60.Vallomás

-Melody, gyere, indulunk! – riadtam fel apa hangjára.
Biztos elaludtam, bár nem tudom, miért. Mindegy lesétáltam és elindultunk Dylan-ékhez.  20 perc alatt értünk oda, mert egy kicsit messze laknak. Bekopogtattunk, majd már is ajtót nyitottak.
- Jó estét Mr. és Mrs. Tomlinson, nagyon örvendek. Szia Mel. – köszöntött minket Dylan.
- Szia, Dylan. – köszöntek anyuék.
- Csá! – adtam neki egy pacsit.
Ezután bementünk, apuék a konyhába mentek Dylan szüleihez, mi pedig leültünk a kanapéra.
- Azt hittem, már van itt valaki. – mondtam.
- Nem, ti vagytok az elsők. Ashley-vel nem rég beszéltem, vagyis felhívott, hogy mit hozzon, aztán mondtam, hogy csak magát, majd le is tette. Várod már, hogy láthasd Louis-t, hiszen, ha úgy vesszük még nem is láttad.
Hirtelen nem értettem, hogy érti, de aztán eszembe jutott, hogy én amnéziás vagyok.
- Ja, igen, persze. – mondtam.
Ekkor csöngettek.  Louis családja volt, Jay (Louis anyja) Felicite, Lottie, Phoebe, Daisy. Az apukája nem tudott jönni, mert ő ott volt vele.
- Sziasztok! – álltam fel majd ölelkeztünk.
- Nagyon izgatott vagyok. – mondta Jay.
- Jaj, Melody. Drágám, ne haragudj, hogy nem látogattak meg, de nagyon nem volt időm, de remélem jobban vagy. – tette hozzá Jay.
- Semmi gond, igen, köszönöm s kérdést, már jobban. – mosolyogtam.
Ezután a szülők elvonultak a konyhába mi pedig leültünk a kanapéra.
- Már csak Ashley hiányzik. – szólaltam meg.
- Hét még 20 perc kezdésig, addig csak ideér. – tette hozzá Dylan.
- Se. – vágtam rá majd nevettünk.
Pár perccel később beesett Ash.
- Hello, bocs, hogy késtem. – lihegett.
- 2 házzal laksz arrébb, mégis mindig elkésel.
- Bocsánat, na.
Ekkor már mindenki meg volt, még volt egy negyed óra kezdésig, úgyhogy addig beszélgettünk.
- Várjátok már? – kérdeztem.
- Nagyon. – jöttek sorba a válaszok.
Míg a többiek beszélgettek kimentem a konyhába, hátha tudok segíteni.
- Hello, segíthetek valamit? – kérdeztem.
- Öhm.. Vidd ezeket a nappaliba. – nyomott a kezembe egy tálcát Dylan anyukája.
Letettem és még hoztak pár kaját és innivalót és leültünk. Mindenki izgatottan várta, hogy elkezdődjön és egyszer csak megjelent az „X ”a Tv-ben. Ugráltunk örömünkben. Egy lány banda kezdte, a Little Mix. Nem volt rossz, amit énekeltek, tetszett a hangjuk. Utánuk jöttek a fiúk és Lottie olyan erősen szorította a kezem, hogy azt hittem elájulok. Az ének előtt még mutattak egy videót, ami megmutatta, hogy mennyi mindent tettek idáig, ekkor Jay könnyezni kezdett és megfogtam a még épp kezemmel az övét. Elkezdték a számot, a Torn-t, és beleborzongtunk. Sikongattunk a Tv előtt és olyan volt, mintha ott lennénk. Mikor Harry-re közelítettek igyekeztem lehajtani a fejem, nem tudom miért. Igaz, csal 3 percig voltak a színpadon, de ez életük legfontosabb 3 perce, és nekünk is. A végén a zsűri elmondta a véleményüket. Nagyon örültünk, hogy jó véleményeket kaptak, majd megnéztük a 3. előadót. Reklám következett és értékeltük a fiúkat.
Fiúk dala:
- Fantasztikusak voltak. – kezdte Anya.
Egyetértően bólogattunk.
- Melody, hogy tetszett? – kérdezték.
- Imádtam, remek volt. – mosolyogtam.
- Láttad volna ezelőtt őket. – mondta Felicite.
- De hiszen láttam. – nevettem.
Mindenki kérdően nézett rám, aztán beugrott, hogy én még „nem láttam”.
- Vagyis gondolom láttam. – próbáltam helyesbíteni.
A reklám alatt ettünk, mert nem akartunk hangoskodni az előadások alatt, úgyhogy nasiztunk és ezerrel küldtük az SMS-eket. . A reklám véget érte után eredményhirdetés következett és elmondták ki lesz a harmadik. Megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk, hogy jussanak tovább. A vér mindenkiben megfagyott a házban és a stúdióban. Villámcsapásként ért, mikor kimondták, hogy a fiúk kiestek, vagyis 3.-ok lettek. Láttam mindenkin a csalódottságot, de nem sírtunk, mert nekünk ők voltak a legjobbak és már ez hatalmas eredmény.  Azért persze megnéztük, hogy ki nyer és az a lány csapat győzött. Jay felhívta Louis-t és kérdezte, hogy vannak. Nem hallottam sokat ezért elkértem a telefont, hagy beszéljek én is vele.
- Szia, fantasztikusak voltatok, imádtam. De ne legyetek letörve. – vigasztaltam, hiszen mind letörtek, mikor kiestek.
- Köszönöm, Melody. Tudod, nem nekem kell a segítség, hanem Harry-nek és Niall-nak, őket, nagyon mélyen érintette. – mondta könnyekkel küszködve.
- Beszéljek velük is? – kérdeztem.
- Harry most telefonál és Niall nem tudom, hol van, de elmondom nekik vigasztaló szavaidat.
- Rendben, de komolyan ne sírjatok, hiszen már ez hatalmas dolog, hogy eljutottatok idáig és a legtöbben csak álmodnak róla. Büszke vagyok rád és tudd, hogy rám mindig számíthatsz.
