64. My crush

Nem sokára megérkeztünk a házunkhoz.
- Tényleg! Majdnem elfelejtettem. Szeretnélek meghívni az édes 16-os bulimra, remélem, eljössz. – mosolyogtam.
- Nem felejtettem ám el, egyébként meg már anyukád meghívott.
- Ja, nem baj. Azért én is elhívlak, nehogy elfelejtsd.
- Téged? Sohaaaa! – ölelt át.
- Helyes, ezt a választ vártam. – kacsintottam, de ekkor megcsörrent Louis telefonja.

- Igen? Már is megyek. – mondta a telefonba.
Ezután felém fordult és nekem mondta.
- Ne haragudj Mely, de most mennem kell. Anyunak segítségre van szüksége, egy erős férfikézre és mivel most csak én vagyok otthon, így hát rám. – húzta ki magát a „szerény” unokatesóm.
- Ha férfikézre vágyik, akkor inkább aput hívja, vagy engem. – nevettem.
Sajnos Louis-nak ez annyira nem volt vicces, így megböktem, hogy ne haragudjon, de rám nem is tudna. Majd útnak engedtem, én pedig elindultam a házba.  Felszaladtam a szobámba és leültem a gép elé, szokásomhoz híven.
- Na, nézzük csak. Kik vannak fent? – kérdeztem magamtól.
Nagy meglepetésemre Skype videó hívást kaptam. Olyan jó kedvem volt, hogy meg sem néztem ki küldheti, csak elfogadtam. Felugrott a csetelő ablak és Eric arcát láttam a képernyőn.
- Hát sziaaaa! – kiáltott.
- Sziaaa! – mondtam én is lelkesen.
- Figyelj, ráérsz ma? – kérdezte.
- Nem is tudom. Ráérjek? – húztam fel a szemöldököm és huncutul mosolyogtam.
- Hát, jó lenne.
- Akkor rá.
- Remek, szeretnék mondani valamit, de személyesen.
Ettől kicsit megijedtem, de belementem.
- Akkor találkozzunk a házatok előtt, rendben?
- Rendben. – ezzel a mondattal el is búcsúztunk, egy kis időre.
Egyből lementem és kiszaladtam az utcára. Nem sokára láttam Eric-et közeledni.
- Na, mond, mi olyan fontos. – mosolyogtam.
- Üljünk le, kérlek.
Leültünk és láttam, hogy nincs semmi mosoly az arcán.
- Eric, ne ijesztgess már, mond, mi van. – erőszakoskodtam.
- Elköltözünk. – nyögte, ki és mint egy villámcsapás úgy ért ez a hír.
Pár percre lesokkolódtam majd miután magamhoz tértem kérdések tömkelegével bombáztam.
- Mi? De miért? És hova? Hogyan? Mikor? És áááá, nemááár!
- Sajnálom, de ez van.
- Ez van? Mi az, hogy ez van? Én ezt nem fogadom el válasznak. Miattam?
- Mi? Dehogy miatta, miért miattad?
- Hát tudod.
- Jaj, nem, dehogyis.
- Akkor válaszolj, hogy miért? És, ami még fontosabb, hova?
- Párizsba.
Szemeim kikerekedtek.
- Az úgy jó. – nevettem.
- Mondjuk a helyszín tényleg nem rossz. – oldottuk a feszkót.
- Annyira sajnálom, hiszen most már köztünk is minden rendben volt és most ez. Á, nem lehet igaz. – szomorodtam megint el.
- Hát igen, én is ezért sajnáltam a legjobban.  Annyira fogsz hiányozni. – nézett rám nagy barna szemeivel.
- Te is nekem. – öleltem át.
- És mikor mentek? – kérdeztem még a karjai között.
- Jövő hét hétfőn.
- Olyan korán? –kaptam fel a fejem.
- Igen, mert apa munkája oda húzza.
- De várj csak. Amikor ideköltöztetek és te itt jártál nálunk, akkor még azt mondta, hogy itt maradtok.
- Hát igen. Én is azt hittem, sőt mindenki azt hitte, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan, ilyen nagy változás lesz.
- Ó!
- Azért tarthatjuk a kapcsolatot?
- Tarthatjuk?  Ez milyen kérdés? Tartani fogjuk te bolond. – ütöttem meg.
Csak mosolygott.
- Hát ennyit akartam. – törte meg a csendet és nevetett.
- Hát kössz, ez kedves volt.
- Bocsi.
- Semmi, akkor majd még beszélünk utazás előtt, meg, ha kell, segítek csomagolni.
- Ez nagyon kedves. Majd meglátom, kell-e segítség, de majd értesítelek.  – kacsintott.
Majd ismét ölelkeztünk egy sort és hazamentünk, vagyis, hogy én is haza, ő is haza, csak, hogy világos legyen.  Mivel már késő volt elmentem fürödni, aztán még megnéztem a „Csoda, hogy élek” egyik epizódját, a Discovery-n, majd lementem alfába.

