54. Nem várt esemény

Én értetlenül ültem az ágyamon. Nem sokára betoppant anya.
- Szia, kicsim.
- Aloha anyu. Mizu?
- Velünk semmi, hoztam reggelit.
- Oh, köszönöm, de már ettem.
- Kórházi kosztot?
- Ööö, nem. Itt volt Eric és hozott palacsintát.
- Ja, értem. Nem baj, attól még én is hoztam. – mosolygott és elkezdett kaját pakolni a mellettem lévő kis asztalra.
Már majd nem lestek az eddigi cuccok az asztalról és ekkor megszólaltam.
- Anya!
Ő hirtelen felnézett.
- Tessék? – kérdezte.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok? – néztem rá.
- Nem, miért, szerinted sok?
- Hát…ööö…hogy is mondjam. Igen!
- Nem kell egy évre elegendő kaját hozni, nem szeretnék addig maradni. – nevettem.
- Jó, csak nem szeretném.
- Ha lefogynék. Pedig nem ártana. – válaszoltam gyorsan.
- Buta vagy kicsim. Te így vagy jó. – mosolygott majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Tényleg, apa hol van? – kérdeztem.
- Mindjárt itt van, csak hívta a természet.
- Aha.
Végszóra tényleg belépett apa is.
- Szia, kicsim. – adott egy puszit.
- Szia, apuci. Na, kieresztetted a fáradt gőzt? – nevettem.
- Igen. – nevetett ő is.
Nagy családi idill közben belépett Dr. Morgan.
- Hello Steve és Isabella. – köszönt apuéknak.
- Üdv Filip. – ráztak kezet apával.
Filip, hehe, vicces név, ezért kicsit elmosolyodtam.
- Jó hírem van.
Mindenkinek tágra nyíltak a szemei.
- Holnap délután hazaengedjük Melody-t. - jelentette be.
Olyan vidám lettem, hogy el sem hittem, hogy már is hazamehetek.
- De nem azt mondta, hogy még itt tartanak? – kérdeztem.
- Ezt mondtam, de kiderült, hogy nem súlyos a memória veszteség és, ha otthon vagy, ismerős közegben, hamarabb eszedbe jutnak a dolgok.  – fejezte be.
Nagy ujjongásom közepette kipillantottam az ajtón és láttam Chris-t, aki egy cseppet sem örült, majd elrohant. Kipattantam az ágyból és futottam utána.
- Chris, várj meg! – kiáltottam, de ő csak gyorsabban futott.
Rájöttem, hogy le is csúszhatok a korláton, hogy utolérjem az udvaron, de mi van, ha megint fejre esek és, ááá, de kit érdekel ez ilyenkor.
*5 perccel később*
- Áu a nemes farom. – fájlaltam a hátsóm.
De megérte, elálltam Chris útját.
- Hagyj békén! – ordította.
- Chris nagyon sajnálom. – fogtam meg a vállait.
- Tudom, és örülök, hogy végre hazamehetsz, de én itt maradok egyedül. – borult le a földre és sírva fakadt.
- Meglátogatlak, ígérem. – vigasztaltam.
- És, ha elfelejtesz? Akkor senkit nem fogok érdekelni. – sírt tovább.
- Ne mondj ilyeneket, biztos egyszer téged is hazaengednek a családodhoz. – öleltem át.
Hirtelen ellökött magától és ezt ordítozta.
- Nekem nincsenek szüleim. Meghaltak 4 éve autó balesetben. Én pedig rákos vagyok és én innen soha nem mehetek haza, mert nincs is otthonom.
Hirtelen lefagytam és megszólalni se tudtam. Chris elrohant. Lassan visszasétáltam a kórtermembe. Anyuék pedig kérdésekkel bombáztak, hogy hol voltam, de nem tudtam válaszolni, mert mintha elfogytak volna a szavaim.
- Melody. Melody, jól vagy? – kérdezte Dr. Morgan.
Ránéztem és csak a fejemet ráztam.
- Ki volt ez a fiú? – kérdezte apa a doktort.
- Ez? Kérlek szépen ez Maria-nak a fia. – kezdett bele.
- Annak a Maria-nak? – kérdezte apa meglepődve.
- Igen. – hajtotta le fejét.
Apa leült a csodálkozástól én pedig továbbra is értelmetlenül ültem. Ránéztem anyura és láttam, hogy a szeme bevörösödik és könnybe lábad. Nem tudtam mi történt és hirtelen nagyon zaklatottnak éreztem magam. Rázkódni kezdtem és közben olyan hangot adtam ki, ami borzasztó volt. Egyszer csak Dr. Morgan segítségért kiáltott és kirohant. Anyuák próbáltak leállítani, de nem ment. Pár perccel később mikor láttam vissza térni az orvost. Egy hatalmas tű volt e kezében elkezdtem forgolódni, hogy belém ne szúrja, de lefogtak és egyből álmosság fogott el.