- Tudom, ezért szeretlek.
Ott állt mellettem Phoebe és Daisy, hogy beszélni szeretnének Lou-val.
- Louis, odaadom a húgaidnak a telefont, vigyázz magadra, várlak haza.
- Oké, köszönöm. Sietek.
Majd átadtam a telefont.
- Melody, jól vagy? – kérdezte Dylan.
- Remekül. – majd könnyezve a vállára borultam.
- Nyugodj meg, hiszen nincs vége semminek, csak most kezdődik. – nyugtatgatott.
- Tudom, de mi van, ha Louis miután hazajön, akkor sem akar velem lenni.
- Mi az, hogy akkor sem. Nem is tudtam, hogy emlékszel arra, hogy elhagyott.
- Nehéz lenne elfelejteni.
 Ekkor Dylan megfogta a vállam és kérdően nézett rám. Könnyes szemeimmel láttam az arcát é ismét magamhoz húztam.
- Kezd visszatérni akkor az emlékezeted? – súgta a fülembe.
- Lehet.
Azután mosolyogni láttam, de nem tudom, minek örül ennyire. Dylan-t felváltotta Ashley a vigasztalásban.
- Jaj, gyere ide. – rántott karjai közé.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. – súgta ő is.
- Tudom, de mi van, ha mégsem?
- Nincsen ha, minden rendben lesz.
Ölelkeztünk még egy kicsit majd kimentünk az ősökhöz beszélgetni. 11 felé járt az idő, ezért hazaindultunk. Együtt mentünk Louis húgaival és anyukájával. Mi voltunk a Tomlinson klán, aki megszállta az utcát.
- Már várom, hogy Louis hazajöjjön. – szólalt meg Phoebe.
- Én is. – mondta Daisy is.
Mindenki egyetértett velük. Jay-nek könnyektől vöröslött a szeme.
- Anya mi a baj? – kérdezte Felicite.
- A kis fiam felnőtt.
Erre a mondatra mindenki elérzékenyedett. Nem sokára hazaértünk és én elmentem fürödni. Mielőtt lefeküdtem volna, megpróbáltam felhívni Harry-t, de nem vette fel. 10 perc se kellett, máris elaludtam.
*Másnap
Reggel 9-kor pattantam ki az ágyamból. Tudtam, hogy ma anya és apa is dolgozik ezért kellett valami elfoglaltság. Másfél óra alatt kitakarítottam a szobám és a fürdőt is. Ezután kopogtattak. Lesiettem a lépcsőn kinyitottam az ajtót. Hirtelen földbe gyökerezett a lábam és felgyorsult a szívverésem.
- Szia, Melody. – köszönt rám Eric.
- Sz-sz-szia. – makogtam.
- Zavarhatlak? – kérdezte félénken.
- Persze, gyere csak be. – mondtam már magabiztosan.
Beinvitáltam és leültettem a kanapéra, majd bementem a konyhába.
- Kérsz valamit inni? – kérdeztem.
- Nem, köszönöm.
Mivel nem kért semmit, leültem mellé a kanapéra.
- Miről akartál beszélni? – kérdeztem.
- Én. – kezdte mondatát, halkan. Sajnálom a múltkorit.
Ekkor fura érzésem támadt.
- Semmi gond. Te se haragudj, hogy úgy reagáltam.
- De én nem akarnálak soha megbántani és nem akarok neked fájdalmat okozni. Tudom rosszul jött ki a „vallomásom”, de már nem tudtam magamban tartani. – mentegetőzött.
Megfogtam a vállát, felemeltem a fejét majd ezt mondtam.
- Nem haragszom, csak váratlanul érintett a dolog. – válaszoltam.
- Eric, te egy nagyon aranyos, vicces, kedves, egyszóval fantasztikus srác vagy.
Ekkor egy kisebb mosoly ült az arcára.
- De tudod, én nem állok készen egy kapcsolatra, úgy érzem.
Ezzel a mondatommal el is tűnt a mosoly.
- Én, megértelek, csak azt hittem, hogy viszonzod az érzéseimet, mert hát… - ekkor félbeszakítottam.
- Igen, tudom. Volt, hogy furcsán viselkedtem. Egy idő után én se, csak barátként néztem rád, hiszen ilyen fiút nem lehet a föld bármely pontján találni, de tudod, ez nem ilyen egyszerű.
- Tiszteletben tartom a döntésed és örülök, hogy azért nem tévedtem az érzéseiddel kapcsolatban. De azért kérdeznék valamit. Van még egy személy ebben a „kapcsolatba”? – kérdezte, macskakörmöket húzogatva a levegőbe a kapcsolatban szónál.
- Ami azt illeti, igen. – válaszoltam.
- Értem, gondolhattam volna. Egy ilyen káprázatos lányt mindenki észrevesz. – mondta mosollyal és rám nézett.
 Éreztem, hogy elpirulok és csak megböktem a vállát.
- És vele mi a helyzet? Vagyis, ez most hülyén hangzott, azt akarom kérdezni, hogy ő akkor esélyesebb, mint én? Ugye? – kérdezte.
- Tudod, az a helyzet, hogy körülbelül annyit tudok róla, mint rólad, azóta is ismerem, úgyhogy nem tudom. Egyelőre nem szeretnék kapcsolatot senkivel.
- Húha, rajtad eligazodni, nem könnyű. – nevetett.
- Tudom. – nevettem én is.
- De én örülnék, ha barátok maradnánk. – tettem hozzá.
- Annak én is. – mosolygott rám majd ölelkeztünk.
- Köszönöm, hogy megbeszéltük, mert nem tudtam aludni emiatt, a dolog miatt. – hallottam szavait.
- Sajnálom, csak mikor volt az „incidens” nagyon lesokkolt.
- Gondoltam és tényleg sajnálom.
Miután megbeszéltünk mindent, Eric sietett, mert mondta, hogy mennek el a szüleivel, csak előbb még beszélni akart velem. Kikísértem, majd elköszöntünk. Remekül voltam ezek után, úgy éreztem kezdenek rendbe jönni a dolgok. Ugrálva mentem be a házba.

