65.Első csók

 *2 órával később

- Remélem, most már meguntad az üvegezést Harold. – dőltem neki a kanapénak.
- Ó! Én még reméltem, hogy játszunk. – húzogatta a szemöldökét.
- Ne reménykedj.
- :(
Erre már csak nevetni tudtam.
- És akkor most mit csináljunk? – ugrott fel Harry.
- Olyan vagy, mint egy óvodás. – nevettem fel.
- Akkor te vagy a bébiszitter és vigyáznod kell rám. – mondta majd az ölembe tette a fejét.
- Hát jó. De előre szólok, nem vagyok jó gyerek megőrző. Egyszer rám bízták Phoebe-t és elvesztettem. Vagyis bújócskáztunk és nem találtam meg.
- Nekem eszem ágában sincs elbújni előled. – mosolygott.
Erre nem tudtam mit mondani csak mosolyogtam és kikerültem tekintetét.
- Melody. – szólított meg.
Ránéztem és láttam vigyorog.
- Mond. – szólaltam meg.
Ekkor felült.
- Mi van köztünk? – kérdezte.
Értetlenül ültem.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem vissza.
- Hát, hogy… Te is érzel irántam valamit, a barátságon kívül?
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Tenyerem izzadni kezdett és szívem hevesebben kalapált, mint valaha.
- Azt hiszem, igen. – hajtottam le a fejem.
Keze felém közeledett és államnál fogva felhajtotta fejemet. Az arcát közelebb tolta enyémhez és egy csókot nyomott ajkaimra. Isteni volt. Miután ajkai elhagyták enyéimet, felnéztem.
- Köszönöm. – suttogtam.
Ő csak mosolygott és nem mondott semmit.
- Fogadjunk, hogy ez volt az ok, amiért ide jöttél. – törtem meg a csendet.
- Hááát. Lehet. – pirult el.
- Tudod, reménykedtem, hogy egyszer eljön ez a nap. – csúsztam közelebb.
- Komolyan?! Én meg azt hittem, rámenősnek tartanál, vagy mivel tudom, hogy más is tetszett így hát, nem mertem lépni.
Erre nem tudtam mit mondani, de már biztos voltam benne, hogy jól döntöttem.
- Akkor most már elhívhatlak randira? – lelkesedett fel Harry.
- Öhm ... Persze. De előtte még mondanom kell valamit.
- Gondoltam én, hogy múltkor a vidámparkba nem csak a szülinapi bulidról akarsz beszélni. 
- Ne haragudj, hogy akkor nem mondtam, csak nem tartottam valami alkalmasnak az időpontot.
- Semmi gond, csak mond. Nekem eddig is elmondhattál mindent és ezután is így lesz. – mosolygott majd közelebb jött és karjával átkarolt.
- Tudod én már régóta visszanyertem az emlékezetem. – böktem ki gyorsan, nem akartam még köríteni.
Ránéztem Harry-re és tekintete üvegessé vált.
- Harry … Minden rendben?  - kérdeztem megijedve.
- Eddig ezt nekem miért nem mondtad?
- Nem akartalak ezzel terhelni.
- Terhelni?
- Melody … Én már mióta magamat hibáztatom, hogy téged baleset ért, nem tudtam mit csinálok, ha nem kapod vissza a memóriád és te most azzal jössz, hogy nem mondtad el, hogy visszajött, mert nem akartál ezzel terhelni?
- Ne haragudj, én csak így jobbnak láttam.
- És akkor most, hogy, hogy elmondtad?
- Mivel most hívtál el randizni és, ha járnánk, akkor szeretnék őszinte lenni veled, de ezek után lehet nem is akarsz velem járni.
Megpuszilta a homlokom és a fülembe suttogta.
- Köszönöm, hogy őszinte vagy.
Ránéztem és csak mosolygott.
- Ilyen miatt nem hagynám veszni azt, aki a legfontosabb nekem. – suttogta ismét.
- Úgyhogy akkor pénteken 8-ra itt vagyok és elviszlek egy csodás helyre. – tette hozzá.
- El sem hiszem. – mondtam nevetve miközben könnyeztem.
- Mit?
- Hogy egy ilyen fiú, mint te pont velem akar randizni.
- Milyen fiú?
- Kedves, megértő, romantikus és megbocsájtó.
- Nem lenne jobb semmi, ha haragudnék. Csak hagynám veszni azt, amiért hónapok óta küzdök és vágyakozom.
Szorosan megöleltem és nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Ez életem legszebb napja.
- De ezt nem mondhatod el senkinek. – mondtam.
- Ezt, hogy érted?
- Úgy, hogy nem beszélhetsz a csókról és a randiról.
- Miért?
- Azért, mert, ha most felébreszt anya, hogy csak álmodom, akkor nem akarom, hogy mindenki kinevessen.
Harry rám nézett és elkezdett nevetni.
- Mi az? – kérdeztem komolyan.
- Csak azt ne mond, hogy ezt komolyan mondtad. –nevetett tovább.
- Miért, volt már ilyen.
- Te rólam szoktál álmodni? – húzta fel a szemöldökét és sunyin mosolygott.
- Dehogyis! – vágtam ki magam.
- Aha persze, ezt már nem dumálod ki. –kiáltott fel és vigyorgott.
- Nem is szoktam, csak felvetettem hátha. – próbáltam kibújni a kínos helyzet alól.
- Á, ezt már nem hiszem.
- Pedig így van. – löktem meg a vállát.
- Miért nem vallod be, az első pillanattól kezdve belém voltál zúgva és az óta is rólam álmodsz. – kezdte a piszkálódást.
- Ez nem igaaaaaaaaz! – veszekedtem.
Lökdösődni kezdtünk és egyszer csak én fekve találtam magam, ő pedig fölém hajolt.
- Bevallod? – kérdezte.
- Az kizárt. – fordítottam el a fejem.
Ekkor csókolgatni kezdte a nyakamat és mikor visszafordítottam a fejem, elcsattant a második csók. Ez hosszabb volt, mint az első és még jobb volt.
- Még most akarod bevallani? – suttogta mély hangján a fülembe.
- Hááát. – suttogtam.
- Nem! – kiáltottam és magam alá gyűrtem.
Most én hajoltam fölé és hajam az arcába lógott. Ez persze őt nem zavarta és csak mosolygott és már a mosoly gödröcskéi is előbújtak.
- Hát jó, akkor ne valld be.
Ráhajoltam mellkasára és ezt mondtam.
- Mindegy egyes álmomban ott voltál, mint egy herceg és azt kívántam bárcsak egyszer nem csak álmomban lehetnél a hercegem.
Ekkor átölelt és ott feküdtünk a nappali közepén ölelkezve. 

64. My crush

Nem sokára megérkeztünk a házunkhoz.
- Tényleg! Majdnem elfelejtettem. Szeretnélek meghívni az édes 16-os bulimra, remélem, eljössz. – mosolyogtam.
- Nem felejtettem ám el, egyébként meg már anyukád meghívott.
- Ja, nem baj. Azért én is elhívlak, nehogy elfelejtsd.
- Téged? Sohaaaa! – ölelt át.
- Helyes, ezt a választ vártam. – kacsintottam, de ekkor megcsörrent Louis telefonja.

- Igen? Már is megyek. – mondta a telefonba.
Ezután felém fordult és nekem mondta.
- Ne haragudj Mely, de most mennem kell. Anyunak segítségre van szüksége, egy erős férfikézre és mivel most csak én vagyok otthon, így hát rám. – húzta ki magát a „szerény” unokatesóm.
- Ha férfikézre vágyik, akkor inkább aput hívja, vagy engem. – nevettem.
Sajnos Louis-nak ez annyira nem volt vicces, így megböktem, hogy ne haragudjon, de rám nem is tudna. Majd útnak engedtem, én pedig elindultam a házba.  Felszaladtam a szobámba és leültem a gép elé, szokásomhoz híven.
- Na, nézzük csak. Kik vannak fent? – kérdeztem magamtól.
Nagy meglepetésemre Skype videó hívást kaptam. Olyan jó kedvem volt, hogy meg sem néztem ki küldheti, csak elfogadtam. Felugrott a csetelő ablak és Eric arcát láttam a képernyőn.
- Hát sziaaaa! – kiáltott.
- Sziaaa! – mondtam én is lelkesen.
- Figyelj, ráérsz ma? – kérdezte.
- Nem is tudom. Ráérjek? – húztam fel a szemöldököm és huncutul mosolyogtam.
- Hát, jó lenne.
- Akkor rá.
- Remek, szeretnék mondani valamit, de személyesen.
Ettől kicsit megijedtem, de belementem.
- Akkor találkozzunk a házatok előtt, rendben?
- Rendben. – ezzel a mondattal el is búcsúztunk, egy kis időre.
Egyből lementem és kiszaladtam az utcára. Nem sokára láttam Eric-et közeledni.
- Na, mond, mi olyan fontos. – mosolyogtam.
- Üljünk le, kérlek.
Leültünk és láttam, hogy nincs semmi mosoly az arcán.
- Eric, ne ijesztgess már, mond, mi van. – erőszakoskodtam.
- Elköltözünk. – nyögte, ki és mint egy villámcsapás úgy ért ez a hír.
Pár percre lesokkolódtam majd miután magamhoz tértem kérdések tömkelegével bombáztam.
- Mi? De miért? És hova? Hogyan? Mikor? És áááá, nemááár!
- Sajnálom, de ez van.
- Ez van? Mi az, hogy ez van? Én ezt nem fogadom el válasznak. Miattam?
- Mi? Dehogy miatta, miért miattad?
- Hát tudod.
- Jaj, nem, dehogyis.
- Akkor válaszolj, hogy miért? És, ami még fontosabb, hova?
- Párizsba.
Szemeim kikerekedtek.
- Az úgy jó. – nevettem.
- Mondjuk a helyszín tényleg nem rossz. – oldottuk a feszkót.
- Annyira sajnálom, hiszen most már köztünk is minden rendben volt és most ez. Á, nem lehet igaz. – szomorodtam megint el.
- Hát igen, én is ezért sajnáltam a legjobban.  Annyira fogsz hiányozni. – nézett rám nagy barna szemeivel.
- Te is nekem. – öleltem át.
- És mikor mentek? – kérdeztem még a karjai között.
- Jövő hét hétfőn.
- Olyan korán? –kaptam fel a fejem.
- Igen, mert apa munkája oda húzza.
- De várj csak. Amikor ideköltöztetek és te itt jártál nálunk, akkor még azt mondta, hogy itt maradtok.
- Hát igen. Én is azt hittem, sőt mindenki azt hitte, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan, ilyen nagy változás lesz.
- Ó!
- Azért tarthatjuk a kapcsolatot?
- Tarthatjuk?  Ez milyen kérdés? Tartani fogjuk te bolond. – ütöttem meg.
Csak mosolygott.
- Hát ennyit akartam. – törte meg a csendet és nevetett.
- Hát kössz, ez kedves volt.
- Bocsi.
- Semmi, akkor majd még beszélünk utazás előtt, meg, ha kell, segítek csomagolni.
- Ez nagyon kedves. Majd meglátom, kell-e segítség, de majd értesítelek.  – kacsintott.
Majd ismét ölelkeztünk egy sort és hazamentünk, vagyis, hogy én is haza, ő is haza, csak, hogy világos legyen.  Mivel már késő volt elmentem fürödni, aztán még megnéztem a „Csoda, hogy élek” egyik epizódját, a Discovery-n, majd lementem alfába.

