részhez, de úgy döntöttem, ha nem írtok én a részeket megírom, magamnak. Aztán, ha rávettétek magatokat a kommentelésre, én is ráveszem magam arra, hogy részeket tegyek fel. Szerintem ez így tök fer, úgyhogy remélem, megértitek. Nagyon köszönöm, hogy azok alatt a hónapok alatt is látogattátok a blogot, amíg nem is írtam, de mivel azért nyárra be szeretném fejezni így visszatértem. Egyébként, ha el akartok érni, akkor a twitter-emen / @kicsi_bettina1D / és a One Direction Stories.* oldalon is megtaláltok, meg ezekre szoktam kitenni, ha van új rész.
Ennyi lettem volna. Tényleg üdv. a régieket és persze az újakat, remélem tetszeni fog és, hogy még nem untatok rám. Puszi mindenkinek! ~just a blogger girl*~

66. Mindketten szerelmesek

Miközben Harry mellkasán feküdtem elgondolkodtam. Elég jó vagyok én hozzá? Megérdemlem? Mit szólnak majd anyuék. Elmélkedésemet egyszer csak egy mély hang zavarta meg.
- Mennem kell.
- Rendben. – keltem fel és rámosolyogtam.
Csillogó, zöld szemeivel nézett rám és kisimított pár tincset a szememből. Felkelt így az ölébe csúsztam, kezeit derekam köré fonta és egy puszit nyomott az arcomra. Ajkai melegek voltak, és az egész testem átjárták nagy kezei, miközben simogatni kezdte a hátam. Átkaroltam a tarkóját és hosszasan megöleltem. Ezek után felálltunk és megfogta a kezem.
- Akkor pénteken találkozunk. – mosolygott.
- Már alig várom.
Kikísértem majd visszamentem a házba. Miután becsuktam az ajtót nekidőltem, leültem a földre és önkéntelenül nevetni kezdtem. Kezem körbe-körbejárt az arcomon, nem fogtam fel, hogy ez tényleg megtörtént.

***
Hallottam, hogy nyílik az ajtóm.
- Szia, kicsim!
Apa volt az. Észre se vettem, de bealudtam.
- Szia! – mondtam fáradt hangomon.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de vendéged jött.
Felkeltem és elindultam lefelé.  Ashley állt a nappaliban.
- Hát, szia! – kiáltottam.
- Szia. – válaszolt halkan.
Intettem, hogy jöjjön föl, és elindult a lépcső felé. Bementünk a szobámba. Leültem az ágyra, ő pedig velem szembe.
- Baj van? – kérdeztem.
- Nem, csak megfáztam és elment a hangom. – mondta halk, rekedt hangján.
- Jaj, én meg már megijedtem, hogy történ valami. – nyugodtam meg.
- Nincs semmi baj, sőt. – kezdett bele.
- Képzeld el, Niall elhívott randira. – ült ki egy hatalmas mosoly az arcára, mikor ezt kimondta.
Örömömben ugrálni, tapsolni és sikongatni kezdtem, majd csatlakozott hozzám. Miután kitomboltuk magunkat, visszaültünk az ágyra.
- Na, és mit válaszoltál. Remélem, igent.
- Hááát.. –kezdte.
- Hááát?? Mit mondtál neki? Remélem nem koptattad le, hiszen neked is tetszik. – váltottam komorra az arckifejezésem.
- Nem mondtam nemet, de nem mondtam igent sem. – mondta lehangolva.
Gondoltam, hogy nagyon jó indoka van, miért nem válaszolt egyértelműen, úgyhogy nem lettem ideges.
- Na, mondd. Mi késztetett arra, hogy ne adj neki választ. – tettem rá a kezem a térdére.
- Először is, most beteg lettem és nem akarom, hogy elkapja, vagy mit tudom én. Másodszor pedig, én és Niall? Beláthatod, hogy ez tényleg hülye ötlet.
Szemeim nagyra nyíltak, nem értettem.
- Normális vagy?
- Melody, most ne belőled induljunk ki. Szép, okos, vicces és közvetlen lány vagy, de én?
- Te. Te vagy az az ember, aki ilyenné tesz, és nem hagyja, hogy mássá változzak. Ashley. Figyelj rám. – mondtam lassan.
- Sohasem találkoztam ilyen lánnyal, mint te. Te vagy a legjobb barátnőm, de a legnagyobb problémát te jelented, hiszen nem tudom, milyen tanácsot adhatnék neked, amivel meggyőzlek, hogy fantasztikus vagy. Nem tökéletes, de te ezért vagy a legjobb barátnőm. Mondjuk senki sem az, de te azt hiszed, hogy csak benned van hiba. Egy csomó mindent neked köszönhetek, ha te nem lennél, nem lenne ugyanolyan az életem.
Egy könnycsepp tűnt fel a szemében.
- De Mel..
- Kérlek. Ne akarj velem akadékoskodni, mert úgy is igazam van. Niall-t nem érdekli, hogy beteg vagy, vagy, hogy szerinted nem vagy neki elég jó, mert neki te vagy az, akivel együtt akar lenni. Nem fogja feladni, ha most lekoptatod, újra és újra fog próbálkozni, mert rád van szüksége.
A szemében lévő könnycsepp lefolyt az arcán, amit azonnal le is töröltem. Szorosan magához ölelt és még nekem is könnyezni kezdett a szemem. Eltávolodtunk egymástól és könnyes szemmel nevetni kezdtünk.
- Úgy van. Picsogjunk, mint a kis-csajok. – nevettem.
- Ne haragudj. – nevetett.