59. Búcsúzás. Rájöttem mit tegyek. Előkészületek. Azaz minden egy napon.

Eljött a várva-várt nap, fellépnek. Reggel nem mondhatnám, hogy kipattantam az ágyból. Mondjuk, hogy kisebb lendülettel sikerült felülni, de akkor is visszadőltem.  Előkotortam a telefonomat, mindent leverve az éjjeliszekrényről.- Á, még csak fél 11. – mondtam magamnak.
- Fél 11! – majd ugrottam is fel.
- Úristen, hogy tudtam eddig aludni.
Gyorsan keltem is fel, majd siettem le. Biztos anyuék jól le fognak cseszni, hogy miért aludtam eddig. Próbáltam csendben lemenni a lépcsőn, de anya a konyhában serénykedett, mint általában.
-Öhm. Szia, anyuci. – köszöntem, majd vártam a letolást.
- Szia, kicsim. Jót aludtál? – jött a felettébb kedves kérdés.
- Köszi, jól.
Nem értettem, hogy mi van, de nem szóltam semmit, hiszen még a végén rájön, hogy emlékszem.
- Mi a reggeli?
- Nutellás pirítós, egy kis barack lével. Megfelel?
- Awh, remek. – dörzsölgettem a kezem.
Elvettem a tálat majd kimentem a teraszra. Láttam, hogy apa a kertben serénykedik valamit ezért odakiabáltam.
- Mit ügyködsz apa?
- Csak ellenőrzöm az állatok kerítését, hogy minden rendben van-e és adok nekik egy kis kaját.
Mindezek után leültem a kinti kanapénkra, majd egyszer csak hallottam, hogy jön ki anya.
- Kicsim, lehet, hogy nem emlékszel, de neked van egy Steffany nevű kedves barátnőd, aki hétfőn indul Párizsba, vagyis, hogy odaköltözik.
Hirtelen ezt el is felejtettem, de nem is baj, mert így hitelesen el tudtam játszani, hogy nem emlékszem.  Miután végeztem a kajálással fel is hívtam Steffy-t. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy még találkozzunk egyszer a parkban. Hívtuk a többieket is, de Dylan még csak akkor kelt, Ashley pedig nem volt otthon. Így hát egyedül mentem, felvettem egy fekete famert, egy virágos felsővel és egy hozzáillő virágos karkötővel. Elköszöntem anyutól, majd mikor mentem volna kifelé még előtte felvettem a rózsaszín magas sarkúmat, mivel most bementünk egy kicsit shoppingolni aztán, hogy nézzek is ki valahogy. Mivel nem vagyok egy hatalmas termet és nem szeretek a legkisebb lenni, bár tudom, hogy így is cuki vagyok, de biztos, ami biztos. Ezután elindultam a parkba, ahol megbeszéltük a találkát.
- Szia. – láttam közeledni.
- Szia. – öleltem át.
- Ne haragudj Mel, hogy nem látogattalak meg, de sajnos csomagolnom kellett és segíteni, pakolni.
- Semmi gond, úgyis mindig jött valaki és volt, hogy már elegem lett az emberekből.
- De remélem jobban vagy.
- Igen, már kezdek javulni. Nagyon fogsz hiányozni.
- Azt hittem nem is emlékszel rám.
- Fontos embereket nem felejtek el.
- De hát Louis-ra se emlékeztél.
- Mivel mostanság nem nagyon volt jelen az életemben.
- De hát akkor is a nagy-nagybátyád.
- Jó, hanyagoljuk a témát. – mondtam kissé feszülten.
- Jó, bocsi.
- Egyébként akkor te ma át se tudsz jönni Dylan-hez? – kérdeztem.
- Sajnos nem, mert késő este indulunk, hogy világosban az országútra érjünk.
- Kicsit szomorú lettem, hogy még ezt az utolsó napot sem töltheti velünk.
Tudniillik a mi csodás városunkban található egy kastély és régen nagyon sokat voltunk ott, de aztán lezárták felújítás miatt és most nosztalgia képen elmentünk a oda is.
- Jézusom, emlékszel, amikor Dylan leesett arról a fáról? – nevetett Stef.
- I.. – majdnem mondtam, hogy igen, de próbáltam kivágni magam.
- Mármint, hogy szerinted, hogy emlékeznék?
Kicsit furán nézett Steffany, de már biztos megszokta.
- Tudod, nem az igazi, hogy nem emlékszel mindenre, de így hátha eszedbe jutnak dolgok.
Láttam, hogy bántja a dolog, mert nagyon sok fantasztikus élmény köt ehhez a helyhez, aztán, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, felhoztam egy másik emléket.
- Nekem valami olyasmi rémlik, így hirtelen, hogy én ott csináltam valami nagy gondot és elkergettek.
- Igen, igen. Játékból rá kellett ülnöd arra a deszkára és már korhadt volt és leestél Dylan ölébe, de úgy, hogy beszakadt az a rész. – nevetett Stef, pedig ha tudta volna, hogy az anno mennyire fájt.
Nagyokat nevettünk miközben körülnéztünk, mert Steffany felidézett egy csomó emléket és nagyon rossz volt, mert hozzá akartam szólni, de tudtam, hogy most még nem lehet. Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
- Szia, papa!
Nekem az is furcsa, hogy az apukáját papának szólítja, de ez most mellékes. Odébb ment, úgyhogy semmit nem hallottam, csak azon kaptam magam, hogy gyorsan elsietett bár még érzékeny búcsút vettünk, de aztán sietett el. Nekem nem volt sok kedvem még hazamenni ezért elmentem sétálni. Egyszer csak meghallottam Rihanna-Unfaithful című dalát, amit imádok és kerestem, hogy honnan jön a hang. Egyszer csak megláttam egy kockás inges fiút, aki éppen a járda peremén ülve gitározott. Nem akartam közelebb menni, nehogy megzavarjam, de nem bírtam megállni muszáj volt odamennem és nem teljesen mellé, csak a közelébe leültem és hallgattam. Természetesen észrevette és csak mosolygott és én is rá. Miközben hallgattam csodálatos játékát elgondolkodtam Harry-n és Eric-en egyaránt, rájöttem, hogy mit kell tennem velük és nagyon boldog lettem. Miután végzett megöleltem és megköszöntem, nem értette, és csak annyit mondott „soha ne add fel”. Nem tudtam, hogy mire érti aztán hirtelen el is tűnt. Igyekeztem haza és pont elértem a buszt, mert már nem akartam gyalogolni. Mikor hazaértem anyatermészetes figyelmeztetett, hogy este megyünk Dylan-ékhez.
- Nem mondod? – kérdeztem flegmán.
- Jól van, csak nehogy elfelejtsd.
- Nehéz lenne.
- Hogy érted?
- Ööö, sehogy. – vágtam a rá a választ majd a szobámba siettem.
Írtam Eric-nek egy levelet, hogy a jövő hét folyamán beszülnünk kell, választ nem kaptam, de nem is volt baj, Harry-nek nem küldtem levelet, mert nem akarom, hogy emiatt idegeskedjen, inkább neki majd elmondom később. Bekapcsoltam a Tv-t és megint benne voltam. Ezzel a névvel illetek „a beteg”. A One Direction sztárjai egy beteg kislányhoz járkáltak 2 héten keresztül, nem lehet tudni, hogy ki ez a lány, csak annyit, hogy Louis Tomlinson a hátán menekítette ki a kórházból.  Erre a mondatra nevetni kezdtem, mert betették a videót és alig bírtam abbahagyni a nevetést. Hirtelen anya lépett be.
- Kicsim, minden rendben? – kérdezte rémülten.
A nevetéstől nem tudtam megszólalni, csak a képernyőre mutogattam. Látta, hogy én vagyok rajta és azt hitte, hogy sírok, de csak a nevetéstől. Megmagyarázta, hogy miért vagyok a Tv-ben és rájöttem, hogy nekem ezt furcsállni kellene, de nem volt nehéz, csak hülyén bólogattam és nevettem. Mikor anya látta, hogy nem hatott meg a dolog, inkább csak nevetek kiment. Egyszer csak hallottam, hogy Skype-on felkérést kaptam, vagyis videó hívást, már írni sem tudok.
- Szia! – kiáltott a képembe Ashley.
- Hát te? – kérdeztem.
- Én, kérlek szépen, most ordítottam bele a barátnőm képébe. Problem?
- Az nincs. – nevettem.
- Ugye jössz ma Dylan-hez?
- Nem. Nem nézem meg a saját nagy-nagybátyám.
- Jól van, na, én csak biztosra megyek.
- És, hogy vagy? – tette hozzá kérdését.
- Köszi, megvagyok. Benne voltam a Tv-ben. – vigyorogtam.
- Ja,ja. Láttalak, jót lovacskáztál Louis-n? – nevetett.
Nem tudtam válaszolni, én is csak nevettem.
- Ebből azt szűröm le, hogy igen.
Csak bólogattam és röhögtem.
- Te viszel valamit? – kérdezte.
- Öhm, nem tudom. Szerintem anyuék visznek valamit, mert hát mikor nem, de én csak magamat viszem.
- Jó, mert én viszek egy üdítőt és egy csipszet. Nem viszem túlzásba, válság van. – nevetett.
- Ne is, spórolj fiam, spórolj. – mutogattam.
- Igenis főnök. – mondta és szalutált.
- És nagyon izgulsz? – kérdezett ismét.
- Fura, de egy kicsit igen, olyan mintha Louis itt hagyta volna nekem az izgalmat, a kis szemét és én izguljak helyette, de tudom, hogy ügyes lesz, hiszen Tomlinson.  – nevettem.
- Ú. Az egód kezd visszatérni.
Csak mosolyogtam.  Észre sem vettük és már több mint 2 és fél órája beszéltünk. Már 5 óra volt.
- Bocsi, de most mennem kell. Szia, akkor majd hamarosan találkozunk. – mosolyogtam és elköszöntem.
- Oké, akkor majd egy óra múlva.
Gyorsan még megmostam az arcom és kimostam a fogam, hogy ne büdös szájjal menjek. Mondjuk, csak egy háromnegyed óra múlva indulunk, de addig még tudok olvasni egy kicsit. 