Reggel a napfény simogató melegére ébredtem, mert tegnap este nem húztam le a redőnyt, így az összes fény beáradt a szobámba, de nem is bántam, mert már rég nem keltem ilyen jól. Tudtam, hogy ma anyuék dolgoznak, és, hogy Ashley se lesz otthon, így hát gondoltam pihizős napot tartok és fel sem öltözök. Reggeliztem, csináltam forró csokit mályva cuki darabokkal, isteni lett és ettem hozzá egy „Jó reggelt” kekszet. Jól haladtam a lustálkodós napommal, mert már 11 óra elmúlt és még mindig csak henyéltem. Egyszer csak csengetést hallottam. Ki lehet az? ~ Elmélkedtem magamban. Remélem, nem kell felöltöznöm, mert most már kedvem sincs. Kinyitottam az ajtót és egy csokor rózsával találtam magam szemben.
- Jó napot kívánok! – hallatszott egy mély férfias hang a csokor mögül.
- Melody Tomlinson-nak hoztam virágot, remélem, jó helyen járok.
- Öhm… Jó helyen jár, kitől jött? – kérdeztem.
- Egy fiútól.
- Nem mondja? – kérdeztem flegmán.
- Most mondtam.
 Erre a mondatra felfigyeltem, és elvettem a csokrot. Harry volt a csokor mögött, legszebb ajándék, amit valaha kaphattam.
- Öhm. Jó napot, mi még nem találkoztunk, a Mikulás vagyok. – nyújtotta kezét még mindig az elváltozatott mély hangon.
Csak mosolyogtam és az ajtónak támaszkodtam. Majd láttam, hogy ő is mosolyog és gödröcskéi is előbújtak már.
- Bemehetek? – kérdezte eredeti, simogató hangján.
- Persze, gyere csak.
- Nagyon csini vagy. – nevetett.
- Te tegnap nem hazamentél? – kérdeztem, gyorsan témát váltva a Spongybob-os pizsimről.
- Igen, de hiányoztál.
Éreztem, hogy elpirulok, de próbáltam takarni.
- Juj, de cuki vagy, de hát ezért nem kellett volna visszajönnöd.
- Azt hittem, én is hiányzom- hajtotta le a fejét.
- Persze, hogy hiányoztál, nem azért mondtam. – öleltem át majd mosolyogtam a szemébe.
Láttam, hogy visszamosolyog és egy kis pír önti el az orcáját. Közeledett szája az enyémhez és már majdnem összeért, de ekkor hirtelen megcsörrent a telefon. Mivel ott volt mellett, gyorsan felvettem.
- Háló, tessék!
- Jó napot, a tortával kapcsolatban telefonálok. – hallottam egy női hangot.
- Igen, hallgatom.
- Csak annyi lenne, hogy nagy baj lenne, hogyha a buli előtt 1 órával szállítanánk, mert van egy megrendelésünk Liverpool-ba és mire oda kiérünk, addigra késő lesz és így előtte leszállítanánk az önök tortáját.
- Ja, persze. Semmi gond.
- Akkor rendben. Köszönöm, és bocsánat a zavarásért.
- Semmi gond, viszlát. – majd letettem a kagylót.
Visszafordultam a göndör fürtös felé, de ő csak mosolygott.
- Kérsz valamit inni, enni?
- Nem köszi. – mosolygott huncutul.
- Szóóóóval! – próbáltam kikerülni a tekintetét.
- Akarsz Tv-t nézni, vagy játszani.
- Mit játszanánk? – húzogatta a szemöldökét.
- Nem tudom, öhm… - nem volt ötletem, de a szemébe nem mertem nézni.
- Üvegezzünk! – kiáltott.
Nem szeretem az üvegezést, mert én mindig rosszul jövök ki belőle.
- Háááát, nem is tudom. – húztam a számat.
- Na, légy szíves! Majd úgy játszunk, hogy neked is tetsszen. – mosolygott.
- Legyen. – egyeztem bele.
- Remek! Hol találok üveget?
- Majd én hozok.
Felálltam és felmentem a szobámba, mert ott mindig találni egy-két üres üveget. Ez most sem volt másképp.  Lementem és láttam, hogy Harry a családi fotókat nézegeti, ami ott van a polcon és falon. Vannak intim képek, mint például, ahol kicsi voltam és pucéran szaladgálok a kutyával, de hát ez voltam én.
- Te meg mit csinálsz? – néztem rá.
- Ja, semmit, csak nézegetem a képeket.
- Azt látom. – nevettem.
- Nagyon cuki voltál.
- Haha, köszönöm.  Mi az, hogy voltam? Már nem vagyok az? – kérdeztem „felháborodva”.
 - Dehogynem, de akkor pici babaként voltál cuki, most pedig nagylányként vagy cuki. – mondta és közelebb jött és ismét az a mosoly ült az arcára, ami pár perccel ezelőtt.
- Hát akkor kezdjünk neki! – bújtam ki az ellenállhatatlan tekintet alól.
Leültünk a kanapéra, majd ami ezután történt az már csak történelem. 

FIGYELEM!

Mint azt ti is tudjátok, elkezdődött a suli időszak, így hát kevés időm van írni. Sajnos lassabban vagyok kész a részekkel így nem garantálom, hogy 1-2 héten belül hozom a következőt és ez sajnos mostantól így is lesz, mert a tanulásra kell koncentrálnom és nem ülhetek annyit a gép előtt, de igyekszem minél előbb megírni a részeket. Remélem megértitek és ugyanúgy figyelemmel kíséritek a blogomat, mint eddig. Köszönöm, hogy olvassátok és remélem, hogy nem haragszotok meg emiatt. Szeretettel kisgólya_bettina! :)

63. Engem soha nem veszítesz el

Majdnem összenyomtak, így inkább felálltam és ők le tudnak ülni.
- Harry, kérlek, írd ezt alá!
- Harry, szeretlek.  Vegyél el.
Hangzottak el a furábbnál furább mondatok és szavak. Egyszer csak eloszlott a tömeg és visszaültem.
- Melody, ne haragudj. – mondta Harry és elszégyellte magát.
- Dehogy haragszom, hiszen ez most már mindig így lesz.
- De ez nekem még kellemetlen, főleg amikor beszélgetni akarok valakivel.
- Semmi gond, majd megszokod, nekem meg semmi beleszólásom nincs.
- Dehogyis nincs.
- Ja, majd azért elküldöm őket, mert beszélni akarok veled, nem?
- Hát most miért ne.
- Inkább nem utáltatom meg magam több száz emberrel, ha nem gond. –nevettem.
- Téged nem lehet nem szeretni.
Kicsit elpirultam, de láttam, hogy ő is.
- Szóval, mit is akartál mondani? – váltott témát Hazza.
- Öhm… háát. – kezdtem volna bele, de aztán átgondoltam még egyszer és ez most túl korai lenne így gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Csak annyit, hogy két hét múlva lesz az édes 16-os szülinapi party-m és erre szeretnélek meghívni.
- Azt hittem meglepetés bulit szoktak erre az alkalomra szervezni.
- Hát nálunk nem. – mondtam kicsit lehangolva.
- Majd én szervezek neked meglepetés bulit! – örvendezett.
- Köszi, de nem kell már mindent elintéztünk barátnőmmel.
- Óóóó.
- Majd jövőre. – nevettem.
Csak nevetett ő is és egyszer csak megjelent Louis, megviselt fejjel és ruhával, kaja és innivaló nélkül.
- Hát te, hol voltál? És, hogy nézel ki édes fiam? – kérdeztem elszörnyülködve.
- Öhm… találkoztam pár „kedves” rajongónkkal. – mondta és leült mellénk.
- Én is, de azok nem tettek tönkre. – nevetett Harry.
Louis-t ez most annyira megviselte, hogy poénkodni se volt kedve, ami azért nagy szó.
- Na, nem megyünk? – kérdeztem megtörve a kínos csendet.
- Hova?
- Azért jöttünk vidámparkba, hogy a padon üljünk? Nem mondom, tényleg nagyon érdekfeszítő, de talán a kísértet kastély jobban megmozgat.
- Ja, de. Mehetünk, bocsi, csak elkalandoztam.
- Azt látom.
Elmentünk a kísértet kastélyhoz, amitől én mindig frászt kapok. Mikor beértünk már megijesztettek, mert Voldemort ugrott ki az ajtó mögül és „köszöntött” minket.
- Áááááá! – kiáltottam.
- Nyugi Melody, nem bánt. – kapott el Lou.
- Tudtam én, csak teszteltelek.
Mentünk tovább, de én kizárólag a fiúk mögött. Aztán egyszer csak valami, vagy valaki megragadott hátulról és én szaladni kezdtem. A fiúk csak nevettek. Hátrafordultam és láttam, hogy egy műkar nyúl ki a falból. Nem semmi, milyen beszari vagyok. Mentünk tovább majd egyszer csak Louis sikított, mint egy kiscsaj és elkapta a bokám.
- Wááá, engedj már el! – kiáltottam.
- Bocsi, csak azt hittem elnyel a lépcső.
- És akkor még én vagyok az ijedős. – húztam fel a szemöldököm.
- Úgy látszik ez ilyen családi vonás nálatok. – nevetett Harry.
A Tomlinson-okkal nem érdemes poénkodni, mert rossz vége is lehet.  Csúnyán is néztünk Harry-re pár percig, de aztán mentünk tovább.
- Áááá, segítség! – hallatszott Ms. Styles sikítása.
- Na, ki a beszari? – nevettünk Louis miközben néztük, ahogy fejjel lefelé lóg.
- Jól van. Én is beszari vagyok, csak szedjetek le innen! – kiabált miközben körbe-körbeforgott.
- Leszedjük? – kérdezte halkan Lou.
- Nem is tudom. Lóghatna még egy darabig.
- Szerintem is.
- Ne szórakozattok már. Szedjetek le! – kiáltozott a kis göndör.
- Nézd meg, még kiabál is. Szerintem jót tesz, ha egy kicsit itt hagyjuk. – szóltam Louis-nak.
- Egyetértek.
- Könyörgöm kedves Tomlinson testvérek, szedjenek le. Ígérem, jó leszek. – könyörgött.
Ekkor már megesett rajta a Tomlinson-ok szíve és leszedtük, vagyis próbáltuk.
- Melody, húzd! – kiáltott Louis.
- Én húzom, de te is húzd!
- Ez így nem megy.  Valami mást kell kitalálnunk. – mondta Louis és a fejét vakargatta.
- Megvan! – kiáltottam fel.
- Louis, vegyél a nyakadba és kikötöm a Harry bokájánál lévő kötelet!
- De hát akkor leesek. – mondta Harry ijedten.
- Le akarsz jönni, vagy nem? – kérdeztem.
- Le, de…
- Akkor nincs de.
Felvett Louis a nyakába és megpróbáltam kicsomózni Harry lábáról a kötelet, ami nem volt könnyű.
- Harry, fel tudsz emelkedni hozzám? – kérdeztem.
- Azt meg, hogy?
- Hát húzd fel magad.
- Megpróbálom.
Nagy nehezen, de felhúzta magát az én segítségemmel.
- Kapaszkodj a kötélbe és lazítsd el a lábad. – utasítottam.
Mikor sikerült lekötni a róla, már csak egy kérdés volt. Hogy szedjük le? Lemásztam Louis- ról, majd navigáltam Harry-t.
- Ugorj le!
- Megörültél, nem látod, milyen magasan vagyok. – mondta Hazza, csukott szemmel.
 Én már a fejemet fogtam és kínosan közöltem vele, hogy 1 méterre van a földtől.
- Ja, akkor lemegyek. – nyitotta ki a szemét.
- Mehetünk tovább.
- Jó lenne, fél órát szenvedtünk.
Ekkor csak megjelent valami karbantartó.
- Hallottam, hogy valaki fennakadt egy kötélen, hol az illető, leszedem. – mondta.
A fiúkkal egymásra néztünk és kissé elkezdtünk nevetni.
- Mi az, ez nem vicces, le kell szednünk.
- Tudja uram, mi is ezt mondtuk 10 perccel ezelőtt, de inkább a kötelet távolítsa el, mert az illető, aki azon lógott, már lent van.
- Hogy sikerült lejönnie?
- Egy kis segítséggel. – nevettünk.
Elindultunk tovább, de már nagyon fájt a hasam a nevetéstől. Este 5 órakor végeztünk a vidámparkban.
- Hát akkor én sietek, hogy elérjem a buszt. – mondta Harry.
- Busszal mész haza? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, vagyis hogy félig. Utána felvesznek.
- Merész ember vagy, hiszen a vidámparkban letámadnak a rajongók nem még a buszon. – nevettem.
- Hát remélem, hogy azért hazaengednek.
Még beszélgettünk egy sort, aztán Harry el is ment. Elindultunk Louis-val haza.
- Na, és Melody, hogy vagy?
- Hát most, hogy így kérdezed, mondanom kell valamit.
- Úristen, rosszul vagy. Hívjak orvost?
- Mi? Nem, dehogyis. Jól vagyok, csak. Inkább üljünk le.
Leültünk a járdaszegélyre és próbáltam elmondani, hogy már nem vagyok amnesztiás.
- Tudod, Louis én már nem vagyok beteg.
- Miért eddig az voltál?
- Jaj, nem igaz, hogy nem érted. Már nincs emlékezet kiesésem.
Láttam arcán a meglepettséget, de nem tudtam eldönteni, hogy örül-e neki, vagy mi van.  Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Louis felemel és elkezd pörgetni, mint valami babát.
- De hát ez remek! Hogy történt, mindegy is. Emberek! Visszakaptam a „kishúgom”! – rohangált körbe-körbe és odaszaladt az éppen arra közlekedő embereknek.
- Louis! Nyugodj már meg, kérlek.
- Bocsánat, de ez fantasztikus és mégis, hogyan?
- Hát.. Öhm… - makogtam.
- Nem is tudom, csak egyszer, így bumm.
- Bumm? Mi az, hogy bumm?
- Hát egyszer csak visszajött.
- Ezt nem hiszem el, ez nem olyan, mint a bumeráng, hogy egyszer csak visszajön. – láttam gyanakvó tekintetét.
- Na, jó. Tudod, nem csak úgy egyszerűen visszajött, hanem… - próbáltam kinyögni.
- Aznap mikor hazajöttem a kórházból este. – mondtam, de sírni kezdtem.
Louis magához húzott és szorosan megölelt. Tudta, hogy valami nagyon komoly van, ha én sírok, mert nem vagyok az, aki minden hülyeség miatt sír.
- Én el akartam mondani, de nem tudtam, mit szólsz és… Ne haragudj! Nem akartam csalódást okozni.
- Csalódást? Miért okoznál nekem csalódást? Ne beszélj butaságokat.
- És nem akartam, hogy miattam tönkremenjen a karriered, vagy valami és nem mertem elmondani.
- Te fontosabb vagy, mint a karrierem és nekem bármit elmondhatsz.
- Én tudom, de ez volt életed nagy lehetősége és nem tehetem tönkre.
- Kis butus, ne mondj ilyeneket. De még mindig nem tudom mi történt.
- A szomszéd fiú miatt.
- Miért mi történt?
- Hát tudod… megakart csókolni.
Éreztem, hogy Louis szoros ölelése elenged, és szeme idegessé válik.
- Megölöm!
- Louis nyugodj meg, nem történt semmi.
- De az én Melody-mnak senki ne okozzon fájdalmat.
- Fájdalmat? Hiszen nem okozott.
- Akkor miért sírsz?
- Mert eddig nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmondjam neked.
- Hát, de mitől féltél?
- Nem tudom, attól, hogy emiatt örökre elveszítelek.
- Jegyezd meg. Engem, soha, de soha nem fogsz elveszíteni. – fogta meg az arcom és törölte le könnyeim.
Szorosan megöleltem.
- De nem értem, hogy jött vissza az emlékezeted, ha nem is csókolt meg.
- Hát úgy, hogy ez már egyszer megtörtént, ugyanott, ahol meg akart csókolni, de én akkor sem engedtem.
- Akkor már mindent értek, mivel ez már egyszer megtörtént ezért ilyen dezsavű szerűen tért vissza a memóriád.
- Valahogy úgy.
- De Mel, ígérd meg, hogy legközelebb elmondod, bármi is történik.
- Megígérem.
- Gyere ide! – tárta ki karjait.
- Szeretlek. – súgtam a fülébe.
- Én is.
A hosszas ölelés után felkeltünk és ismét elindultunk haza. 