*pár perccel később*

- Na, de hallottam, hogy ma itt volt Harry. – vágott bele a nevetés közbe.
Meglepődtem, honnan ilyen informált mindig.
- Ezt te honnan tudod?
- Nem tudtam, de most már biztos. – nevetett.
Nem hittem el, hogy bedőltem a saját cselemnek.
- Ne már! Ezt most komoly?
- Hahahaha, na, mesélj csak. – mondta.
Nehezen, de belekezdtem.
- Hát az úgy volt. – haboztam.
- Ne csináld már Mel. Egyszer úgyis meg tudom, mi történt.
Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem akartam titkolózni előtte, de hát nem akartam, hogy mindenki tudjon róla, bár Ashley nem mindenki, de ki tudja, hogy tudja- e tartani a száját, de nagyon makacskodott így nem tehettem mást elmeséltem „mindent”.

**
- Úristen!! Akkor ti most jártok? –kérdezte hatalmas vigyorral.
- Ez azért túlzás.
- De hát megcsókolt.
- Tudom, de hát. Nem. Ááá, nem tudom. Nem járunk.
- Akkor csak fogtok. – nevetett.
Valahogy nekem ez nem volt annyira vicces, sőt kellemetlenül éreztem magam és térdemet körbe fontam kezeimmel, majd rátettem a fejem.
- Melody, mi a baj? – fogta meg a vállam.
- Semmi. – mondtam miközben még mindig nem mutattam az arcom.
- Héé! Tudod, hogy csak ugratlak. – bökött meg.
- De nem akarom, hogy mindenki azt higgye, hogy járunk, vagy valami, mert nem, hiszen még nem is randiztunk, oké, csókolóztunk, de ennyi. – mondtam kissé idegesen.
- De azért egy csók nem kis dolog, hiszen nem csókolóztatok volna kétszer, ha semmi jelentősége nem lett volna.
Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem is tudom, miért éreztem magam olyan rosszul, furcsán, nem is tudom mit éreztem igazán.
- Igazad van. – motyogtam.
- De remélem nem haragszol. – mosolygott.
Felhajtottam a fejem és rámosolyogtam.
- Hát még meg kell szoknom, hogy igazad van, de lehet ezentúl többször lesz ilyen. – viccelődtem.
Láttam, hogy észrevette, hogy már kezdek jobban lenni és csak nevetett, majd ezt mondta.
- Nem értem, eddig is tök sokat volt igazam.
- Hahahaha, jó vicc. – cukkoltam.
Még jó pár órán át baromkodtunk, majd este hazakísértem.

**
Lefekvéshez készülődtem. Elköszöntem anyuéktól, vettem egy forró fürdőt, és befeküdtem az ágyamba. Egyszer csak hallom, hogy jelez a telefon. Üzenetet kaptam. Harry-től jött, azonnal megnyitottam, ez állt benne.  – Jó éjt kicsim, szép álmokat. Puszi: Harry -
Éreztem, hogy testemet elöntötte a melegség és hatalmas mosoly ült az arcomra. Visszaírtam neki és a végére egy mosolygós fejet nyomtam. Lehajtottam a fejem a párnára, de mintha kicserélték volna bennem az elemet. Képtelen voltam aludni, ezen SMS láttán.