58. Dylan barátom mindig a legjobbkor jön

-Melody. Melody, merre vagy? –hallottam Eric-et és láttam is, ahogy an keres.
Nem szóltam semmit, nem akarok vele beszélni, vagyis muszáj lesz, mert megígértem mamának, hogy tisztázok vele mindent, de ez túl korai lenne. Fura, azt hittem, hogy ezt a napot semmi és senki nem ronthatja el, de sajnos tévedtem.
- Melody ne haragudj, nem akartalak letámadni, csak azt hittem, hogy viszonzod az érzéseimet. – hallottam hangját.
Most sem másztam le.
- Jól van. Tudom, hogy itt vagy valahol ezért nem megyek sehova, mert muszáj elmondanom valamit. Mikor először megláttalak, azaz, amikor ideköltöztünk, nem tudom, hogy emlékszel-e, de azért elmondom. Na, szóval, akkor már tudtam, hogy te egy olyan lány vagy, aki felejthetetlen. Az első percben beléd szerettem, és amikor veled vagyok, úgy érzem, hogy megszűnik a világ. Nagyon fontos vagy nekem és soha nem okoznék neked fájdalmat szándékosan. Én… Nagyon sajnálom, hogy ilyen vagyok, de gyönyörű vagy, és amikor veled vagyok, mindig nagyon fáj, hogy csak barátként közeledhetek hozzád és ez ellen akartam tenni, de belátom hiba volt. Kérlek Melody ne haragudj, nagyon fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni és remélem meg tudsz nekem bocsájtani. – mondta és láttam, hogy a szemeit törölgeti.
Nem akartam lemenni, mert már én is sírtam, ezért megvártam, míg elmegy.
- Rendben Melody, látom, nem akarsz velem beszélni és ezt megértem és tiszteletben tartom, azért a virágot itt hagyom, és még egyszer szeretnék bocsánatot kérni. Ég veled Melody, most elmegyek. – szólt ismét Eric majd lassan, de elment.
Még ültem egy darabig a fán és gondolkodtam, hogy most mi tévő legyek. Érdekes, hogy amikor elvesztettem az emlékezetem, akkor mind két fiú ugyanúgy aggódott értem és, hogy… nem is tudom… olyan fura ez nekem. Emlékszem, hogy, mikor beleestem Harry karjaiba, olyan volt mintha megszűnt volna a világ és ezt Eric-nél nem éreztem, vagyis nagyon kedveltem, de nem volt rám olyan hatással. 10 perc gondolkodás után lemásztam a fáról, de úgy döntöttem, hogy még nem mondom el senkinek sem, hogy visszatért az emlékezetem.  Mikor beértem a házba pont csörgött a telefonom.  Letöröltem a könnyeimet és a próbáltam a hangom visszahozni, hogy ne legyen hallható, hogy sírtam.
- Háló! – szóltam bele.
- Szia Melody. Hogy tetszett a meglepetésem? – hallottam Louis örömteli hangját.
- Köszönöm szépen, szebb ajándékot nem is kaphattam volna, remekül éreztem magam.
- Mi a baj kicsim? – kérdezett.
Miért ismer ilyen jól, hogy még azt is tudja, ha bajom van.
- Semmi, miért lenne?
- Ne viccelj, hallom a hangodon, hogy baj van.
- Semmi, csak most kezdtem el nézni egy siratós filmet és nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám. – próbáltam kivágni magam.
- Igen? És mi a címe? – hallottam hangján, hogy nem hisz nekem.
- Ööö… Nem tudom, azt nem néztem.
- Mindig kiírják a film elején.
- De ennek nem írták ki.
- Melodyyyyy! 
- Jaj, nincs semmi.
- A telefon előtt fogsz megöregedni, de én kiszedem belőled.
- Rendben elmondom, de nem telefonon, mert nem telefon téma.
- Jól van kincsem.
- Na, de miért hívtál?
- Csak, hogy megkérdezzem, hogy milyen volt a lányokkal és Harry is beszélni szeretne veled.
- Ööö, oké. Add oda. – mondta, kissé bizonytalan hangon.
- Rendben. – mondta majd Harry-ért kiáltott.
- Mi az? – hallottam Harry hangját a háttérből.
- Ha akarsz beszélni Melody-val, akkor most gyere ide.
Utána csak annyit hallottam, hogy valami eltört és még érdekes hangokat.
- Pillanat Melody, csak meg kell várni még Harry, átesik az egész szobán.
Egy kicsi mosolyt csalt az arcomra.
- Szia Melody. – hallottam imádnivaló hangját.
- Szia, Harry. Maradt valami a szobából, vagy mindent megsemmisítettél? – nevettem.
- Érted bármit.
Éreztem, hogy elpirulok.
- Ez kedves, de azért ne tedd tönkre a testi épségedet miattam.
- Rendben. Hogy vagy?
- Köszönöm, már jobban.
- Tudod Melody beszélnünk kéne, de úgy értem, hogy nem így telefonon, hanem szeretnék veled megbeszélni valamit, ha egyszer ráérsz.
- Szerintem nem én vagyok betáblázva az elkövetkező 2 évre. – nevettem. Persze és én is javasolni akartam.
- Remek. Tudod, nekem már csak a jövő hét jó, mert most fogunk visszamenni Londonba, ugye a verseny miatt és akkor utána valamikor, mondjuk úgy a hét közepén, szerdán.
- Nekem megfelel szerintem, de ha nem lenne jó, majd értesítelek.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük.
- Meg.
- Fiúk igyekezettek, indulunk! – hallottam egy utasító hangot a háttérből.
- Melody. – mondta Harry.
- Tudom, menned kell. Akkor majd beszélünk és ügyesek legyetek. Vissza tudod adni egy kicsit Loui-t. – mosolyogtam.
- Persze, igyekszünk. – éreztem hangján, hogy mosolyog.  Szia!
- Na, Melody, akkor szurkolj és ezt a beszélgetős dolgot nyélbe ütjük valamikor, amint hazajöttem.
- Rendben bátyuskám. Aztán, csak ügyesen. Üdvözlöm a többieket. Vigyázzatok magatokra.
- Igyekszünk. Te is nagyon vigyázz magadra. Szeretlek, szia!
- Én is, szia. – mondtam majd letettem a telefont.
Elkezdtem nézni a Tv-t, de nem is figyeltem a műsorra, csak gondolkodtam. Kínomban fogtam a fejem és elmélkedtem. Aggasztott, hogy beszélnem kell majd Harry-vel. Na, de mindegy is. Csinálok, palacsintát az majd elvonja a figyelmemet.  Először bekevertem a tésztát. Ami igaz az igaz, úgy töröm a tojást, mint valami troll, több héj volt a tálban, mint tojás. Összekevertem majd sütni kezdtem.  Kapcsoltam be egy kis zenét, először a Rihanna-tól hallgattam az Only Girl-t, majd Jennifer Lopez ment és így tovább. Próbálkoztam, hogy feldobom a palacsintát és elkapom, hááát… többé-kevésbé… nem ment.  Egy fél óra múlva kész is voltam. Kezdett sötétedni, már 7 óra elmúlt. Tök jó, hogy ma jöttem haza és anyuék pedig sehol sincsenek, most még cetlit sem hagytak, így hát úgy döntöttem, hogy megfürdök. Éppen mentem felfelé a lépcsőn, de ekkor kopogtattak.
- Ki lehet ez ilyenkor? – kérdeztem magamtól, majd visszamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
- Szia! – ugrott a nyakamba Dylan.
- Hát te? – kérdeztem.

- Gondoltam megleplek. – mondta széles vigyorral.
- Sikerült. - nevettem.
Dylan barátom mindig a legjobbkor jön. Így legalább nem fogok hülyeségeken agyalni.
- Remélem nem zavarok.
- Engem nem, és mivel csak én vagyok itthon, maradhatsz. Kérsz palacsintát, most sütöttem.
- Hülyéskedsz, még szép, hogy élősködni fogok és felzabálok mindent.
Szedtem neki 6 darabot és beízesítettem nutellásra, kakaósra, túrósra, barack és eperlekvárosra, mert őfelségének nem volt elég egy fajta, nem, nekem még pattognom kellett, de csak nevettem.
- Na, nem céltalanul jöttem ám.
- Tudom, hogy nem. Széppé teszed az estém. –nevettem.
- Ööö… nem rossz gondolat, de nem. Mivel most holnap jön a nagy nap és Louis versenyzik, ezért arra gondoltam, hogy átjössz hozzám a csajokkal és együtt szurkolunk neki és, hogy ne legyen vita a szüleid is jönnek, hogy együtt tudjuk megnézni. Mit szólsz hozzá, a csajokkal beszéltem és a szüleiddel is, ők benne vannak, most már te hiányzol.
- Ja, hogy én is kellek, hát rendben miért ne.
- Szuper, akkor ezt megbeszéltük, ja, és Lottie és Felicite is jön, vagyis, hogy Louis szülei és tesó is. – nevetett.
- Aha, szóval már mindenki tudott róla, csak én nem. Nagy családi összejövetel lesz akkor. – mosolyogtam.
- Hát valami olyasmi.
Örültem ennek, hiszen, akkor elleszünk a szünetekben is, és Dylan-éknek hatalmas Tv-jük van.
- Akkor ezt megbeszéltük, és egyébként, hogy érzed magad itthon?
- Hát olyan, mint régen. Nincs itthon senki, annyi különbséggel, hogy nem hagytak üzenetet. - nevettem.
- Látom, kezd visszatérni a memóriád. – mosolygott Dylan.
- Aha.
Nehéz tettetni, hogy nem emlékszem semmire, mert nem tudom, hogy mire nem kéne emlékezni, de majd próbálkozok.
- Nem akarok sokáig zavarni, csak ezt akartam közölni veled, és persze, ha már itt vagyok, a hasamra is gondolok. – mosolygott majd elkezdte enni a palacsintát.
- Hű, Melody. Ugyan olyan remek séf vagy, mint azelőtt. – hallottam dicsérő szavait.
- Ohh, köszönöm. Igyekszik az ember.
Aztán, csak néztem, ahogy eszi a palacsintát. Nem telt bele 5 percbe, el is tüntette. Kínáltam még, de nem kellett neki. Aztán sietett haza, mert már fél 9 felé járt az idő. Miután kikísértem, már tényleg elmentem fürödni. Befeküdtem egy kád, forró vízbe. Végre nem csak langyos zuhanyt vehettem, mint a kórházban, hanem pancsolhattam kedvemre.  20 perc alatt megfürödtem aztán mikor már a pizsamámat vettem, hallottam, hogy hazaértek anyuék, mert köszöntek. Lementem, adtam puszit. Meglátták a palacsintát és egyből nekiláttak, nem kérdeztem hol voltak, de nagyon éhesek lehettek, mert 50 palacsintát megettek 20 perc alatt. Fáradt voltam így beszélgetni se volt sok kedvem, inkább felmentem aludni.