62. Feltárom az igazságot

Miután hazaértem első dolgom volt, hogy Ashley-től bocsánatot kérjek, de nem akartam csak úgy egy sima online bocsánatkérést így hát sütöttem egy kis palacsintát, plusz szedtem szép virágokat. Már 6 óra is elmúlt, de gondoltam, hogy jó lesz ez még vacsorának. Szépen becsomagoltam 5 túrós, 5 kakaós és 5 nutellás palacsintát, aztán elindultam. Útközben, csak azon aggódtam, hogy nehogy visszautasítsa. Mikor odaértem bekopogtattam, majd amikor láttam, hogy nyílik az ajtó, akkor szelíd mosolyommal fogadtam Ash-t, aki csak komor, megvető arccal köszöntött.
- Hoztam neked egy kis vacsit. – nyújtottam a tálat aztán pluszba még a virágot is.
Nem mutatva semmiféle érzést, majd szemrehányóan ezt mondta.
- Azt hittem, a legjobb barátnődnél fogsz aludni.
- Sajnálom Ash. – hajtottam le a fejem és nem bírtam tovább hazudni neki, így hát hosszas monológba kezdtem.
- Én… nem… Én tudom, hogy soha nem volt a legjobb barátnőm én, csak meg akartam leckéztetni és ahhoz, cselekednem kellett. Tudom, el kellett volna mondanom, de féltem, nem tudom mitől, csak… Sajnálom…
Ekkor hirtelen a karjai között találtam magam.
- Azt hittem, elveszítelek. – suttogta.
Szorosabban öleltem, mint valaha.
- Soha nem fogsz elveszíteni.
Majd egymásra néztünk és mindketten könnybe lábadtak a szemei.
- Látod mit tettél? – nevetett és törölgette a szemét.
Már csak mosolyogni tudtam, majd behívott a házba. Leültünk a konyhában és kicsomagolta a palacsintát.
- Ú, ez most jól fog esni. – mondta miközben a kezét dörzsölgette.
- Akkor örülök.
- Egyébként miért nem mondtad el nekem, hogy nem vagy amnéziás, nem bízol bennem? 
- Nem! Erről szó sincs, én csak azt akartam, hogy ez az én kis titkom maradjon.
- De a legjobb barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. – hallottan hangján, hogy elszomorodik.
- Tudom, én csak… Sajnálom.
- Ugyan, azért titkokra szükség van, barátok között is. – mondta már mosollyal.
- De, hogy? Hogyan jött vissza, és miért titkolod.
- Hát, tudod aznap mikor hazamentem a kórházból, jobban mondva hazavittek, ott voltak Louis tesói, vagyis a másodunokahúgaim és játszottunk meg minden, aztán amikor kikísértem és mentek el, utána, mentem volna be, de egyszer, csak Eric közeledett.
- Jaj, ne. – szakított félbe Ash. – Folytasd.
Nem szóltam semmit, csak mondtam tovább.
- Na, hát igen és akkor meg akart csókolni, de én elrohantam és erre a pillanatra eszembe jutott, hogy ilyen már történt velem, de nem akartam Eric-el beszélni és senkivel sem, így hát elszaladtam és úgy döntöttem, hogy egy ideig nem mondom el senkinek, hiszen akkor Harry-vel is beszélnem kell, de nem akarok. – fejeztem be.
- Egyszer megölöm Eric-et. - szólalt meg Ash.
Kicsit kikerekedtek a szemeim, de csak viccelt, azt mondta.
- Ja, és most már azért nem merem elmondani senkinek, mert félek, ha elmondom, hogy már rég visszajött, akkor megharagudnak, hogy eddig nem mondtam.
- Mel, nem kell tudniuk, hogy neked már rég visszajött.
Nem is mondott ezzel hülyeséget.
- De, ha rákérdeznek, hogy hogyan, akkor mit mondjak.
- Mondod, hogy egyszer csak úgy, bumm, beugrott minden.
- Csak, bumm? – nevettem.
- Aha.
- Meg, nem azért, de senkit nem az fog érdekelni, hogy hogyan jött vissza, hanem, hogy visszajött. - tette hozzá.
- Igaz.
Beszélgettünk még egy sort, de aztán fél 9 felé hazaindultam.
- Szia. Hát, te meg, hol jártál? – kérdezte anya dühösen, mikor beléptem az ajtón.
- Én, csak Ash-nél voltam.
- És valami üzenet? Luxus?
- Hagytam üzenetet, kettőt is. Az egyik ott van a pulton a másik pedig a kanapé előtti kis asztalon. – mutogattam.
Aztán megnézte és tényleg ott volt, majd bocsánatot kért.
- Anya, beszélhetnénk? – kérdeztem komolyan.
- Persze kicsim, miről van szó?
- Hívd ide aput is. – kértem szépen.
*5 perccel később*
- Na, szóval. Arról lenne szó, hogy visszajött a memóriám.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy emlékszem mindenre, a gyerek koromra, a Louis-val töltött időkre és ez eddig homályos volt.
- Hát ez remek! – kiáltottam fel.
Ölelkeztünk egy sort, majd így szólt apa.
- Ezt meg kell ünnepelnünk!
Egyből fel is hívta Paul-t, hogy csináljon egyet a kedvenc pizzámból, ami a csirkés. Ah, imádom, bármennyit meg tudnék enni belőle. Nem telt bele 20 perc, már a pizzát majszoltuk. Ezután elmentem fürödni, majd bevágtam magam az ágyba, szó szerint, úgy bevertem a fejem az ágy sarkába, hogy azt hittem, megint emlékezet kiesésem lesz, de nem. Nem voltam álmos így bedugtam a fülhallgatóm és elmélkedtem. Rájöttem, hogy Wiley- Heatwave száma közben, jobban megy a gondolkodás. Ja, egyébként azon agyaltam, hogyan mondom el Louis-nak, mert remélhetőleg holnap találkozunk és akkor neki is elmondom, aztán pedig jön a neheze, Harry. 15 perc után végre sikerült elaludnom.
- ÉBRESZTŐŐŐŐ! HASADRA SÜT A NAP!
Perdültem le az ágyamról, majd valaki felsegített.
- Ne haragudj, jól vagy?
- Hogy lennék jól, te barom állat, most estem le az ágyról és beütöttem a buksim. – ütögettem.
- Jól van, bocsánat. – mondta nevetve.
Már tudtam kivel állok szemben.
- LOUIS! – kiáltottam és ugrottam a nyakába.
Ott ölelgettem.
- Annyira hiányoztál, fantasztikusak voltatok. – mondtam.
- Köszönöm, te is hiányoztál.
Álltunk még pár percig egymás karjai között, majd miután elengedtük egymást, leültünk az ágyamra.
- Ilyen korán itthon vagy? – kérdeztem.
- Korán? Tündér bogyó 11 óra van.
„Kicsit” kipattantak a szemeim, majd így szóltam.
 - Á, még dél sincs, hagyhattál volna csicsikálni.
Louis, csak mosolygott.
- Hoztam neked reggelit, anyu küldi. – mondta és egy műanyag dobozban volt egy kis harapnivaló, gofri.
- Nyamii, imádom! – mondtam mosolyogva, miközben a szám szélét nyalogattam.
- Nem mondod?
- Naaaa!
- Jaj, te lány. Úgy hiányoztál! – ölelt át megint Louis és majdnem leejtettem a reggelim.
- Nee! Az isteni ételem, mindjárt kárba vész!
- Mintha csak Niall-t hallanám.
- Sajnálom, ragályos a kaja iránti szenvedélye.
Majd enni kezdtem és Louis csak nézett.
- Kérsz? – kérdeztem teli pofával.
- Nem kössz. – nevetett.
Megvontam a vállam.
*10 perccel később*
- Öltözz fel! – kiáltott Louis és kikapkodott pár ruhát a szekrényemből.
Kivette egy kék rövidnadrágot, egy halvány rózsaszín felsőt és hozzá a napszemüvegemet is kitette.
- Na, pillanat. Elmegyek felöltözni.
Nem sokára kész is lettem és Louis már az ajtóban várt.
- Hová megyünk?
- Az legyen meglepetés. – kacsintott.
Vettem fel egy cipőt majd elindultunk. Beültünk a kocsiba és elindultunk. Fél órát utaztunk, majd kiugrottam a kocsiból ordibálva.
- Vidámpaaaark!
- Igeeeen!
- Imádlaaaak!
- Tudoooom!
Ordítozunk Lou-val.
Nem sokkal később valaki megfogta a vállam, gyorsan megfordultam és megállt bennem az ütő.
- Sz-sz-szia, Harry.
- Szia Melody.
Kisebb mosoly ült az arcomra, hogy láthatom, de rosszul is éreztem magam.
- Na, mit állunk itt, irány a móka! – kiáltott Louis.
Már a jegyeket megvették, már csak be kellett mennünk.
- Hova menjünk először?
- Öhm… a hullámvasútra! – kiáltottam.
El is indultunk. Én ültem középen a két fiú pedig a két oldalamon.
- Wohooo! Indulunk!
Mikor elindultunk felfelé már dúlt bennem az adrenalin, aztán mikor zuhanni kezdtünk sikítottam, mint az állat, egyszer csak azon kaptam magam, hogy szorítom Harry kezét és mikor odafordultam, csak annyit láttam, hogy mosolyog, majd rám néz. Nem mertem elengedni, mert féltem, hogy kiesek. Miután végeztünk gyorsan elkaptam a kezem és csak vigyorogtam.
- Éhes vagyok, kértek valami kaját? – kérdezte Louis.
- Én nem, de hozhatsz egy vizet. – mosolyogtam.
- Dettó. – mondta Harry.
Ezzel Louis el is ment. Pár percig szótlanul álltunk egymás mellett, de közben minden bajom volt.
- Melody. – szólított meg Harry.
Ránéztem és szája tátva maradt.
- Beszélnünk kell. – tettem hozzá.
- Ezt akartam mondani.
Leültünk az egyik padra, de ekkor rajongók hada támadott le minket. 