Reggel a napfény simogató melegére ébredtem, mert tegnap este nem húztam le a redőnyt, így az összes fény beáradt a szobámba, de nem is bántam, mert már rég nem keltem ilyen jól. Tudtam, hogy ma anyuék dolgoznak, és, hogy Ashley se lesz otthon, így hát gondoltam pihizős napot tartok és fel sem öltözök. Reggeliztem, csináltam forró csokit mályva cuki darabokkal, isteni lett és ettem hozzá egy „Jó reggelt” kekszet. Jól haladtam a lustálkodós napommal, mert már 11 óra elmúlt és még mindig csak henyéltem. Egyszer csak csengetést hallottam. Ki lehet az? ~ Elmélkedtem magamban. Remélem, nem kell felöltöznöm, mert most már kedvem sincs. Kinyitottam az ajtót és egy csokor rózsával találtam magam szemben.
- Jó napot kívánok! – hallatszott egy mély férfias hang a csokor mögül.
- Melody Tomlinson-nak hoztam virágot, remélem, jó helyen járok.
- Öhm… Jó helyen jár, kitől jött? – kérdeztem.
- Egy fiútól.
- Nem mondja? – kérdeztem flegmán.
- Most mondtam.
 Erre a mondatra felfigyeltem, és elvettem a csokrot. Harry volt a csokor mögött, legszebb ajándék, amit valaha kaphattam.
- Öhm. Jó napot, mi még nem találkoztunk, a Mikulás vagyok. – nyújtotta kezét még mindig az elváltozatott mély hangon.
Csak mosolyogtam és az ajtónak támaszkodtam. Majd láttam, hogy ő is mosolyog és gödröcskéi is előbújtak már.
- Bemehetek? – kérdezte eredeti, simogató hangján.
- Persze, gyere csak.
- Nagyon csini vagy. – nevetett.
- Te tegnap nem hazamentél? – kérdeztem, gyorsan témát váltva a Spongybob-os pizsimről.
- Igen, de hiányoztál.
Éreztem, hogy elpirulok, de próbáltam takarni.
- Juj, de cuki vagy, de hát ezért nem kellett volna visszajönnöd.
- Azt hittem, én is hiányzom- hajtotta le a fejét.
- Persze, hogy hiányoztál, nem azért mondtam. – öleltem át majd mosolyogtam a szemébe.
Láttam, hogy visszamosolyog és egy kis pír önti el az orcáját. Közeledett szája az enyémhez és már majdnem összeért, de ekkor hirtelen megcsörrent a telefon. Mivel ott volt mellett, gyorsan felvettem.
- Háló, tessék!
- Jó napot, a tortával kapcsolatban telefonálok. – hallottam egy női hangot.
- Igen, hallgatom.
- Csak annyi lenne, hogy nagy baj lenne, hogyha a buli előtt 1 órával szállítanánk, mert van egy megrendelésünk Liverpool-ba és mire oda kiérünk, addigra késő lesz és így előtte leszállítanánk az önök tortáját.
- Ja, persze. Semmi gond.
- Akkor rendben. Köszönöm, és bocsánat a zavarásért.
- Semmi gond, viszlát. – majd letettem a kagylót.
Visszafordultam a göndör fürtös felé, de ő csak mosolygott.
- Kérsz valamit inni, enni?
- Nem köszi. – mosolygott huncutul.
- Szóóóóval! – próbáltam kikerülni a tekintetét.
- Akarsz Tv-t nézni, vagy játszani.
- Mit játszanánk? – húzogatta a szemöldökét.
- Nem tudom, öhm… - nem volt ötletem, de a szemébe nem mertem nézni.
- Üvegezzünk! – kiáltott.
Nem szeretem az üvegezést, mert én mindig rosszul jövök ki belőle.
- Háááát, nem is tudom. – húztam a számat.
- Na, légy szíves! Majd úgy játszunk, hogy neked is tetsszen. – mosolygott.
- Legyen. – egyeztem bele.
- Remek! Hol találok üveget?
- Majd én hozok.
Felálltam és felmentem a szobámba, mert ott mindig találni egy-két üres üveget. Ez most sem volt másképp.  Lementem és láttam, hogy Harry a családi fotókat nézegeti, ami ott van a polcon és falon. Vannak intim képek, mint például, ahol kicsi voltam és pucéran szaladgálok a kutyával, de hát ez voltam én.
- Te meg mit csinálsz? – néztem rá.
- Ja, semmit, csak nézegetem a képeket.
- Azt látom. – nevettem.
- Nagyon cuki voltál.
- Haha, köszönöm.  Mi az, hogy voltam? Már nem vagyok az? – kérdeztem „felháborodva”.
 - Dehogynem, de akkor pici babaként voltál cuki, most pedig nagylányként vagy cuki. – mondta és közelebb jött és ismét az a mosoly ült az arcára, ami pár perccel ezelőtt.
- Hát akkor kezdjünk neki! – bújtam ki az ellenállhatatlan tekintet alól.
Leültünk a kanapéra, majd ami ezután történt az már csak történelem.