57. Felelsz, vagy mersz?

-Melody, már várod, hogy otthon lehess? – kérdezte Niall.
- Nagyon. Nem szeretek távol lenni otthonról, bár most is se voltam olyan messze, de én inkább olyan otthonülő típus vagyok. – mosolyogtam.
- És nem aggódsz az emlékezet vesztés miatt, vagyis, hogy nem zavar? – kérdezett Zayn is.
- Hát egy kicsit zavaró, mivel nem mindig emlékszem emberekre és gyorsan kihagy az agyam, ha valamit meg kell csinálni, de vannak előnyei, mert lehet, hogy valami régebben nem úgy sikerült, ahogy kellett volna és jobb rá nem emlékezni.
Mikor ezeket a szavakat kimondtam Harry kifelé kezdett nézni az ablakon.
- Harry, valami baj van? – kérdeztem.
Hirtelen felkapta a fejét.
- Nem, baj? Dehogyis. Minden rendben. – mondta gyorsan.
Én értetlenünk néztem, de hát, ha minden oké, akkor mindegy. Nem sokkal később begördültünk az utcánkba. Hála az égnek azért erre még emlékeztem.
- Figyelj Melody, nekünk most el kell mennünk, de nem akartam, hogy társaság nélkül légy így vár valaki a házban. – mondta Louis.
Fogalmam sem volt, hogy ki/kik lehetnek nálunk, de et mindjárt kiderül, amint belépek az ajtón. 4 lány futott felém majd megöleltek, nem akartam bunkónak látszani, így viszonoztam kedvességüket.
- Jaj, Melody. Ne haragudj, csak így a nyakadba ugrunk, és azt sem tudod, kik vagyunk. – mentegetőzött az egyik lány.
A meglepődöttségtől nem nagyon tudtam megszólalni.
- Én Felicite vagyok, ő pedig Lottie és ezek az apróságok itt a húgaink Daisy és Phoebe. – mondta miközben bemutatkoztak.
- Nagyon örülök és bocsánat, hogyha nem emlékszem rátok. – válaszoltam.
- Semmi gond, tudjuk, hogy amnéziás vagy. – mosolygott, azt hiszem Felicite.
- Ohh, szóval az egész város tudja, remek.
- Dehogyis, csak a fele. – nevetett Lottie.
- Egyébként nem kell velem lennetek, hiszen biztos van jobb dolgotok. – mondta nekik.
- Ööö, nagyon nincs. Otthon nincs senki és egyébként mindig átjövünk hozzád még akkor is, ha nem emlékszel.
- Ja, értem, akkor örülök, hogy itt lesztek velem.
- Játszunk! – kiáltott Phoebe és Daisy.
- Nézd el nekik, még kicsik. – mosolygott Lottie.
- Semmi gond, nyugodtan. Legalább most már nem unatkozok.
- Mit játszunk? Felelsz vagy mersz? – kérdezte Felicite.
- Hmm, jó ötlet, mit szóltok hozzá? – kérdezte Lottie.
- Remek. – mondtuk egyszerre és nevetni kezdtünk.
- Oké, én kezdem! – mondta Daisy majd pörgetett.
Lottie-ra fordult az üveg.
- Felelsz, vagy mersz?
- Merek.
- Bátor döntés.
- Bátor vagyok. – húzta ki magát Lottie.
- Én uncsim. – nevettem.
- Oké, állj fel a fotelre és énekeld, hogy ’i’m sexy and i know it’.
Felállt és még táncolt is hozzá, mindig dőlt a röhögéstől.
- Jó, most én jövök. – mondta Lottie és ő is pörgetett.
- Hmm, Felicite. – húzogatta a szemöldökét.
- Merek. – mondta Felicite, de láttam, hogy már előre fél, hogy mit kell csinálnia.
- Menj ki és adj egy puszit a zsiráfnak. – nevetett Lottie.
- Oké. – mondta lelkesen.
Kimentünk és Lottie ezt kérdezte.
- Baja nem lehet, ugye?
- Amíg nem a seggét csókolgatja, addig nem. – nevettem.
Mikor odaért a lovakhoz még egyszer visszafordult és mi csak bólogattunk. Adott egy gyors puszit majd visszajött.
- Ez nem volt nagy kihívás. – nevetett.
- Kegyelmes voltam veled.
- Oké, de most menjünk vissza a házba. – mondta Phoebe.
Felicite pörgetett.
- Mely, felelsz, vagy mersz? –kérdezte hatalmas vigyorral.
Láttam rajta, hogy akármit választok, nekem nem lesz jó.
- Ööö, felelek.
Mindenki megdöbbent.
- Bátor vagy, ha Felicite kérdésére válaszolsz. – mondta Lottie.
- Ajjaj. – nevettem.
- De nem fer, mert nem is biztos, hogy emlékszik. – mondta Felicite.
- Hát akkor olyat kérdezz, hogy mit tenne meg. – mondta Daisy.
- Szerintem is, add neki az ötleteket. – nevettem.
- Bocsi. – mondta Daisy huncut vigyorral.
- Rendben, ha járhatnál valamelyik fiúval a One Direction-ból, ki lenne az. Csak, hogy tisztázzuk a 1D az a banda, amibe Louis játszik.
- Gondoltam. Hát nem is tudom, azzal járnék, aki akarná, hogy járjak vele. – nevettem.
- Melody nem is változott sokat, régen is ilyen válaszokat mondott. – nevetett Lottie.
- Azt hittem, hogy ezt is kiverték belőle, de sajnos nem. – mondta Felicite.
- De sajnos ezt el kell, fogadjuk.
- Akkor most én jövök. – mondtam majd pörgettem.
Lottie jött megint.
- Na, ez nem ér. – mondta Lottie.
- Dehogyisnem. – ellenkeztek.
- Jól van, akkor most felelek.
- Rendben. Mondjuk, mikor csókolóztál először és kivel?
- Úúúú, erre még mi is kíváncsiak vagyunk, mert én már nem emlékszem. – nevetett Felicite.
- Öööö, 1 éve a barátommal, akivel azóta együtt vagyunk. – válaszolta mosollyal.
- Juj, ez nagyon aranyos, gratulálok. – vigyorogtam majd ölelkeztünk.
- Nem is emlékszel, pedig te mutattad be nekem. – nevetett.
- Tényleg? De jó vagyok. – nevettem.
Ismét Lottie pörgetett és Daisy következett.
- Felelek.
- Rendben húgi. Miért szeretsz engem? – nevetett.
- Mert te vagy a legjobb nővér a világon.
- Hééé, és velem mi lesz. – háborodott fel Felicite.
- Jaj, téged is szeretlek. – nevetett majd ők is ölelkeztek.
- Minket meg kihagynak. – mondta Phoebe és mivel kizártak a körből mi ketten is ölelkeztünk.
- Na, jó folytassuk. – nevettünk.
- Oké.
Daisy is pörgetett és Phoebe-re jött a végső csapás.
- Merek!
- Szaladj végig az utcán az kiabálva, hogy szeretem a répát.
- Hú, kegyetlen vagy. – nevettem.
- Köszönöm.
Phoebe cseppet sem ijedt meg, kimentünk majd rohanni kezdett ezzel a mondattal ’ szeretem a répát!’. Már fetrengtünk a nevetéstől, de ő azért kétszer végig ment.
- Na, hogy tetszett? – jött oda hozzánk.
Nem tudtunk megszólalni a nevetéstől.