61.Egyszer, csak ismerős arcok közeledtek

Miután beértem kreáltam magamnak ebédet. Nem volt nagy szám, csak saláta, rántott hússal és rántott sajttal. Nagyon finom volt, de nem szeretek egyedül enni, ezért bekapcsoltam a Tv-t, hogy addig is nézzek valamit. Először megnéztem a híradót, mert a fiúkról volt benne szó, vagyis a tegnap estéről és erről eszembe jutott, hogy holnap már Louis is itthon lesz. Nagyon boldog lettem, már nagyon várom, hiányzik. Aztán Louis kapcsán eszembe jutott Harry. ~ Még vele is kell egyet beszélgetnem~ gondoltam magamban. Bár aztán rájöttem, ha Eric-cel sikerült megbeszélnem, vele se lehet nehéz, hiszen ő még idősebb is. Hát majd meglátjuk. Miután vége lett a híreknek átkapcsoltam a Viasat3-ra, ahol a nagy házalakítás ment. Imádom azt a műsort, mert olyan házakat képesek megteremteni, amiről én még álmodni sem merek. 20 perc elteltével még mindig volt kaja a tányéromon, de nem tudtam többet enni, ezért befóliáztam, hogy max. később megeszem. Ekkor reklám lett és ezért felszaladtam a laptopom-ért. Miközben ment a reklám és gépeztem és megnéztem, hogy ki van fent Skype-on. Nagy meglepetésemre fent volt Niall. Küldtem neki felkérést, vagy mi a fenét szoktak küldeni Skype-on. Egyből vissza is jelzett és megjelent a webkamera ablakban.
- Sziaaaa! –kiáltottam neki, meghúzva az a betűt.
- Szia! – köszönt ő is.
- Jobban vagy? – kérdeztem, mert nagyon megviselte a tegnap.
- Hát, mondjuk.
- Ne búsulj, fantasztikusak voltatok és nagyon büszkék vagyunk rátok.
- Köszönöm szépen, és tudom, hogy minden rendben lesz, csak kicsit szíven ütött a dolog.
- Elhiszem, de nyugodj meg. Úgyis ti lesztek a 21. század legjobb fiúbandája, ebben biztos vagyok.
- Azért ez egy kicsit túlzás.
- Én nem szoktam túlozni, na, jó, néha, de most nem.
- Köszönöm Melody, hogy ezt mondod, majd megpróbálok eleget tenni ennek a kérésnek.
- Na, ezt akartam hallani. – kacsintottam.
- Te már otthon vagy? – kérdeztem.
- Öhm… Igen, én már korahajnalban elindultam, hogy a családommal lehessek.
- Értem, akkor üdvözlöm a Horan klánt.
Erre nagyot nevetett, majd így szólt.
- Át is adom nekik.
Ez után kiszaladt a szobából és 2 perc csönd után nagy nevetgélést hallottam és láttam, hogy valaki jön a kamerához.
- Mi is üdvözlünk Melody. – láttam, ahogy Niall anyukája integet így hatalmas vigyorral visszaintegettem.
Aztán Niall ült a gép elé egy halom kajával.
- És nekem nem hoztál? – mondtam durcisan.
- Dehogyisnem. – és a kajazuhatagból elővett egy ír manós kis nyalókát és azt mondta, hogy az az enyém.
- De édi! Aztán igényt tartok arra, hogy majd ide is add.
- Rendben.
Nem tudom, hogy viccelt, vagy komolyan gondolta, bár ha Niall-ról és a kajáról van szó, nem hiszem, hogy szokott poénkodni. Ezek után abból állt a beszélgetésünk, hogyha kérdeztem válaszolt és néztem, ahogy tömi a majmot.
- Tényleg, majdnem elfelejtettem. – kiáltott fel Nialler.
- Louis átadta a tegnapi üzeneted és nagyon köszönöm, a te mondatod vidított fel és Harry is egyből jobb kedvre derült.
Hirtelen nem ugrott be miről van szó,így elég érdekes fejet vághattam, de aztán eszembe jutott, hogy beszéltem Lou-val telefonon és biztos arra céloz.
- Ja, nincs mit. Nem szeretem, ha az emberek sírnak, inkább felvidítom őket. – mondtam vigyorral.
Aztán ő is mosolygott és annyi csipszet tett a szájába, hogy a fele kiesett, úgyhogy hatalmas röhögésbe kezdtem. Véletlenül levertem a lábammal az asztalon lévő tálat, de csak a szőnyegre esett és kiestek belőle a dolgok, de nem tört el. Majd leestem a kanapéról.
- Úristen, Melody! Jól vagy? – hallottam Niall. ahogyan aggódik.
A nevetéstől nem tudtam kibökni, hogy jól vagy csak visszatápászkodtam az ülőhelyemre és bólogattam. Niall megkönnyebbülve ült le. 10 perc hahotázás után sikerült rendbe jönnöm.
- Na, szóval. – mondtam lihegve.
- Kiröhögted magad? – nézett rám a szöszi.
Majdnem megint kitörd belőlem a nevetés, de türtőztettem magam.
- Igen, mondjuk. – válaszoltam.
- Akkor jó, már kezdtem megijedni, hogy belehalsz a röhögésbe.
- Hát nem áll szándékomban, de azért ezt többször ne csináld. – néztem rá.
- Jól van. – mosolygott.
Ezután kicsit hanyagoltam Niall-t, mert a nagy házalakításban most jött az a rész, amikor megmutatják a családnak a házat és azt imádom. Mindig velük együtt kiabálom, hogy „Menjen a busz!”. Miután vége lett és már a stáblista ment, ölembe vettem a laptopom és Niall nem volt sehol. Hívogattam és egyszer csak azt láttam, hogy az asztal alól tápászkodik fel, hatalmas nevetés közepette.
- Mi van, rosszul vagy? – kérdeztem.
- Menjen a busz! – mondta hangosan nevetve.
Ekkor rájöttem, hogy rajtam nevet és bevágtam a durcit, keresztbe fontam a kezeimet és csúnyán néztem rá. Miután észrevette, hogy szuggerálom a nézésemmel abbahagyta a nevetést és komolyan kezdett beszélni.
- Szóval, oké. Menjen a busz, vágom.
Még mindig csúnyán néztem, de ekkor már láttam, hogy kezd megtörni.
- Jól van, na, bocsánat, de ez nagyon vicces volt. Csak könyörgöm, ne nézz így! – mondta, de nem nézett rám.
Nem szóltam semmit, csak ültem komor fejjel.
- Könyörgöm!
- Nézz a szemembe és úgy mondd! – utasítottam.
- Muszáj?
 - Ha, azt akarod, hogy abbahagyjam, igen.
Nagy nehezen, de odafordította a fejét és lesütötte a szemét, de valahogy rávette magát és kinyitotta.
- Kérem szépen Melody kisasszony, ne nézzen rám ilyen megvetően, mert szurkál, ahogyan ezt csinálja.
Erre a szurkálásra mosolyogni kezdtem és láttam, hogy ő is megkönnyebbül.
- Köszönöm! – mondta.
Még beszélgettünk egy fél órán keresztül aztán elbúcsúztunk egymástól. Nem semmi majdnem két órát beszéltünk, de én élveztem. Mikor fel akartam kelni, azon kaptam magam, hogy a seggem, totálisan elzsibbadt, úgyhogy kész kínszenvedés volt felemelni magam a kanapéról. Ránéztem az órára és pontosan 14:23 volt. Még nagyon sok idő van, míg hazaérnek anyuék és nem tudtam mit csináljak addig. Eldöntöttem, hogy elmegyek egy kicsit sétálni, csak lezuhanyzok és átöltözök, mert úgy néztem ki, mint valami elcseszett csöves.  Gyorsan lezuhanyoztam, vagyis 10 perc alatt. Aztán bementem a szobámba és válogatni kezdtem a ruhák között. Mivel láttam, hogy hétágra süt a nap és meleg van a választásom egy csillagos farmernadrágra esett, egy kék felsővel, de hogy ne legyen nagyon snassz, felvettem a YOLO-s karkötőm. Copfba kötöttem a hajam és lementem a lépcsőn. Felkaptam magamra a kék Converse cipőm, bezártam az ajtót és elindultam. Útközben rájöttem, hogy én miért egyedül sétálok, amikor van nekem egy barátosném, akit elhívhatnék. Mivel úgy is ott voltam Ashley-ék utcája végén így hát – szokásomhoz híven – váratlanul betoppantam.
- Sziaaa! – kiáltottam a képébe, mikor kinyitotta az ajtót.
- Hát, szia! Mi szél hozott? – kérdezte nagy mosolyával.
- A déli áramlatok. – kacsintottam.
Furcsán nézett rám és utána rájöttem, hogy mekkora baromságot mondhattam, de ezt már megszokták tőlem.
- Gyere be! – mondta és kezével bevezetett.
- Nem zavarok? – kérdeztem.
- Nem, jó is, hogy jöttél, már nagyon unatkozok.
- Hogy, hogy?
- Hát anyuék elmentek a városba, aztán meg mennek, nem tudom hova. Bátyám az nincs itthon, úgyhogy egyedül vagyok.
- Aha, értelek.
- Na, és mizu? – kérdezte miközben leültünk a kanapéra.
Majdnem kikotyogtam neki, hogy ma járt nálam Eric, de aztán rájöttem, hogy én „amnéziás” vagyok.
- Ááá, semmi különös. – vágtam rá a választ, majd én is megkérdeztem, de ugyanez a válasz hangzott el.
Sajnos nem volt nagyon témánk ezért elmentünk sétálni.
*10 perccel később
Elértünk a parkig, ahol leültünk egy padra. Egyszer, csak ismerős arcok közeledtek.
- Szia, Melody. El sem kezdődött a nyár, de te máris összetöröd magad. – mondta Diana idegesítő nevetésével.
Nem tudtam, hogy tudja-e, hogy „amnéziás” vagyok, ezért kérdezni kezdtem.
- Ne haragudj, ismerjük egymást?
- Hagyd békén Dia. – förmedt rá Ash.
Ránéztem Diana-ra és megakadt a szemem, furcsa tekintetén. Egyszer, csak azon kaptam magam, hogy Dia leül mellénk és ez mondja.
- Jaj, Mel. Hát nem emlékszel rám?
- Sajnálom, nem.
- Mi nagyon jó barátnők voltunk, rengeteget lógtunk együtt, de aztán Ash elszakított minket.
- Mi? Ez nem igaz, Melody, nehogy higgy neki! – mondta idegesen Ashley.
Nem tudtam, mi a terve a csajnak, mármint Dia-nak, de belementem a játékba.
- Tényleg?  Nehezen hiszem el.
- Pedig így volt. – mondta szemrebbenés nélkül.
- Mi lenne, ha eljönnél velünk shoppingolni? – kérdezte Diana.
- Hát, nem is tudom.
- Légyszi, megmondod mi áll nekem jól.
Felhúztam a szemöldököm, majd belementem. Ashley arcán láttam az elkeseredettséget, de aztán kiötlöttem valamit.
- Sajnálom Ash, majd folytatjuk, de most mennem kell. – borzasztóan éreztem magam, hogy lekoppintom a legjobb barátnőm, de most nem arra koncentrálok.
- Rendben Mel, akkor majd később. – mondta szomorúan és elment.
Ekkor Diana-hoz fordultam.
- Jaj, Melody. Neked nem ilyen senkikkel kéne barátkoznod, hanem velünk. – aztán a csicskásaira mutatott.
Én, csak „mosolyogtam”. Ezután elindultunk plázázni, amit utálok. Csak jártuk a boltokat és én minden ruhát leszóltam, amit felpróbált. Láttam rajta, hogy meg akarja venni, de a „barátnők” megfogadják egymás tanácsát és láttam az arcán, hogy kezd kijönni a sodrából. Leültünk egy kajáldába, de nem voltam éhes, ezért csak egy fagyit kértem.
- Nagyon kivagyok. – mondtam és hátradőltem.
- Nekem mondod. – mondta cinikusan Dia.
- Sajnálom, de azok nem álltak jól neked, bár igaz, rajtad mi áll jól. – mondtam.
- Hogy mondtad? – kerekedtek ki szemei.
- Jól hallottad.
- Még te beszélsz? Olyan vagy, mint valami rosszul öltözött cirkuszi bohóc. Azt hitted, hogy tényleg barátnők voltunk, te meg vagy húzatva, én? Veled? Barátnő, ugyan kérlek, ez még viccnek is rossz.
Ekkor huncut mosoly ült az arcomra.
- Mi a fenét vigyorogsz, hiszen most olvastam be neked.
- Jaj, Diana. Elkényeztetett, hiú Diana. Te komolyan azt hitted, hogy amnéziásan be tudod nekem mesélni, hogy legjobb barátnők voltunk. Csak úgy tájékoztatnálak, hogy azért ilyet nehéz lenne elfelejteni. Egyébként is, azt az utálatot, amit irántad érzek, semmi, érted SEMMI nem tudja velem elfelejtetni.
Miután kiadtam minden mérget magamból, azt az arcot látni kellett volna, mert leírhatatlan. Majd sarkon fordultam és hatalmas boldogsággal mentem el. 

