63. Engem soha nem veszítesz el

Majdnem összenyomtak, így inkább felálltam és ők le tudnak ülni.
- Harry, kérlek, írd ezt alá!
- Harry, szeretlek.  Vegyél el.
Hangzottak el a furábbnál furább mondatok és szavak. Egyszer csak eloszlott a tömeg és visszaültem.
- Melody, ne haragudj. – mondta Harry és elszégyellte magát.
- Dehogy haragszom, hiszen ez most már mindig így lesz.
- De ez nekem még kellemetlen, főleg amikor beszélgetni akarok valakivel.
- Semmi gond, majd megszokod, nekem meg semmi beleszólásom nincs.
- Dehogyis nincs.
- Ja, majd azért elküldöm őket, mert beszélni akarok veled, nem?
- Hát most miért ne.
- Inkább nem utáltatom meg magam több száz emberrel, ha nem gond. –nevettem.
- Téged nem lehet nem szeretni.
Kicsit elpirultam, de láttam, hogy ő is.
- Szóval, mit is akartál mondani? – váltott témát Hazza.
- Öhm… háát. – kezdtem volna bele, de aztán átgondoltam még egyszer és ez most túl korai lenne így gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Csak annyit, hogy két hét múlva lesz az édes 16-os szülinapi party-m és erre szeretnélek meghívni.
- Azt hittem meglepetés bulit szoktak erre az alkalomra szervezni.
- Hát nálunk nem. – mondtam kicsit lehangolva.
- Majd én szervezek neked meglepetés bulit! – örvendezett.
- Köszi, de nem kell már mindent elintéztünk barátnőmmel.
- Óóóó.
- Majd jövőre. – nevettem.
Csak nevetett ő is és egyszer csak megjelent Louis, megviselt fejjel és ruhával, kaja és innivaló nélkül.
- Hát te, hol voltál? És, hogy nézel ki édes fiam? – kérdeztem elszörnyülködve.
- Öhm… találkoztam pár „kedves” rajongónkkal. – mondta és leült mellénk.
- Én is, de azok nem tettek tönkre. – nevetett Harry.
Louis-t ez most annyira megviselte, hogy poénkodni se volt kedve, ami azért nagy szó.
- Na, nem megyünk? – kérdeztem megtörve a kínos csendet.
- Hova?
- Azért jöttünk vidámparkba, hogy a padon üljünk? Nem mondom, tényleg nagyon érdekfeszítő, de talán a kísértet kastély jobban megmozgat.
- Ja, de. Mehetünk, bocsi, csak elkalandoztam.
- Azt látom.
Elmentünk a kísértet kastélyhoz, amitől én mindig frászt kapok. Mikor beértünk már megijesztettek, mert Voldemort ugrott ki az ajtó mögül és „köszöntött” minket.
- Áááááá! – kiáltottam.
- Nyugi Melody, nem bánt. – kapott el Lou.
- Tudtam én, csak teszteltelek.
Mentünk tovább, de én kizárólag a fiúk mögött. Aztán egyszer csak valami, vagy valaki megragadott hátulról és én szaladni kezdtem. A fiúk csak nevettek. Hátrafordultam és láttam, hogy egy műkar nyúl ki a falból. Nem semmi, milyen beszari vagyok. Mentünk tovább majd egyszer csak Louis sikított, mint egy kiscsaj és elkapta a bokám.
- Wááá, engedj már el! – kiáltottam.
- Bocsi, csak azt hittem elnyel a lépcső.
- És akkor még én vagyok az ijedős. – húztam fel a szemöldököm.
- Úgy látszik ez ilyen családi vonás nálatok. – nevetett Harry.
A Tomlinson-okkal nem érdemes poénkodni, mert rossz vége is lehet.  Csúnyán is néztünk Harry-re pár percig, de aztán mentünk tovább.
- Áááá, segítség! – hallatszott Ms. Styles sikítása.
- Na, ki a beszari? – nevettünk Louis miközben néztük, ahogy fejjel lefelé lóg.
- Jól van. Én is beszari vagyok, csak szedjetek le innen! – kiabált miközben körbe-körbeforgott.
- Leszedjük? – kérdezte halkan Lou.
- Nem is tudom. Lóghatna még egy darabig.
- Szerintem is.
- Ne szórakozattok már. Szedjetek le! – kiáltozott a kis göndör.
- Nézd meg, még kiabál is. Szerintem jót tesz, ha egy kicsit itt hagyjuk. – szóltam Louis-nak.
- Egyetértek.
- Könyörgöm kedves Tomlinson testvérek, szedjenek le. Ígérem, jó leszek. – könyörgött.
Ekkor már megesett rajta a Tomlinson-ok szíve és leszedtük, vagyis próbáltuk.
- Melody, húzd! – kiáltott Louis.
- Én húzom, de te is húzd!
- Ez így nem megy.  Valami mást kell kitalálnunk. – mondta Louis és a fejét vakargatta.
- Megvan! – kiáltottam fel.
- Louis, vegyél a nyakadba és kikötöm a Harry bokájánál lévő kötelet!
- De hát akkor leesek. – mondta Harry ijedten.
- Le akarsz jönni, vagy nem? – kérdeztem.
- Le, de…
- Akkor nincs de.
Felvett Louis a nyakába és megpróbáltam kicsomózni Harry lábáról a kötelet, ami nem volt könnyű.
- Harry, fel tudsz emelkedni hozzám? – kérdeztem.
- Azt meg, hogy?
- Hát húzd fel magad.
- Megpróbálom.
Nagy nehezen, de felhúzta magát az én segítségemmel.
