55. Családi látogatás

Most nem vártam meg, míg összejön a 3 komment, mert kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a részhez, de legközelebb nem leszek ilyen kegyes hozzátok, úgyhogy kérlek nyilvánítsátok ki a véleményeteket, akkor is, ha negatív, mert ha hallok kritikát, akkor tudom, min kell változtatnom. Előre is köszönöm és nektek pedig jó olvasást kívánok! ~ Betti

Nem sokára felébredtem. Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna, nagyon fájt a fejem.
- Kicsim, jobban vagy? – kérdezte anya vörös szemekkel.
- Igen, de miért fáj a fejem?
- Kaptál egy erősebb nyugtatót és ez a mellékhatása. – válaszolt Dr. Morgan.
- De miért kaptam? – kérdeztem.
- Tudod, nem hittem volna, hogy ez megtörténhet egy olyan erős szervezettel, mint a tiéd.
- Miért, mi történt, vagyis hát, na, érti.
- Ez a reakció, ami történt, hogy hallottál valamit és felzaklatott, ez csak az idősebb korosztályban szokott előfordulni. 20 év alattiaknál még sosem tapasztaltam ilyet. – mondta Filip doktor.
- És ez rossz? – kérdeztem újból.
- Hát ez ilyenkor előfordulhat, de csak az első egy két hétben, ha utána is, akkor van baj.
Kicsit meghökkentem, de elfogadtam.
- De azért holnap hazamehetek, ugye? – kérdeztem.
- Hááát… - habozott.
- Szóval igen, oké. – fejeztem be.
- Rendben, de ha ilyen lesz még, akkor vissza kell jönnöd. – mondta és az ujjával mutogatott, vagyis hogy, na, mindegy.
Én fel akartam kelni, de anya visszanyomott az ágyba.
- Nem, nem kockáztatjuk, hogy bajod essen, megint.
- De anyu. – mondtam nyűgösen.
- Semmi de, itt maradsz az ágyban, mert azt mondtam. – mondta fegyelmezve.
Én keresztbe fontam a kezeimet és bedurciztam.
- Kisasszony ne pufogjon, mert az 5.-en vagyunk. – fenyegetett apa.
Egyből fapofát vágtam és abbahagytam.
- Na, én is így gondoltam. – nevetett apa.
Én csak vigyorogtam, fejemben ezzel a mondattal „na, majd ha hazamegyek, megkapod”.
- Most sajnos mennünk kell, igaz Steve. – nézett anya apura.
Apán látszott, hogy nem érti, de rá vágta.
- Persze drágám, mehetünk.
Adtak mindketten egy puszit majd elmentek. Megnéztem a telefonomon, hogy hány óra, nem semmi már 10 óra elmúlt, pedig anyuék nyolc után jöttek. Játszottam egy kis Angry Birds-öt és egyszer csak egy csapat fiú jött be a kórtermembe.
- Szia Melody. Hogy vagy? – kérdezett Louis és megölelt.
- Köszönöm szépen én megvagyok, és te? – kérdeztem majd még ezt odasúgtam.
- Kik ezek a fiúk?
Louis gyorsan reagált.
- Ja, hagyj, mutassam be neked a barátaimat. A göndör hajút már ismered, ő Harry.
Harry csak mosolygott és én is rá, majd Lou folytatta.
- Ez a szőke herceg Niall, aki imád enni.
- Nagyon örvendek. – nyújtottam a kezem majd ő is megölelt.
- Ez a jól belőtt sérójú fiú itt Zayn.
Vele is ölelkeztem és be kell vallanom nagyon jó illata, van, ezért sokáig szorítottam.
- És végül, de nem utolsó sorban, aki még a bátyám is lehetne, pedig idősebb vagyok, aki olyan, mint egy apa, egy lelki társ. – folytatta volna, de ekkor az illető, akiről szó volt közbe vágott.
- Oké Louis, elég lesz. Szia, Liam vagyok. – mosolygott rám majd a kezét nyújtotta, én odarántottam magamhoz, ha már mindenkivel ölelkeztem, akkor ő se maradjon ki a jóból.
- Hát, nagyon örvendek. – mosolyogtam rájuk.
Majd leültek. Nem volt elég szék, csak 3 volt ezért Louis ölébe beleült Harry, Liam-ébe Niall és Zayn pedig egyedül ült. Nagyon megsajnáltam és felajánlottam, hogy felülhet az ágyamra, de azt mondta, hogy nem akar letúrni és csak nevettünk ezen a mondaton, de nagyon aranyos volt.
- Tudom, Melody, hogy nem igazán emlékszel, de mi most egy hatalmas versenyen veszünk részt és most szombaton lesz a döntő és reméljük, hogy azt már otthonról tudod nézni. – mosolygott Liam.
- valami rémlik és igen, már otthoni környezetből fogom nézni, mert holnap hazaengednek. – válaszoltam mosolyogva.
- Jeeej! – kiáltott fel Louis.
Mindenki értetlenül nézett rá.
- Bocsi. – szégyellte el magát.
- És az orvosok mit mondanak, mikor tér vissza a memóriád? – kérdezte Harry.
- Hát nem mondanak semmi pontosat, azért is engednek hamar haza, hogy minél előbb eszembe jusson, hiszen, ha ismerős környezetben vagyok, akkor minden hamarabb beugrik. – fejtettem ki.
Láttam, hogy Harry lehajtott fejjel vigyorog, nem értettem, de nem szóltam semmit.
- És, mi az a sok finomság az asztalodon. – törte meg a szőke a csendet.
- Kérsz? – kérdeztem.