Ha érdekel még a blog olvasd el!

Tudjátok tökre értékelném, ha tényleg írnátok kommenteket, mert ez nagyon nem fer, hogy én itt  írom nektek nagy szeretettel a részeket és nem vagytok képesek írni pár mondatot, hogy jó- e vagy szar és hagyjam abba. Tudom, nem én vagyok a 21. század Shakespeare-je, de akkor is látom, hogy sokan látogatják a blogom és nem hiszem el, hogy nem vagytok képesek írni legalább 1 mondatot. Én nagyon sokat gondolkodom, hogy mit írjak, mi fog nektek tetszeni, de mivel nem mondok sok véleményt, így nehéz eleget tennem. Persze, vannak kivételek, akik mindig írnak, vagy nem is mindig, de nagyon sokszor, azokat ez nem érint és azoknak szeretném is megköszönni. Úgyhogy, ha érdekel titeket még a blogom, akkor légyszíves fejtsétek ki a véleményeteket, nem baj, ha kritika is, mert még várok egy hetet, de ha nem lesznek kommentek törlöm a blogom. Köszönöm, ennyit akartam. ~ Betti*

60.Vallomás

-Melody, gyere, indulunk! – riadtam fel apa hangjára.
Biztos elaludtam, bár nem tudom, miért. Mindegy lesétáltam és elindultunk Dylan-ékhez.  20 perc alatt értünk oda, mert egy kicsit messze laknak. Bekopogtattunk, majd már is ajtót nyitottak.
- Jó estét Mr. és Mrs. Tomlinson, nagyon örvendek. Szia Mel. – köszöntött minket Dylan.
- Szia, Dylan. – köszöntek anyuék.
- Csá! – adtam neki egy pacsit.
Ezután bementünk, apuék a konyhába mentek Dylan szüleihez, mi pedig leültünk a kanapéra.
- Azt hittem, már van itt valaki. – mondtam.
- Nem, ti vagytok az elsők. Ashley-vel nem rég beszéltem, vagyis felhívott, hogy mit hozzon, aztán mondtam, hogy csak magát, majd le is tette. Várod már, hogy láthasd Louis-t, hiszen, ha úgy vesszük még nem is láttad.
Hirtelen nem értettem, hogy érti, de aztán eszembe jutott, hogy én amnéziás vagyok.
- Ja, igen, persze. – mondtam.
Ekkor csöngettek.  Louis családja volt, Jay (Louis anyja) Felicite, Lottie, Phoebe, Daisy. Az apukája nem tudott jönni, mert ő ott volt vele.
- Sziasztok! – álltam fel majd ölelkeztünk.
- Nagyon izgatott vagyok. – mondta Jay.
- Jaj, Melody. Drágám, ne haragudj, hogy nem látogattak meg, de nagyon nem volt időm, de remélem jobban vagy. – tette hozzá Jay.
- Semmi gond, igen, köszönöm s kérdést, már jobban. – mosolyogtam.
Ezután a szülők elvonultak a konyhába mi pedig leültünk a kanapéra.
- Már csak Ashley hiányzik. – szólaltam meg.
- Hét még 20 perc kezdésig, addig csak ideér. – tette hozzá Dylan.
- Se. – vágtam rá majd nevettünk.
Pár perccel később beesett Ash.
- Hello, bocs, hogy késtem. – lihegett.
- 2 házzal laksz arrébb, mégis mindig elkésel.
- Bocsánat, na.
Ekkor már mindenki meg volt, még volt egy negyed óra kezdésig, úgyhogy addig beszélgettünk.
- Várjátok már? – kérdeztem.
- Nagyon. – jöttek sorba a válaszok.
Míg a többiek beszélgettek kimentem a konyhába, hátha tudok segíteni.
- Hello, segíthetek valamit? – kérdeztem.
- Öhm.. Vidd ezeket a nappaliba. – nyomott a kezembe egy tálcát Dylan anyukája.
Letettem és még hoztak pár kaját és innivalót és leültünk. Mindenki izgatottan várta, hogy elkezdődjön és egyszer csak megjelent az „X ”a Tv-ben. Ugráltunk örömünkben. Egy lány banda kezdte, a Little Mix. Nem volt rossz, amit énekeltek, tetszett a hangjuk. Utánuk jöttek a fiúk és Lottie olyan erősen szorította a kezem, hogy azt hittem elájulok. Az ének előtt még mutattak egy videót, ami megmutatta, hogy mennyi mindent tettek idáig, ekkor Jay könnyezni kezdett és megfogtam a még épp kezemmel az övét. Elkezdték a számot, a Torn-t, és beleborzongtunk. Sikongattunk a Tv előtt és olyan volt, mintha ott lennénk. Mikor Harry-re közelítettek igyekeztem lehajtani a fejem, nem tudom miért. Igaz, csal 3 percig voltak a színpadon, de ez életük legfontosabb 3 perce, és nekünk is. A végén a zsűri elmondta a véleményüket. Nagyon örültünk, hogy jó véleményeket kaptak, majd megnéztük a 3. előadót. Reklám következett és értékeltük a fiúkat.
Fiúk dala:
- Fantasztikusak voltak. – kezdte Anya.
Egyetértően bólogattunk.
- Melody, hogy tetszett? – kérdezték.
- Imádtam, remek volt. – mosolyogtam.
- Láttad volna ezelőtt őket. – mondta Felicite.
- De hiszen láttam. – nevettem.
Mindenki kérdően nézett rám, aztán beugrott, hogy én még „nem láttam”.
- Vagyis gondolom láttam. – próbáltam helyesbíteni.
A reklám alatt ettünk, mert nem akartunk hangoskodni az előadások alatt, úgyhogy nasiztunk és ezerrel küldtük az SMS-eket. . A reklám véget érte után eredményhirdetés következett és elmondták ki lesz a harmadik. Megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk, hogy jussanak tovább. A vér mindenkiben megfagyott a házban és a stúdióban. Villámcsapásként ért, mikor kimondták, hogy a fiúk kiestek, vagyis 3.-ok lettek. Láttam mindenkin a csalódottságot, de nem sírtunk, mert nekünk ők voltak a legjobbak és már ez hatalmas eredmény.  Azért persze megnéztük, hogy ki nyer és az a lány csapat győzött. Jay felhívta Louis-t és kérdezte, hogy vannak. Nem hallottam sokat ezért elkértem a telefont, hagy beszéljek én is vele.
- Szia, fantasztikusak voltatok, imádtam. De ne legyetek letörve. – vigasztaltam, hiszen mind letörtek, mikor kiestek.
- Köszönöm, Melody. Tudod, nem nekem kell a segítség, hanem Harry-nek és Niall-nak, őket, nagyon mélyen érintette. – mondta könnyekkel küszködve.
- Beszéljek velük is? – kérdeztem.
- Harry most telefonál és Niall nem tudom, hol van, de elmondom nekik vigasztaló szavaidat.
- Rendben, de komolyan ne sírjatok, hiszen már ez hatalmas dolog, hogy eljutottatok idáig és a legtöbben csak álmodnak róla. Büszke vagyok rád és tudd, hogy rám mindig számíthatsz.
- Tudom, ezért szeretlek.
Ott állt mellettem Phoebe és Daisy, hogy beszélni szeretnének Lou-val.
- Louis, odaadom a húgaidnak a telefont, vigyázz magadra, várlak haza.
- Oké, köszönöm. Sietek.
Majd átadtam a telefont.
- Melody, jól vagy? – kérdezte Dylan.
- Remekül. – majd könnyezve a vállára borultam.
- Nyugodj meg, hiszen nincs vége semminek, csak most kezdődik. – nyugtatgatott.
- Tudom, de mi van, ha Louis miután hazajön, akkor sem akar velem lenni.
- Mi az, hogy akkor sem. Nem is tudtam, hogy emlékszel arra, hogy elhagyott.
- Nehéz lenne elfelejteni.
 Ekkor Dylan megfogta a vállam és kérdően nézett rám. Könnyes szemeimmel láttam az arcát é ismét magamhoz húztam.
- Kezd visszatérni akkor az emlékezeted? – súgta a fülembe.
- Lehet.
Azután mosolyogni láttam, de nem tudom, minek örül ennyire. Dylan-t felváltotta Ashley a vigasztalásban.
- Jaj, gyere ide. – rántott karjai közé.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. – súgta ő is.
- Tudom, de mi van, ha mégsem?
- Nincsen ha, minden rendben lesz.
Ölelkeztünk még egy kicsit majd kimentünk az ősökhöz beszélgetni. 11 felé járt az idő, ezért hazaindultunk. Együtt mentünk Louis húgaival és anyukájával. Mi voltunk a Tomlinson klán, aki megszállta az utcát.
- Már várom, hogy Louis hazajöjjön. – szólalt meg Phoebe.
- Én is. – mondta Daisy is.
Mindenki egyetértett velük. Jay-nek könnyektől vöröslött a szeme.
- Anya mi a baj? – kérdezte Felicite.
- A kis fiam felnőtt.
Erre a mondatra mindenki elérzékenyedett. Nem sokára hazaértünk és én elmentem fürödni. Mielőtt lefeküdtem volna, megpróbáltam felhívni Harry-t, de nem vette fel. 10 perc se kellett, máris elaludtam.
*Másnap
Reggel 9-kor pattantam ki az ágyamból. Tudtam, hogy ma anya és apa is dolgozik ezért kellett valami elfoglaltság. Másfél óra alatt kitakarítottam a szobám és a fürdőt is. Ezután kopogtattak. Lesiettem a lépcsőn kinyitottam az ajtót. Hirtelen földbe gyökerezett a lábam és felgyorsult a szívverésem.
- Szia, Melody. – köszönt rám Eric.
- Sz-sz-szia. – makogtam.
- Zavarhatlak? – kérdezte félénken.
- Persze, gyere csak be. – mondtam már magabiztosan.
Beinvitáltam és leültettem a kanapéra, majd bementem a konyhába.
- Kérsz valamit inni? – kérdeztem.
- Nem, köszönöm.
Mivel nem kért semmit, leültem mellé a kanapéra.
- Miről akartál beszélni? – kérdeztem.
- Én. – kezdte mondatát, halkan. Sajnálom a múltkorit.
Ekkor fura érzésem támadt.
- Semmi gond. Te se haragudj, hogy úgy reagáltam.
- De én nem akarnálak soha megbántani és nem akarok neked fájdalmat okozni. Tudom rosszul jött ki a „vallomásom”, de már nem tudtam magamban tartani. – mentegetőzött.
Megfogtam a vállát, felemeltem a fejét majd ezt mondtam.
- Nem haragszom, csak váratlanul érintett a dolog. – válaszoltam.
- Eric, te egy nagyon aranyos, vicces, kedves, egyszóval fantasztikus srác vagy.
Ekkor egy kisebb mosoly ült az arcára.
- De tudod, én nem állok készen egy kapcsolatra, úgy érzem.
Ezzel a mondatommal el is tűnt a mosoly.
- Én, megértelek, csak azt hittem, hogy viszonzod az érzéseimet, mert hát… - ekkor félbeszakítottam.
- Igen, tudom. Volt, hogy furcsán viselkedtem. Egy idő után én se, csak barátként néztem rád, hiszen ilyen fiút nem lehet a föld bármely pontján találni, de tudod, ez nem ilyen egyszerű.
- Tiszteletben tartom a döntésed és örülök, hogy azért nem tévedtem az érzéseiddel kapcsolatban. De azért kérdeznék valamit. Van még egy személy ebben a „kapcsolatba”? – kérdezte, macskakörmöket húzogatva a levegőbe a kapcsolatban szónál.
- Ami azt illeti, igen. – válaszoltam.
- Értem, gondolhattam volna. Egy ilyen káprázatos lányt mindenki észrevesz. – mondta mosollyal és rám nézett.
 Éreztem, hogy elpirulok és csak megböktem a vállát.
- És vele mi a helyzet? Vagyis, ez most hülyén hangzott, azt akarom kérdezni, hogy ő akkor esélyesebb, mint én? Ugye? – kérdezte.
- Tudod, az a helyzet, hogy körülbelül annyit tudok róla, mint rólad, azóta is ismerem, úgyhogy nem tudom. Egyelőre nem szeretnék kapcsolatot senkivel.
- Húha, rajtad eligazodni, nem könnyű. – nevetett.
- Tudom. – nevettem én is.
- De én örülnék, ha barátok maradnánk. – tettem hozzá.
- Annak én is. – mosolygott rám majd ölelkeztünk.
- Köszönöm, hogy megbeszéltük, mert nem tudtam aludni emiatt, a dolog miatt. – hallottam szavait.
- Sajnálom, csak mikor volt az „incidens” nagyon lesokkolt.
- Gondoltam és tényleg sajnálom.
Miután megbeszéltünk mindent, Eric sietett, mert mondta, hogy mennek el a szüleivel, csak előbb még beszélni akart velem. Kikísértem, majd elköszöntünk. Remekül voltam ezek után, úgy éreztem kezdenek rendbe jönni a dolgok. Ugrálva mentem be a házba.