*10 perccel később*
- Hát ez jól esett. – mondtam majd a könnyeimet törölgettem.
Visszamentünk a házba és megkínáltam a lányokat egy kis nasival. Töltöttem nekik innivalót és leültünk a kanapéra.
- Köszönjük, hogy itt lehetünk Mely. – mosolygott Felicite.
- Ugyan már, nekem kéne megköszönnöm, hogy ennyit törődtök velem.
- Hiszen egy család vagyunk. – mondta Daisy.
- Jaj, de drága vagy. – mondtam majd megöleltem.
- Családi ölelés! – kiáltott fel Phoebe és egymás nyakába ugrottunk.
Még ott voltak nálunk egy fél órát, de aztán menniük kellett.
- Még egyszer köszönjük a vendéglátást és jobbulást, aztán, hogyha szükséged van valamire, akkor csak szólj nekünk. – mosolygott Lottie.
- Köszönöm szépen, és majd szólok. – mosolyogtam.
Kikísértem őket a kapuig majd addig integettem nekik, míg el nem hagyták az utcát. Már indultam volna befelé, de egyszer csak Eric-et láttam közeledni.
- Szia! – kiáltott.
- Szia.
- Hazaengedtek? – kérdezte és ölelkeztünk.
- Amint látod. – nevettem.
- És, hogy vagy?
- Már jobban, köszi, a kérdést, és te.
- Én megvagyok, de most, hogy itthon vagy még jobb. – mosolygott.
- Tényleg, múltkor mondani akartál valamit. – mosolyogtam.
- Ja, tényleg. – mondta és egy csokor virágot nyújtott át.
- Ezt meg mire véljem? – kérdeztem.
- Sajnálom Melody, de nagyon szeretlek, és nem tudok ellene mit tenni.
Ez a mondat teljesen lesokkolt, majd azon kaptam magam, hogy Eric ajka csak közeledik, és hirtelen ellöktem, eldobtam a virágot és futni kezdtem. Hirtelen eszembe jutott minden, az egész eddigi életem, hogy ez már megtörtént, hogy hogyan ütöttek el, hogy találkoztam a mamával. Nem bírtam idegekkel felmásztam az egyik fára és nem tudtam, hogy mi tévő legyek, sírni kezdtem, aminek az okát nem láttam, de úgy éreztem, hogy muszáj.

56. Irány haza!

Majdnem elmentem a saját kórtermem mellett, de Louis utánam kiáltott.
- Melody! Minden rendben.
Sírva a vállár borultam. Nem értette, de szorosan megölelt, majd a többiek is körbeöleltek és, csak annyi látszott, hogy 6 ember csoportos ölelkezésbe kezdett.
- Oké, jól vagyok. – mondtam és letöröltem a könnyeim.
- Mi történt? – kérdezte Zayn.
- Nem lényeges, vagyis, hogy az, de nem mondhatom el.
Nem is erőszakoskodott, hanem tudomásul vette, hogy nem az ő dolga.
- Segítsünk összepakolni? – kérdezte a szőke srác.
- Megköszönném, de előbb kikeresek egy ruhát, amit fel fogok venni. – válaszoltam.
Először azt sem tudtam hol keressem, de cuki göndör hajú fiú melyik szekrényben van. Kinyitottam és csak ámultam, hogy mennyi cuccom van és ez még a fele sincs. Kiválasztottam egy csíkos fölsőt egy fekete cicanadrággal és pluszba vettem fel a pólóhoz illő cipőt.
- Mindjárt jövök, csak gyorsan magamra kapom. – mondtam és kimentem a mosdóba.
Gyorsan felvettem mindent majd mikor visszaértem a fiúk már pakolták a cuccaimat a bőröndbe.
- Köszönöm, de én is segítek. – furakodtam közéjük.
- Nem kell, menj, búcsúzz el mindenkitől. - utasított Liam mosollyal.
Nem sok mindenkitől kell elbúcsúznom, de Chris-től elszeretnék. Elmentem megkeresni és pont akkor jött ki az egyik szobából.
- Chris, várj egy kicsit! – intettem.
Meg is állt.
- Én, csak annyit szeretnék. – kezdtem el a mondatom, de hirtelen megölelt.
- Sajnálom. suttogta a fülembe.
- Még is mit? – kérdeztem értetlenül.
- Hát a viselkedésem miatt, tudom, nem kellett volna, de nagyon nehéz nekem erről beszélni.
- Jaj, ne butáskodj, nekem kéne elnézést kérnem.
- Nem, mert nekem.
Vitázni kezdtünk majd kiegyeztünk abban, hogy megbocsájtunk egymásnak.
- De nem ezért kerestelek, hanem szeretnék tőled elbúcsúzni és adni neked valamit. – mosolyogtam majd a zsebembe nyúltam.
Figyelte, ahogy kiveszek valamit a zsebemből. Egy kicsi plüssállatka volt, amire ez volt írva ’never say never’, ezt én még egy kislánytól kaptam egy táborban, aki szintén rákos volt és azt mondta, hogy azért adja nekem, hogy vigyázzon rám, de én azt szeretném, ha Chris-re vigyázna. Elmeséltem a plüssmackó történetét Chris-nek is.
- Ezt nem fogadhatom el.
- Már, hogy ne fogadhatnád?
- Nem, ennek hatalmas érzelmi értéke van, és nem vehetem el tőled.
- Kérlek, nem elveszed, hanem én adom és tudod ez a kislány azt mondta, hogy tovább adhatom, mert ő is kapta, de csak az igaz barátoknak adják át és tudod, nekem nagyon jó barátom lettél és azt szeretném, hogyha erre mindig emlékeznél.
Szegény Chris erre elkezdte a sírást és csak köszöngette.
- Nagyon fogsz hiányozni és ígérd meg nekem, hogy nem leszel soha szomorú. – súgta a fülembe.
Furcsálltam és nem tudtam, hogy most ez honnan jön neki, de csak ennyit tudtam válaszolni.
- Ezt nem ígérhetem.
Aztán egymásra néztük és érzelmes búcsút vettünk, de hála istennek mosollyal váltunk el egymástól. Ismét visszamentem a fiúkhoz. Már készenlétben álltak.
- Indulhatunk?
- Felőlem, de azért még megkérdezem a dokit.
Bementem Dr. Morgan irodájába.
- Csókolom, indulhatunk, hiszen dél van.
- Persze, csak még alá kell írnod, hogy elhagyod a kórházat és szólj Louis-nak, hogy neki is alá kell írnia, hogy ő visz el és nem egyedül mész.
- Igenis főnök.
Gyorsan elszaladtam Louis-ért.
- Mi kéne? – kérdezte.
- Ööö, az aláírásod.
- Kinek? Valami rajongó?
Nagyon nevetettem.
- Nem csak, alá kell írnod, hogy te viszel el.
- Jaaaa!
Mindenki nevetni kezdett.
- Jól van, na. – mondta Lou nevetve.
Mi pedig csak nevettünk majd mikor visszaért fogta a fejét, hogy ő minket nem ismer.
- Viszlát Melody, aztán vigyázz magadra és jövő hónap elején várlak vizsgálatra.
- Rendben. – mosolyogtam.
- Köszönök mindent. – öleltem át.
- Ne viccelj, ez természetes.
 Miután meg volt a búcsúzás elindultunk. Kiértünk a kórházból és egy csapat ember rohamozott meg miket. Nem értettem és nagyon megijedtem. Louis felkapott a hátára és futni kezdtünk a kocsiig, ami nem volt egyszerű. A többiek is futottak utánunk és mikor bevágódtunk a kocsiba sikítozó lányok vettek körbe. Én csak néztem és értetlenül ültem.
- Indulás! – kiáltott Zayn a sofőrnek.
Meg is indultunk volna, ha nem állják el az utunkat.
- Adjatok valamit. – mondtam.
- Minek? – kérdezett Niall.
- Csak adjatok oda valamit. – ismételtem.
Odadobtak nekem egy párnát vagy mit én pedig kidobtam a tetőablakon. Az összes lány azután szalad.
- Taposson a gázra! – mondtam hirtelen a sofőrnek, aki gyorsan el is indult.
- Ez szép volt Melody. – dicsért meg Liam.
- Köszönöm. – mosolyogtam.
- De mi a fene volt ez? – tettem hozzá kérdést.
- Kérlek szépen, ezek a rajongóink.
- Rajongók? Ezek pszichopaták, nem rajongók.
- De mi imádjuk őket. – nevetett Harry.
- Ezért nem leszek soha híres. – mondtam.
- Meg lehet szokni. – szólt közbe Louis.
- Hát lehet, hogy meglehet, de inkább nem akarom megszokni, meghagyom nektek. – nevetettem.
Mivel kellett egy kis idő míg hazaérünk beszélgetni kezdtünk.