- Hát, ha kérhetek. – vigyorgott.
- Kérni kérhetsz, csak nem kapsz. – hunyorítottam.
Szomorúan visszaült Liam-ra és ekkor felnevettem.
- Vegyél, amit csak akarsz.
Kivirultan kelt föl és szedett fel egy csomó gyümit.
- Niall, elég lesz. – állította meg Louis.
- Egye meg nyugodtan, mert akkor nekem kell és nincs kedvem, meg étvágyam se. – szóltam közbe.
- Bocsi, Louis. Inkább Melody tanácsát fogadom meg. – nevetett Niall, majd folytatta gyűjtögető életmódját.
- Amíg Niall hozza a formáját, addig beszélgessünk. – mondta Louis.
- Rendben, mondjatok valamit. – mosolyogtam.
- Én úgy gondoltam, hogy te mondasz valamit.
- Én, mit mondjak drága Louis, amikor egész nap a 4 fal közé vagyok bezárva és nem megyek sehova, max. az épületbe sétálni, de azt is bajosan, mert nem találok vissza. – válaszoltam.
Láttam, hogy ez mindenkinek vicces volt, de ha tudták volna, hogy nekem mennyire nem, na, mindegy.
- Kész vagyok! – ugrott fel Niall.
Majd ránéztem az asztalomra és a rengeteg kajából, maradt egy szendvics, 4 körte, 3 alma és egy baracklé.
- Végeztél? – kérdeztem.
- Aha, ezzel kibírok, mondjuk másfél órát. – mosolygott.
- Csak?
- Mi, az nálam tök sok. – mondta fennhangon.
- Tényleg, nála az már rekord. – szólt közbe Zayn.
- Hááát jó. – válaszoltam.
Niall csak zabált, mi meg néztük. Nem zavartatta magát, de egyszer csak megláttam Chris-t, aki odajött hozzám és ezt súgta a fülembe „beszélnünk kell”.
- Fiúk, egy kicsit itt kell, hogy hagyjalak titeket, mindjárt jövök, addig nézzétek Niallt-t. – mondtam mosollyal.
- Menj csak. - mondta Louis.
Kimentünk és megálltunk a folyosó végén.
- Ne haragudj Chris, én nem tudtam, hogy. – kezdtem bele, de befogta a számat.
- Tudom Melody, tudom. Nem a te hibád. Én, csak nem szeretek róla beszélni és ez a téma mélyen érint. – fejezte be.
- De egyszer muszáj valakinek elmondanod és örülnék, ha az a valaki, én lennék. – fogtam meg a vállát és felemeltem a fejét majd belemosolyogtam a szemébe.
Ezek után elkezdte mesélni, hogy mi is történt.
- 11 éves lettem azon a héten. Egyik este mikor hazajöttem a gyógytornámról láttam, hogy anyuék nagyon furcsák. Rákérdeztem, de persze nem mondtad semmit. Aznap este tudtam, hogy átjön a nagyi, hogy vigyázzon rám. Mikor megérkezett, akkor se lett semmi se jobb, láttam anyuékon, hogy zaklatottak, de nem kérdeztem inkább semmit. Mikor elmentek a nagyinál is rákérdeztem, de persze ő se mondott semmit. Úgy volt, hogy 11 előtt már itthon lesznek, de kezdtem aggódni, amikor éjfél is elmúlt és sehol sem voltak, ráadásul nem is telefonáltak, hogy késnek, vagy valami. Hallottam, hogy csörög a telefon, de a nagyi vette fel. Próbáltam hallgatni, hogy mit mondhatnak neki, mert csak azt láttam, hogy arcáról a mosoly eltűnik és üveges lett a tekintete. Letette a telefont és rohanni kezdett, vagyis rám adta a kabátot és futni kezdtünk a szomszédhoz. Csak annyit láttam, hogy mamát a sírás kerülgeti és, hogy kérleli a szomszédot, hogy vigyen be minket a kórházba. Nagyon rendes szomszéd volt mindig, így hát most sem hagyott cserben. Nem telt el 20 perc, már a kórházban voltunk. Lifttel mentünk, mert a nagyi rosszul lett volna a lépcsőzéstől. Kérdezett egy nővért, hogy hol találja apukámat, akkor már nagyon féltem. Útbaigazítottak és mikor megtaláltuk a kórtermet, akkor sem engedtek be. 1 óra múlva kijött az orvos és félrehívta beszélni a nagyit. Én benéztem az üveg ablakon és láttam, hogy anya és apa is ott fekszik, és éppen letakarják őket. Mikor a nagyi visszaért én nem teljesen értettem, hogy mi is történt, de leültünk és megbeszéltük. Több napos síró görcs jött rám. Nem engedtem senkit közel magamhoz még a régi barátaimat sem. Sajnos ez alatt az idő alatt én kórházba kerültem, mert már születésem óta rákos voltam és ennek az érzelmi válság keretében súlyosbodott a dolog, mivel ekkor nem vettem be rendesen a gyógyszereket és nem táplálkoztam úgy, ahogy kéne. Több mint 2 hónapig voltam kórházban, majd a nagymamám kondjaira bíztak. Egy évvel később a nagymamám is elhunyt agyvérzésben és engem először egy londoni kórházba vittek, majd ide kerültem 2 évvel később. – mesélte könnyekkel küszködve.
Hát én nagyon rosszul éreztem magam és csak megöleltem, mert nem tudtam mit is tegyek. Sajnos el kellett válnunk, mert hívta az egyik nővér én pedig visszabattyogtam a fiúkhoz.