- Kapaszkodj a kötélbe és lazítsd el a lábad. – utasítottam.
Mikor sikerült lekötni a róla, már csak egy kérdés volt. Hogy szedjük le? Lemásztam Louis- ról, majd navigáltam Harry-t.
- Ugorj le!
- Megörültél, nem látod, milyen magasan vagyok. – mondta Hazza, csukott szemmel.
 Én már a fejemet fogtam és kínosan közöltem vele, hogy 1 méterre van a földtől.
- Ja, akkor lemegyek. – nyitotta ki a szemét.
- Mehetünk tovább.
- Jó lenne, fél órát szenvedtünk.
Ekkor csak megjelent valami karbantartó.
- Hallottam, hogy valaki fennakadt egy kötélen, hol az illető, leszedem. – mondta.
A fiúkkal egymásra néztünk és kissé elkezdtünk nevetni.
- Mi az, ez nem vicces, le kell szednünk.
- Tudja uram, mi is ezt mondtuk 10 perccel ezelőtt, de inkább a kötelet távolítsa el, mert az illető, aki azon lógott, már lent van.
- Hogy sikerült lejönnie?
- Egy kis segítséggel. – nevettünk.
Elindultunk tovább, de már nagyon fájt a hasam a nevetéstől. Este 5 órakor végeztünk a vidámparkban.
- Hát akkor én sietek, hogy elérjem a buszt. – mondta Harry.
- Busszal mész haza? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, vagyis hogy félig. Utána felvesznek.
- Merész ember vagy, hiszen a vidámparkban letámadnak a rajongók nem még a buszon. – nevettem.
- Hát remélem, hogy azért hazaengednek.
Még beszélgettünk egy sort, aztán Harry el is ment. Elindultunk Louis-val haza.
- Na, és Melody, hogy vagy?
- Hát most, hogy így kérdezed, mondanom kell valamit.
- Úristen, rosszul vagy. Hívjak orvost?
- Mi? Nem, dehogyis. Jól vagyok, csak. Inkább üljünk le.
Leültünk a járdaszegélyre és próbáltam elmondani, hogy már nem vagyok amnesztiás.
- Tudod, Louis én már nem vagyok beteg.
- Miért eddig az voltál?
- Jaj, nem igaz, hogy nem érted. Már nincs emlékezet kiesésem.
Láttam arcán a meglepettséget, de nem tudtam eldönteni, hogy örül-e neki, vagy mi van.  Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Louis felemel és elkezd pörgetni, mint valami babát.
- De hát ez remek! Hogy történt, mindegy is. Emberek! Visszakaptam a „kishúgom”! – rohangált körbe-körbe és odaszaladt az éppen arra közlekedő embereknek.
- Louis! Nyugodj már meg, kérlek.
- Bocsánat, de ez fantasztikus és mégis, hogyan?
- Hát.. Öhm… - makogtam.
- Nem is tudom, csak egyszer, így bumm.
- Bumm? Mi az, hogy bumm?
- Hát egyszer csak visszajött.
- Ezt nem hiszem el, ez nem olyan, mint a bumeráng, hogy egyszer csak visszajön. – láttam gyanakvó tekintetét.
- Na, jó. Tudod, nem csak úgy egyszerűen visszajött, hanem… - próbáltam kinyögni.
- Aznap mikor hazajöttem a kórházból este. – mondtam, de sírni kezdtem.
Louis magához húzott és szorosan megölelt. Tudta, hogy valami nagyon komoly van, ha én sírok, mert nem vagyok az, aki minden hülyeség miatt sír.
- Én el akartam mondani, de nem tudtam, mit szólsz és… Ne haragudj! Nem akartam csalódást okozni.
- Csalódást? Miért okoznál nekem csalódást? Ne beszélj butaságokat.
- És nem akartam, hogy miattam tönkremenjen a karriered, vagy valami és nem mertem elmondani.
- Te fontosabb vagy, mint a karrierem és nekem bármit elmondhatsz.
- Én tudom, de ez volt életed nagy lehetősége és nem tehetem tönkre.
- Kis butus, ne mondj ilyeneket. De még mindig nem tudom mi történt.
- A szomszéd fiú miatt.
- Miért mi történt?
- Hát tudod… megakart csókolni.
Éreztem, hogy Louis szoros ölelése elenged, és szeme idegessé válik.
- Megölöm!
- Louis nyugodj meg, nem történt semmi.
- De az én Melody-mnak senki ne okozzon fájdalmat.
- Fájdalmat? Hiszen nem okozott.
- Akkor miért sírsz?
- Mert eddig nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmondjam neked.
- Hát, de mitől féltél?
- Nem tudom, attól, hogy emiatt örökre elveszítelek.
- Jegyezd meg. Engem, soha, de soha nem fogsz elveszíteni. – fogta meg az arcom és törölte le könnyeim.
Szorosan megöleltem.
- De nem értem, hogy jött vissza az emlékezeted, ha nem is csókolt meg.
- Hát úgy, hogy ez már egyszer megtörtént, ugyanott, ahol meg akart csókolni, de én akkor sem engedtem.
- Akkor már mindent értek, mivel ez már egyszer megtörtént ezért ilyen dezsavű szerűen tért vissza a memóriád.
- Valahogy úgy.
- De Mel, ígérd meg, hogy legközelebb elmondod, bármi is történik.
- Megígérem.
- Gyere ide! – tárta ki karjait.
- Szeretlek. – súgtam a fülébe.
- Én is.
A hosszas ölelés után felkeltünk és ismét elindultunk haza.