59. Búcsúzás. Rájöttem mit tegyek. Előkészületek. Azaz minden egy napon.

Eljött a várva-várt nap, fellépnek. Reggel nem mondhatnám, hogy kipattantam az ágyból. Mondjuk, hogy kisebb lendülettel sikerült felülni, de akkor is visszadőltem.  Előkotortam a telefonomat, mindent leverve az éjjeliszekrényről.- Á, még csak fél 11. – mondtam magamnak.
- Fél 11! – majd ugrottam is fel.
- Úristen, hogy tudtam eddig aludni.
Gyorsan keltem is fel, majd siettem le. Biztos anyuék jól le fognak cseszni, hogy miért aludtam eddig. Próbáltam csendben lemenni a lépcsőn, de anya a konyhában serénykedett, mint általában.
-Öhm. Szia, anyuci. – köszöntem, majd vártam a letolást.
- Szia, kicsim. Jót aludtál? – jött a felettébb kedves kérdés.
- Köszi, jól.
Nem értettem, hogy mi van, de nem szóltam semmit, hiszen még a végén rájön, hogy emlékszem.
- Mi a reggeli?
- Nutellás pirítós, egy kis barack lével. Megfelel?
- Awh, remek. – dörzsölgettem a kezem.
Elvettem a tálat majd kimentem a teraszra. Láttam, hogy apa a kertben serénykedik valamit ezért odakiabáltam.
- Mit ügyködsz apa?
- Csak ellenőrzöm az állatok kerítését, hogy minden rendben van-e és adok nekik egy kis kaját.
Mindezek után leültem a kinti kanapénkra, majd egyszer csak hallottam, hogy jön ki anya.
- Kicsim, lehet, hogy nem emlékszel, de neked van egy Steffany nevű kedves barátnőd, aki hétfőn indul Párizsba, vagyis, hogy odaköltözik.
Hirtelen ezt el is felejtettem, de nem is baj, mert így hitelesen el tudtam játszani, hogy nem emlékszem.  Miután végeztem a kajálással fel is hívtam Steffy-t. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy még találkozzunk egyszer a parkban. Hívtuk a többieket is, de Dylan még csak akkor kelt, Ashley pedig nem volt otthon. Így hát egyedül mentem, felvettem egy fekete famert, egy virágos felsővel és egy hozzáillő virágos karkötővel. Elköszöntem anyutól, majd mikor mentem volna kifelé még előtte felvettem a rózsaszín magas sarkúmat, mivel most bementünk egy kicsit shoppingolni aztán, hogy nézzek is ki valahogy. Mivel nem vagyok egy hatalmas termet és nem szeretek a legkisebb lenni, bár tudom, hogy így is cuki vagyok, de biztos, ami biztos. Ezután elindultam a parkba, ahol megbeszéltük a találkát.
- Szia. – láttam közeledni.
- Szia. – öleltem át.
- Ne haragudj Mel, hogy nem látogattalak meg, de sajnos csomagolnom kellett és segíteni, pakolni.
- Semmi gond, úgyis mindig jött valaki és volt, hogy már elegem lett az emberekből.
- De remélem jobban vagy.
- Igen, már kezdek javulni. Nagyon fogsz hiányozni.
- Azt hittem nem is emlékszel rám.
- Fontos embereket nem felejtek el.
- De hát Louis-ra se emlékeztél.
- Mivel mostanság nem nagyon volt jelen az életemben.
- De hát akkor is a nagy-nagybátyád.
- Jó, hanyagoljuk a témát. – mondtam kissé feszülten.
- Jó, bocsi.
- Egyébként akkor te ma át se tudsz jönni Dylan-hez? – kérdeztem.
- Sajnos nem, mert késő este indulunk, hogy világosban az országútra érjünk.
- Kicsit szomorú lettem, hogy még ezt az utolsó napot sem töltheti velünk.
Tudniillik a mi csodás városunkban található egy kastély és régen nagyon sokat voltunk ott, de aztán lezárták felújítás miatt és most nosztalgia képen elmentünk a oda is.
- Jézusom, emlékszel, amikor Dylan leesett arról a fáról? – nevetett Stef.
- I.. – majdnem mondtam, hogy igen, de próbáltam kivágni magam.
- Mármint, hogy szerinted, hogy emlékeznék?
Kicsit furán nézett Steffany, de már biztos megszokta.
- Tudod, nem az igazi, hogy nem emlékszel mindenre, de így hátha eszedbe jutnak dolgok.
Láttam, hogy bántja a dolog, mert nagyon sok fantasztikus élmény köt ehhez a helyhez, aztán, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, felhoztam egy másik emléket.
- Nekem valami olyasmi rémlik, így hirtelen, hogy én ott csináltam valami nagy gondot és elkergettek.
- Igen, igen. Játékból rá kellett ülnöd arra a deszkára és már korhadt volt és leestél Dylan ölébe, de úgy, hogy beszakadt az a rész. – nevetett Stef, pedig ha tudta volna, hogy az anno mennyire fájt.
Nagyokat nevettünk miközben körülnéztünk, mert Steffany felidézett egy csomó emléket és nagyon rossz volt, mert hozzá akartam szólni, de tudtam, hogy most még nem lehet. Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
- Szia, papa!
Nekem az is furcsa, hogy az apukáját papának szólítja, de ez most mellékes. Odébb ment, úgyhogy semmit nem hallottam, csak azon kaptam magam, hogy gyorsan elsietett bár még érzékeny búcsút vettünk, de aztán sietett el. Nekem nem volt sok kedvem még hazamenni ezért elmentem sétálni. Egyszer csak meghallottam Rihanna-Unfaithful című dalát, amit imádok és kerestem, hogy honnan jön a hang. Egyszer csak megláttam egy kockás inges fiút, aki éppen a járda peremén ülve gitározott. Nem akartam közelebb menni, nehogy megzavarjam, de nem bírtam megállni muszáj volt odamennem és nem teljesen mellé, csak a közelébe leültem és hallgattam. Természetesen észrevette és csak mosolygott és én is rá. Miközben hallgattam csodálatos játékát elgondolkodtam Harry-n és Eric-en egyaránt, rájöttem, hogy mit kell tennem velük és nagyon boldog lettem. Miután végzett megöleltem és megköszöntem, nem értette, és csak annyit mondott „soha ne add fel”. Nem tudtam, hogy mire érti aztán hirtelen el is tűnt. Igyekeztem haza és pont elértem a buszt, mert már nem akartam gyalogolni. Mikor hazaértem anyatermészetes figyelmeztetett, hogy este megyünk Dylan-ékhez.
- Nem mondod? – kérdeztem flegmán.
- Jól van, csak nehogy elfelejtsd.
- Nehéz lenne.
- Hogy érted?
- Ööö, sehogy. – vágtam a rá a választ majd a szobámba siettem.
Írtam Eric-nek egy levelet, hogy a jövő hét folyamán beszülnünk kell, választ nem kaptam, de nem is volt baj, Harry-nek nem küldtem levelet, mert nem akarom, hogy emiatt idegeskedjen, inkább neki majd elmondom később. Bekapcsoltam a Tv-t és megint benne voltam. Ezzel a névvel illetek „a beteg”. A One Direction sztárjai egy beteg kislányhoz járkáltak 2 héten keresztül, nem lehet tudni, hogy ki ez a lány, csak annyit, hogy Louis Tomlinson a hátán menekítette ki a kórházból.  Erre a mondatra nevetni kezdtem, mert betették a videót és alig bírtam abbahagyni a nevetést. Hirtelen anya lépett be.
- Kicsim, minden rendben? – kérdezte rémülten.
A nevetéstől nem tudtam megszólalni, csak a képernyőre mutogattam. Látta, hogy én vagyok rajta és azt hitte, hogy sírok, de csak a nevetéstől. Megmagyarázta, hogy miért vagyok a Tv-ben és rájöttem, hogy nekem ezt furcsállni kellene, de nem volt nehéz, csak hülyén bólogattam és nevettem. Mikor anya látta, hogy nem hatott meg a dolog, inkább csak nevetek kiment. Egyszer csak hallottam, hogy Skype-on felkérést kaptam, vagyis videó hívást, már írni sem tudok.
- Szia! – kiáltott a képembe Ashley.
- Hát te? – kérdeztem.
- Én, kérlek szépen, most ordítottam bele a barátnőm képébe. Problem?
- Az nincs. – nevettem.
- Ugye jössz ma Dylan-hez?
- Nem. Nem nézem meg a saját nagy-nagybátyám.
- Jól van, na, én csak biztosra megyek.
- És, hogy vagy? – tette hozzá kérdését.
- Köszi, megvagyok. Benne voltam a Tv-ben. – vigyorogtam.
- Ja,ja. Láttalak, jót lovacskáztál Louis-n? – nevetett.
Nem tudtam válaszolni, én is csak nevettem.
- Ebből azt szűröm le, hogy igen.
Csak bólogattam és röhögtem.
- Te viszel valamit? – kérdezte.
- Öhm, nem tudom. Szerintem anyuék visznek valamit, mert hát mikor nem, de én csak magamat viszem.
- Jó, mert én viszek egy üdítőt és egy csipszet. Nem viszem túlzásba, válság van. – nevetett.
- Ne is, spórolj fiam, spórolj. – mutogattam.
- Igenis főnök. – mondta és szalutált.
- És nagyon izgulsz? – kérdezett ismét.
- Fura, de egy kicsit igen, olyan mintha Louis itt hagyta volna nekem az izgalmat, a kis szemét és én izguljak helyette, de tudom, hogy ügyes lesz, hiszen Tomlinson.  – nevettem.
- Ú. Az egód kezd visszatérni.
Csak mosolyogtam.  Észre sem vettük és már több mint 2 és fél órája beszéltünk. Már 5 óra volt.
- Bocsi, de most mennem kell. Szia, akkor majd hamarosan találkozunk. – mosolyogtam és elköszöntem.
- Oké, akkor majd egy óra múlva.
Gyorsan még megmostam az arcom és kimostam a fogam, hogy ne büdös szájjal menjek. Mondjuk, csak egy háromnegyed óra múlva indulunk, de addig még tudok olvasni egy kicsit. 