55. Családi látogatás

Most nem vártam meg, míg összejön a 3 komment, mert kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a részhez, de legközelebb nem leszek ilyen kegyes hozzátok, úgyhogy kérlek nyilvánítsátok ki a véleményeteket, akkor is, ha negatív, mert ha hallok kritikát, akkor tudom, min kell változtatnom. Előre is köszönöm és nektek pedig jó olvasást kívánok! ~ Betti

Nem sokára felébredtem. Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna, nagyon fájt a fejem.
- Kicsim, jobban vagy? – kérdezte anya vörös szemekkel.
- Igen, de miért fáj a fejem?
- Kaptál egy erősebb nyugtatót és ez a mellékhatása. – válaszolt Dr. Morgan.
- De miért kaptam? – kérdeztem.
- Tudod, nem hittem volna, hogy ez megtörténhet egy olyan erős szervezettel, mint a tiéd.
- Miért, mi történt, vagyis hát, na, érti.
- Ez a reakció, ami történt, hogy hallottál valamit és felzaklatott, ez csak az idősebb korosztályban szokott előfordulni. 20 év alattiaknál még sosem tapasztaltam ilyet. – mondta Filip doktor.
- És ez rossz? – kérdeztem újból.
- Hát ez ilyenkor előfordulhat, de csak az első egy két hétben, ha utána is, akkor van baj.
Kicsit meghökkentem, de elfogadtam.
- De azért holnap hazamehetek, ugye? – kérdeztem.
- Hááát… - habozott.
- Szóval igen, oké. – fejeztem be.
- Rendben, de ha ilyen lesz még, akkor vissza kell jönnöd. – mondta és az ujjával mutogatott, vagyis hogy, na, mindegy.
Én fel akartam kelni, de anya visszanyomott az ágyba.
- Nem, nem kockáztatjuk, hogy bajod essen, megint.
- De anyu. – mondtam nyűgösen.
- Semmi de, itt maradsz az ágyban, mert azt mondtam. – mondta fegyelmezve.
Én keresztbe fontam a kezeimet és bedurciztam.
- Kisasszony ne pufogjon, mert az 5.-en vagyunk. – fenyegetett apa.
Egyből fapofát vágtam és abbahagytam.
- Na, én is így gondoltam. – nevetett apa.
Én csak vigyorogtam, fejemben ezzel a mondattal „na, majd ha hazamegyek, megkapod”.
- Most sajnos mennünk kell, igaz Steve. – nézett anya apura.
Apán látszott, hogy nem érti, de rá vágta.
- Persze drágám, mehetünk.
Adtak mindketten egy puszit majd elmentek. Megnéztem a telefonomon, hogy hány óra, nem semmi már 10 óra elmúlt, pedig anyuék nyolc után jöttek. Játszottam egy kis Angry Birds-öt és egyszer csak egy csapat fiú jött be a kórtermembe.
- Szia Melody. Hogy vagy? – kérdezett Louis és megölelt.
- Köszönöm szépen én megvagyok, és te? – kérdeztem majd még ezt odasúgtam.
- Kik ezek a fiúk?
Louis gyorsan reagált.
- Ja, hagyj, mutassam be neked a barátaimat. A göndör hajút már ismered, ő Harry.
Harry csak mosolygott és én is rá, majd Lou folytatta.
- Ez a szőke herceg Niall, aki imád enni.
- Nagyon örvendek. – nyújtottam a kezem majd ő is megölelt.
- Ez a jól belőtt sérójú fiú itt Zayn.
Vele is ölelkeztem és be kell vallanom nagyon jó illata, van, ezért sokáig szorítottam.
- És végül, de nem utolsó sorban, aki még a bátyám is lehetne, pedig idősebb vagyok, aki olyan, mint egy apa, egy lelki társ. – folytatta volna, de ekkor az illető, akiről szó volt közbe vágott.
- Oké Louis, elég lesz. Szia, Liam vagyok. – mosolygott rám majd a kezét nyújtotta, én odarántottam magamhoz, ha már mindenkivel ölelkeztem, akkor ő se maradjon ki a jóból.
- Hát, nagyon örvendek. – mosolyogtam rájuk.
Majd leültek. Nem volt elég szék, csak 3 volt ezért Louis ölébe beleült Harry, Liam-ébe Niall és Zayn pedig egyedül ült. Nagyon megsajnáltam és felajánlottam, hogy felülhet az ágyamra, de azt mondta, hogy nem akar letúrni és csak nevettünk ezen a mondaton, de nagyon aranyos volt.
- Tudom, Melody, hogy nem igazán emlékszel, de mi most egy hatalmas versenyen veszünk részt és most szombaton lesz a döntő és reméljük, hogy azt már otthonról tudod nézni. – mosolygott Liam.
- valami rémlik és igen, már otthoni környezetből fogom nézni, mert holnap hazaengednek. – válaszoltam mosolyogva.
- Jeeej! – kiáltott fel Louis.
Mindenki értetlenül nézett rá.
- Bocsi. – szégyellte el magát.
- És az orvosok mit mondanak, mikor tér vissza a memóriád? – kérdezte Harry.
- Hát nem mondanak semmi pontosat, azért is engednek hamar haza, hogy minél előbb eszembe jusson, hiszen, ha ismerős környezetben vagyok, akkor minden hamarabb beugrik. – fejtettem ki.
Láttam, hogy Harry lehajtott fejjel vigyorog, nem értettem, de nem szóltam semmit.
- És, mi az a sok finomság az asztalodon. – törte meg a szőke a csendet.
- Kérsz? – kérdeztem.
- Hát, ha kérhetek. – vigyorgott.
- Kérni kérhetsz, csak nem kapsz. – hunyorítottam.
Szomorúan visszaült Liam-ra és ekkor felnevettem.
- Vegyél, amit csak akarsz.
Kivirultan kelt föl és szedett fel egy csomó gyümit.
- Niall, elég lesz. – állította meg Louis.
- Egye meg nyugodtan, mert akkor nekem kell és nincs kedvem, meg étvágyam se. – szóltam közbe.
- Bocsi, Louis. Inkább Melody tanácsát fogadom meg. – nevetett Niall, majd folytatta gyűjtögető életmódját.
- Amíg Niall hozza a formáját, addig beszélgessünk. – mondta Louis.
- Rendben, mondjatok valamit. – mosolyogtam.
- Én úgy gondoltam, hogy te mondasz valamit.
- Én, mit mondjak drága Louis, amikor egész nap a 4 fal közé vagyok bezárva és nem megyek sehova, max. az épületbe sétálni, de azt is bajosan, mert nem találok vissza. – válaszoltam.
Láttam, hogy ez mindenkinek vicces volt, de ha tudták volna, hogy nekem mennyire nem, na, mindegy.
- Kész vagyok! – ugrott fel Niall.
Majd ránéztem az asztalomra és a rengeteg kajából, maradt egy szendvics, 4 körte, 3 alma és egy baracklé.
- Végeztél? – kérdeztem.
- Aha, ezzel kibírok, mondjuk másfél órát. – mosolygott.
- Csak?
- Mi, az nálam tök sok. – mondta fennhangon.
- Tényleg, nála az már rekord. – szólt közbe Zayn.
- Hááát jó. – válaszoltam.
Niall csak zabált, mi meg néztük. Nem zavartatta magát, de egyszer csak megláttam Chris-t, aki odajött hozzám és ezt súgta a fülembe „beszélnünk kell”.
- Fiúk, egy kicsit itt kell, hogy hagyjalak titeket, mindjárt jövök, addig nézzétek Niallt-t. – mondtam mosollyal.
- Menj csak. - mondta Louis.
Kimentünk és megálltunk a folyosó végén.
- Ne haragudj Chris, én nem tudtam, hogy. – kezdtem bele, de befogta a számat.
- Tudom Melody, tudom. Nem a te hibád. Én, csak nem szeretek róla beszélni és ez a téma mélyen érint. – fejezte be.
- De egyszer muszáj valakinek elmondanod és örülnék, ha az a valaki, én lennék. – fogtam meg a vállát és felemeltem a fejét majd belemosolyogtam a szemébe.
Ezek után elkezdte mesélni, hogy mi is történt.
- 11 éves lettem azon a héten. Egyik este mikor hazajöttem a gyógytornámról láttam, hogy anyuék nagyon furcsák. Rákérdeztem, de persze nem mondtad semmit. Aznap este tudtam, hogy átjön a nagyi, hogy vigyázzon rám. Mikor megérkezett, akkor se lett semmi se jobb, láttam anyuékon, hogy zaklatottak, de nem kérdeztem inkább semmit. Mikor elmentek a nagyinál is rákérdeztem, de persze ő se mondott semmit. Úgy volt, hogy 11 előtt már itthon lesznek, de kezdtem aggódni, amikor éjfél is elmúlt és sehol sem voltak, ráadásul nem is telefonáltak, hogy késnek, vagy valami. Hallottam, hogy csörög a telefon, de a nagyi vette fel. Próbáltam hallgatni, hogy mit mondhatnak neki, mert csak azt láttam, hogy arcáról a mosoly eltűnik és üveges lett a tekintete. Letette a telefont és rohanni kezdett, vagyis rám adta a kabátot és futni kezdtünk a szomszédhoz. Csak annyit láttam, hogy mamát a sírás kerülgeti és, hogy kérleli a szomszédot, hogy vigyen be minket a kórházba. Nagyon rendes szomszéd volt mindig, így hát most sem hagyott cserben. Nem telt el 20 perc, már a kórházban voltunk. Lifttel mentünk, mert a nagyi rosszul lett volna a lépcsőzéstől. Kérdezett egy nővért, hogy hol találja apukámat, akkor már nagyon féltem. Útbaigazítottak és mikor megtaláltuk a kórtermet, akkor sem engedtek be. 1 óra múlva kijött az orvos és félrehívta beszélni a nagyit. Én benéztem az üveg ablakon és láttam, hogy anya és apa is ott fekszik, és éppen letakarják őket. Mikor a nagyi visszaért én nem teljesen értettem, hogy mi is történt, de leültünk és megbeszéltük. Több napos síró görcs jött rám. Nem engedtem senkit közel magamhoz még a régi barátaimat sem. Sajnos ez alatt az idő alatt én kórházba kerültem, mert már születésem óta rákos voltam és ennek az érzelmi válság keretében súlyosbodott a dolog, mivel ekkor nem vettem be rendesen a gyógyszereket és nem táplálkoztam úgy, ahogy kéne. Több mint 2 hónapig voltam kórházban, majd a nagymamám kondjaira bíztak. Egy évvel később a nagymamám is elhunyt agyvérzésben és engem először egy londoni kórházba vittek, majd ide kerültem 2 évvel később. – mesélte könnyekkel küszködve.
Hát én nagyon rosszul éreztem magam és csak megöleltem, mert nem tudtam mit is tegyek. Sajnos el kellett válnunk, mert hívta az egyik nővér én pedig visszabattyogtam a fiúkhoz. 