58. Dylan barátom mindig a legjobbkor jön

-Melody. Melody, merre vagy? –hallottam Eric-et és láttam is, ahogy an keres.
Nem szóltam semmit, nem akarok vele beszélni, vagyis muszáj lesz, mert megígértem mamának, hogy tisztázok vele mindent, de ez túl korai lenne. Fura, azt hittem, hogy ezt a napot semmi és senki nem ronthatja el, de sajnos tévedtem.
- Melody ne haragudj, nem akartalak letámadni, csak azt hittem, hogy viszonzod az érzéseimet. – hallottam hangját.
Most sem másztam le.
- Jól van. Tudom, hogy itt vagy valahol ezért nem megyek sehova, mert muszáj elmondanom valamit. Mikor először megláttalak, azaz, amikor ideköltöztünk, nem tudom, hogy emlékszel-e, de azért elmondom. Na, szóval, akkor már tudtam, hogy te egy olyan lány vagy, aki felejthetetlen. Az első percben beléd szerettem, és amikor veled vagyok, úgy érzem, hogy megszűnik a világ. Nagyon fontos vagy nekem és soha nem okoznék neked fájdalmat szándékosan. Én… Nagyon sajnálom, hogy ilyen vagyok, de gyönyörű vagy, és amikor veled vagyok, mindig nagyon fáj, hogy csak barátként közeledhetek hozzád és ez ellen akartam tenni, de belátom hiba volt. Kérlek Melody ne haragudj, nagyon fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni és remélem meg tudsz nekem bocsájtani. – mondta és láttam, hogy a szemeit törölgeti.
Nem akartam lemenni, mert már én is sírtam, ezért megvártam, míg elmegy.
- Rendben Melody, látom, nem akarsz velem beszélni és ezt megértem és tiszteletben tartom, azért a virágot itt hagyom, és még egyszer szeretnék bocsánatot kérni. Ég veled Melody, most elmegyek. – szólt ismét Eric majd lassan, de elment.
Még ültem egy darabig a fán és gondolkodtam, hogy most mi tévő legyek. Érdekes, hogy amikor elvesztettem az emlékezetem, akkor mind két fiú ugyanúgy aggódott értem és, hogy… nem is tudom… olyan fura ez nekem. Emlékszem, hogy, mikor beleestem Harry karjaiba, olyan volt mintha megszűnt volna a világ és ezt Eric-nél nem éreztem, vagyis nagyon kedveltem, de nem volt rám olyan hatással. 10 perc gondolkodás után lemásztam a fáról, de úgy döntöttem, hogy még nem mondom el senkinek sem, hogy visszatért az emlékezetem.  Mikor beértem a házba pont csörgött a telefonom.  Letöröltem a könnyeimet és a próbáltam a hangom visszahozni, hogy ne legyen hallható, hogy sírtam.
- Háló! – szóltam bele.
- Szia Melody. Hogy tetszett a meglepetésem? – hallottam Louis örömteli hangját.
- Köszönöm szépen, szebb ajándékot nem is kaphattam volna, remekül éreztem magam.
- Mi a baj kicsim? – kérdezett.
Miért ismer ilyen jól, hogy még azt is tudja, ha bajom van.
- Semmi, miért lenne?
- Ne viccelj, hallom a hangodon, hogy baj van.
- Semmi, csak most kezdtem el nézni egy siratós filmet és nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám. – próbáltam kivágni magam.
- Igen? És mi a címe? – hallottam hangján, hogy nem hisz nekem.
- Ööö… Nem tudom, azt nem néztem.
- Mindig kiírják a film elején.
- De ennek nem írták ki.
- Melodyyyyy! 
- Jaj, nincs semmi.
- A telefon előtt fogsz megöregedni, de én kiszedem belőled.
- Rendben elmondom, de nem telefonon, mert nem telefon téma.
- Jól van kincsem.
- Na, de miért hívtál?
- Csak, hogy megkérdezzem, hogy milyen volt a lányokkal és Harry is beszélni szeretne veled.
- Ööö, oké. Add oda. – mondta, kissé bizonytalan hangon.
- Rendben. – mondta majd Harry-ért kiáltott.
- Mi az? – hallottam Harry hangját a háttérből.
- Ha akarsz beszélni Melody-val, akkor most gyere ide.
Utána csak annyit hallottam, hogy valami eltört és még érdekes hangokat.
- Pillanat Melody, csak meg kell várni még Harry, átesik az egész szobán.
Egy kicsi mosolyt csalt az arcomra.
- Szia Melody. – hallottam imádnivaló hangját.
- Szia, Harry. Maradt valami a szobából, vagy mindent megsemmisítettél? – nevettem.
- Érted bármit.
Éreztem, hogy elpirulok.
- Ez kedves, de azért ne tedd tönkre a testi épségedet miattam.
- Rendben. Hogy vagy?
- Köszönöm, már jobban.
- Tudod Melody beszélnünk kéne, de úgy értem, hogy nem így telefonon, hanem szeretnék veled megbeszélni valamit, ha egyszer ráérsz.
- Szerintem nem én vagyok betáblázva az elkövetkező 2 évre. – nevettem. Persze és én is javasolni akartam.
- Remek. Tudod, nekem már csak a jövő hét jó, mert most fogunk visszamenni Londonba, ugye a verseny miatt és akkor utána valamikor, mondjuk úgy a hét közepén, szerdán.
- Nekem megfelel szerintem, de ha nem lenne jó, majd értesítelek.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük.
- Meg.
- Fiúk igyekezettek, indulunk! – hallottam egy utasító hangot a háttérből.
- Melody. – mondta Harry.
- Tudom, menned kell. Akkor majd beszélünk és ügyesek legyetek. Vissza tudod adni egy kicsit Loui-t. – mosolyogtam.
- Persze, igyekszünk. – éreztem hangján, hogy mosolyog.  Szia!
- Na, Melody, akkor szurkolj és ezt a beszélgetős dolgot nyélbe ütjük valamikor, amint hazajöttem.
- Rendben bátyuskám. Aztán, csak ügyesen. Üdvözlöm a többieket. Vigyázzatok magatokra.
- Igyekszünk. Te is nagyon vigyázz magadra. Szeretlek, szia!
- Én is, szia. – mondtam majd letettem a telefont.
Elkezdtem nézni a Tv-t, de nem is figyeltem a műsorra, csak gondolkodtam. Kínomban fogtam a fejem és elmélkedtem. Aggasztott, hogy beszélnem kell majd Harry-vel. Na, de mindegy is. Csinálok, palacsintát az majd elvonja a figyelmemet.  Először bekevertem a tésztát. Ami igaz az igaz, úgy töröm a tojást, mint valami troll, több héj volt a tálban, mint tojás. Összekevertem majd sütni kezdtem.  Kapcsoltam be egy kis zenét, először a Rihanna-tól hallgattam az Only Girl-t, majd Jennifer Lopez ment és így tovább. Próbálkoztam, hogy feldobom a palacsintát és elkapom, hááát… többé-kevésbé… nem ment.  Egy fél óra múlva kész is voltam. Kezdett sötétedni, már 7 óra elmúlt. Tök jó, hogy ma jöttem haza és anyuék pedig sehol sincsenek, most még cetlit sem hagytak, így hát úgy döntöttem, hogy megfürdök. Éppen mentem felfelé a lépcsőn, de ekkor kopogtattak.
- Ki lehet ez ilyenkor? – kérdeztem magamtól, majd visszamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
- Szia! – ugrott a nyakamba Dylan.
- Hát te? – kérdeztem.

- Gondoltam megleplek. – mondta széles vigyorral.
- Sikerült. - nevettem.
Dylan barátom mindig a legjobbkor jön. Így legalább nem fogok hülyeségeken agyalni.
- Remélem nem zavarok.
- Engem nem, és mivel csak én vagyok itthon, maradhatsz. Kérsz palacsintát, most sütöttem.
- Hülyéskedsz, még szép, hogy élősködni fogok és felzabálok mindent.
Szedtem neki 6 darabot és beízesítettem nutellásra, kakaósra, túrósra, barack és eperlekvárosra, mert őfelségének nem volt elég egy fajta, nem, nekem még pattognom kellett, de csak nevettem.
- Na, nem céltalanul jöttem ám.
- Tudom, hogy nem. Széppé teszed az estém. –nevettem.
- Ööö… nem rossz gondolat, de nem. Mivel most holnap jön a nagy nap és Louis versenyzik, ezért arra gondoltam, hogy átjössz hozzám a csajokkal és együtt szurkolunk neki és, hogy ne legyen vita a szüleid is jönnek, hogy együtt tudjuk megnézni. Mit szólsz hozzá, a csajokkal beszéltem és a szüleiddel is, ők benne vannak, most már te hiányzol.
- Ja, hogy én is kellek, hát rendben miért ne.
- Szuper, akkor ezt megbeszéltük, ja, és Lottie és Felicite is jön, vagyis, hogy Louis szülei és tesó is. – nevetett.
- Aha, szóval már mindenki tudott róla, csak én nem. Nagy családi összejövetel lesz akkor. – mosolyogtam.
- Hát valami olyasmi.
Örültem ennek, hiszen, akkor elleszünk a szünetekben is, és Dylan-éknek hatalmas Tv-jük van.
- Akkor ezt megbeszéltük, és egyébként, hogy érzed magad itthon?
- Hát olyan, mint régen. Nincs itthon senki, annyi különbséggel, hogy nem hagytak üzenetet. - nevettem.
- Látom, kezd visszatérni a memóriád. – mosolygott Dylan.
- Aha.
Nehéz tettetni, hogy nem emlékszem semmire, mert nem tudom, hogy mire nem kéne emlékezni, de majd próbálkozok.
- Nem akarok sokáig zavarni, csak ezt akartam közölni veled, és persze, ha már itt vagyok, a hasamra is gondolok. – mosolygott majd elkezdte enni a palacsintát.
- Hű, Melody. Ugyan olyan remek séf vagy, mint azelőtt. – hallottam dicsérő szavait.
- Ohh, köszönöm. Igyekszik az ember.
Aztán, csak néztem, ahogy eszi a palacsintát. Nem telt bele 5 percbe, el is tüntette. Kínáltam még, de nem kellett neki. Aztán sietett haza, mert már fél 9 felé járt az idő. Miután kikísértem, már tényleg elmentem fürödni. Befeküdtem egy kád, forró vízbe. Végre nem csak langyos zuhanyt vehettem, mint a kórházban, hanem pancsolhattam kedvemre.  20 perc alatt megfürödtem aztán mikor már a pizsamámat vettem, hallottam, hogy hazaértek anyuék, mert köszöntek. Lementem, adtam puszit. Meglátták a palacsintát és egyből nekiláttak, nem kérdeztem hol voltak, de nagyon éhesek lehettek, mert 50 palacsintát megettek 20 perc alatt. Fáradt voltam így beszélgetni se volt sok kedvem, inkább felmentem aludni.

57. Felelsz, vagy mersz?

-Melody, már várod, hogy otthon lehess? – kérdezte Niall.
- Nagyon. Nem szeretek távol lenni otthonról, bár most is se voltam olyan messze, de én inkább olyan otthonülő típus vagyok. – mosolyogtam.
- És nem aggódsz az emlékezet vesztés miatt, vagyis, hogy nem zavar? – kérdezett Zayn is.
- Hát egy kicsit zavaró, mivel nem mindig emlékszem emberekre és gyorsan kihagy az agyam, ha valamit meg kell csinálni, de vannak előnyei, mert lehet, hogy valami régebben nem úgy sikerült, ahogy kellett volna és jobb rá nem emlékezni.
Mikor ezeket a szavakat kimondtam Harry kifelé kezdett nézni az ablakon.
- Harry, valami baj van? – kérdeztem.
Hirtelen felkapta a fejét.
- Nem, baj? Dehogyis. Minden rendben. – mondta gyorsan.
Én értetlenünk néztem, de hát, ha minden oké, akkor mindegy. Nem sokkal később begördültünk az utcánkba. Hála az égnek azért erre még emlékeztem.
- Figyelj Melody, nekünk most el kell mennünk, de nem akartam, hogy társaság nélkül légy így vár valaki a házban. – mondta Louis.
Fogalmam sem volt, hogy ki/kik lehetnek nálunk, de et mindjárt kiderül, amint belépek az ajtón. 4 lány futott felém majd megöleltek, nem akartam bunkónak látszani, így viszonoztam kedvességüket.
- Jaj, Melody. Ne haragudj, csak így a nyakadba ugrunk, és azt sem tudod, kik vagyunk. – mentegetőzött az egyik lány.
A meglepődöttségtől nem nagyon tudtam megszólalni.
- Én Felicite vagyok, ő pedig Lottie és ezek az apróságok itt a húgaink Daisy és Phoebe. – mondta miközben bemutatkoztak.
- Nagyon örülök és bocsánat, hogyha nem emlékszem rátok. – válaszoltam.
- Semmi gond, tudjuk, hogy amnéziás vagy. – mosolygott, azt hiszem Felicite.
- Ohh, szóval az egész város tudja, remek.
- Dehogyis, csak a fele. – nevetett Lottie.
- Egyébként nem kell velem lennetek, hiszen biztos van jobb dolgotok. – mondta nekik.
- Ööö, nagyon nincs. Otthon nincs senki és egyébként mindig átjövünk hozzád még akkor is, ha nem emlékszel.
- Ja, értem, akkor örülök, hogy itt lesztek velem.
- Játszunk! – kiáltott Phoebe és Daisy.
- Nézd el nekik, még kicsik. – mosolygott Lottie.
- Semmi gond, nyugodtan. Legalább most már nem unatkozok.
- Mit játszunk? Felelsz vagy mersz? – kérdezte Felicite.
- Hmm, jó ötlet, mit szóltok hozzá? – kérdezte Lottie.
- Remek. – mondtuk egyszerre és nevetni kezdtünk.
- Oké, én kezdem! – mondta Daisy majd pörgetett.
Lottie-ra fordult az üveg.
- Felelsz, vagy mersz?
- Merek.
- Bátor döntés.
- Bátor vagyok. – húzta ki magát Lottie.
- Én uncsim. – nevettem.
- Oké, állj fel a fotelre és énekeld, hogy ’i’m sexy and i know it’.
Felállt és még táncolt is hozzá, mindig dőlt a röhögéstől.
- Jó, most én jövök. – mondta Lottie és ő is pörgetett.
- Hmm, Felicite. – húzogatta a szemöldökét.
- Merek. – mondta Felicite, de láttam, hogy már előre fél, hogy mit kell csinálnia.
- Menj ki és adj egy puszit a zsiráfnak. – nevetett Lottie.
- Oké. – mondta lelkesen.
Kimentünk és Lottie ezt kérdezte.
- Baja nem lehet, ugye?
- Amíg nem a seggét csókolgatja, addig nem. – nevettem.
Mikor odaért a lovakhoz még egyszer visszafordult és mi csak bólogattunk. Adott egy gyors puszit majd visszajött.
- Ez nem volt nagy kihívás. – nevetett.
- Kegyelmes voltam veled.
- Oké, de most menjünk vissza a házba. – mondta Phoebe.
Felicite pörgetett.
- Mely, felelsz, vagy mersz? –kérdezte hatalmas vigyorral.
Láttam rajta, hogy akármit választok, nekem nem lesz jó.
- Ööö, felelek.
Mindenki megdöbbent.
- Bátor vagy, ha Felicite kérdésére válaszolsz. – mondta Lottie.
- Ajjaj. – nevettem.
- De nem fer, mert nem is biztos, hogy emlékszik. – mondta Felicite.
- Hát akkor olyat kérdezz, hogy mit tenne meg. – mondta Daisy.
- Szerintem is, add neki az ötleteket. – nevettem.
- Bocsi. – mondta Daisy huncut vigyorral.
- Rendben, ha járhatnál valamelyik fiúval a One Direction-ból, ki lenne az. Csak, hogy tisztázzuk a 1D az a banda, amibe Louis játszik.
- Gondoltam. Hát nem is tudom, azzal járnék, aki akarná, hogy járjak vele. – nevettem.
- Melody nem is változott sokat, régen is ilyen válaszokat mondott. – nevetett Lottie.
- Azt hittem, hogy ezt is kiverték belőle, de sajnos nem. – mondta Felicite.
- De sajnos ezt el kell, fogadjuk.
- Akkor most én jövök. – mondtam majd pörgettem.
Lottie jött megint.
- Na, ez nem ér. – mondta Lottie.
- Dehogyisnem. – ellenkeztek.
- Jól van, akkor most felelek.
- Rendben. Mondjuk, mikor csókolóztál először és kivel?
- Úúúú, erre még mi is kíváncsiak vagyunk, mert én már nem emlékszem. – nevetett Felicite.
- Öööö, 1 éve a barátommal, akivel azóta együtt vagyunk. – válaszolta mosollyal.
- Juj, ez nagyon aranyos, gratulálok. – vigyorogtam majd ölelkeztünk.
- Nem is emlékszel, pedig te mutattad be nekem. – nevetett.
- Tényleg? De jó vagyok. – nevettem.
Ismét Lottie pörgetett és Daisy következett.
- Felelek.
- Rendben húgi. Miért szeretsz engem? – nevetett.
- Mert te vagy a legjobb nővér a világon.
- Hééé, és velem mi lesz. – háborodott fel Felicite.
- Jaj, téged is szeretlek. – nevetett majd ők is ölelkeztek.
- Minket meg kihagynak. – mondta Phoebe és mivel kizártak a körből mi ketten is ölelkeztünk.
- Na, jó folytassuk. – nevettünk.
- Oké.
Daisy is pörgetett és Phoebe-re jött a végső csapás.
- Merek!
- Szaladj végig az utcán az kiabálva, hogy szeretem a répát.
- Hú, kegyetlen vagy. – nevettem.
- Köszönöm.
Phoebe cseppet sem ijedt meg, kimentünk majd rohanni kezdett ezzel a mondattal ’ szeretem a répát!’. Már fetrengtünk a nevetéstől, de ő azért kétszer végig ment.
- Na, hogy tetszett? – jött oda hozzánk.
Nem tudtunk megszólalni a nevetéstől.

*10 perccel később*
- Hát ez jól esett. – mondtam majd a könnyeimet törölgettem.
Visszamentünk a házba és megkínáltam a lányokat egy kis nasival. Töltöttem nekik innivalót és leültünk a kanapéra.
- Köszönjük, hogy itt lehetünk Mely. – mosolygott Felicite.
- Ugyan már, nekem kéne megköszönnöm, hogy ennyit törődtök velem.
- Hiszen egy család vagyunk. – mondta Daisy.
- Jaj, de drága vagy. – mondtam majd megöleltem.
- Családi ölelés! – kiáltott fel Phoebe és egymás nyakába ugrottunk.
Még ott voltak nálunk egy fél órát, de aztán menniük kellett.
- Még egyszer köszönjük a vendéglátást és jobbulást, aztán, hogyha szükséged van valamire, akkor csak szólj nekünk. – mosolygott Lottie.
- Köszönöm szépen, és majd szólok. – mosolyogtam.
Kikísértem őket a kapuig majd addig integettem nekik, míg el nem hagyták az utcát. Már indultam volna befelé, de egyszer csak Eric-et láttam közeledni.
- Szia! – kiáltott.
- Szia.
- Hazaengedtek? – kérdezte és ölelkeztünk.
- Amint látod. – nevettem.
- És, hogy vagy?
- Már jobban, köszi, a kérdést, és te.
- Én megvagyok, de most, hogy itthon vagy még jobb. – mosolygott.
- Tényleg, múltkor mondani akartál valamit. – mosolyogtam.
- Ja, tényleg. – mondta és egy csokor virágot nyújtott át.
- Ezt meg mire véljem? – kérdeztem.
- Sajnálom Melody, de nagyon szeretlek, és nem tudok ellene mit tenni.
Ez a mondat teljesen lesokkolt, majd azon kaptam magam, hogy Eric ajka csak közeledik, és hirtelen ellöktem, eldobtam a virágot és futni kezdtem. Hirtelen eszembe jutott minden, az egész eddigi életem, hogy ez már megtörtént, hogy hogyan ütöttek el, hogy találkoztam a mamával. Nem bírtam idegekkel felmásztam az egyik fára és nem tudtam, hogy mi tévő legyek, sírni kezdtem, aminek az okát nem láttam, de úgy éreztem, hogy muszáj.