54. Nem várt esemény

Én értetlenül ültem az ágyamon. Nem sokára betoppant anya.
- Szia, kicsim.
- Aloha anyu. Mizu?
- Velünk semmi, hoztam reggelit.
- Oh, köszönöm, de már ettem.
- Kórházi kosztot?
- Ööö, nem. Itt volt Eric és hozott palacsintát.
- Ja, értem. Nem baj, attól még én is hoztam. – mosolygott és elkezdett kaját pakolni a mellettem lévő kis asztalra.
Már majd nem lestek az eddigi cuccok az asztalról és ekkor megszólaltam.
- Anya!
Ő hirtelen felnézett.
- Tessék? – kérdezte.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok? – néztem rá.
- Nem, miért, szerinted sok?
- Hát…ööö…hogy is mondjam. Igen!
- Nem kell egy évre elegendő kaját hozni, nem szeretnék addig maradni. – nevettem.
- Jó, csak nem szeretném.
- Ha lefogynék. Pedig nem ártana. – válaszoltam gyorsan.
- Buta vagy kicsim. Te így vagy jó. – mosolygott majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Tényleg, apa hol van? – kérdeztem.
- Mindjárt itt van, csak hívta a természet.
- Aha.
Végszóra tényleg belépett apa is.
- Szia, kicsim. – adott egy puszit.
- Szia, apuci. Na, kieresztetted a fáradt gőzt? – nevettem.
- Igen. – nevetett ő is.
Nagy családi idill közben belépett Dr. Morgan.
- Hello Steve és Isabella. – köszönt apuéknak.
- Üdv Filip. – ráztak kezet apával.
Filip, hehe, vicces név, ezért kicsit elmosolyodtam.
- Jó hírem van.
Mindenkinek tágra nyíltak a szemei.
- Holnap délután hazaengedjük Melody-t. - jelentette be.
Olyan vidám lettem, hogy el sem hittem, hogy már is hazamehetek.
- De nem azt mondta, hogy még itt tartanak? – kérdeztem.
- Ezt mondtam, de kiderült, hogy nem súlyos a memória veszteség és, ha otthon vagy, ismerős közegben, hamarabb eszedbe jutnak a dolgok.  – fejezte be.
Nagy ujjongásom közepette kipillantottam az ajtón és láttam Chris-t, aki egy cseppet sem örült, majd elrohant. Kipattantam az ágyból és futottam utána.
- Chris, várj meg! – kiáltottam, de ő csak gyorsabban futott.
Rájöttem, hogy le is csúszhatok a korláton, hogy utolérjem az udvaron, de mi van, ha megint fejre esek és, ááá, de kit érdekel ez ilyenkor.
*5 perccel később*
- Áu a nemes farom. – fájlaltam a hátsóm.
De megérte, elálltam Chris útját.
- Hagyj békén! – ordította.
- Chris nagyon sajnálom. – fogtam meg a vállait.
- Tudom, és örülök, hogy végre hazamehetsz, de én itt maradok egyedül. – borult le a földre és sírva fakadt.
- Meglátogatlak, ígérem. – vigasztaltam.
- És, ha elfelejtesz? Akkor senkit nem fogok érdekelni. – sírt tovább.
- Ne mondj ilyeneket, biztos egyszer téged is hazaengednek a családodhoz. – öleltem át.
Hirtelen ellökött magától és ezt ordítozta.
- Nekem nincsenek szüleim. Meghaltak 4 éve autó balesetben. Én pedig rákos vagyok és én innen soha nem mehetek haza, mert nincs is otthonom.
Hirtelen lefagytam és megszólalni se tudtam. Chris elrohant. Lassan visszasétáltam a kórtermembe. Anyuék pedig kérdésekkel bombáztak, hogy hol voltam, de nem tudtam válaszolni, mert mintha elfogytak volna a szavaim.
- Melody. Melody, jól vagy? – kérdezte Dr. Morgan.
Ránéztem és csak a fejemet ráztam.
- Ki volt ez a fiú? – kérdezte apa a doktort.
- Ez? Kérlek szépen ez Maria-nak a fia. – kezdett bele.
- Annak a Maria-nak? – kérdezte apa meglepődve.
- Igen. – hajtotta le fejét.
Apa leült a csodálkozástól én pedig továbbra is értelmetlenül ültem. Ránéztem anyura és láttam, hogy a szeme bevörösödik és könnybe lábad. Nem tudtam mi történt és hirtelen nagyon zaklatottnak éreztem magam. Rázkódni kezdtem és közben olyan hangot adtam ki, ami borzasztó volt. Egyszer csak Dr. Morgan segítségért kiáltott és kirohant. Anyuák próbáltak leállítani, de nem ment. Pár perccel később mikor láttam vissza térni az orvost. Egy hatalmas tű volt e kezében elkezdtem forgolódni, hogy belém ne szúrja, de lefogtak és egyből álmosság fogott el.