59. Búcsúzás. Rájöttem mit tegyek. Előkészületek. Azaz minden egy napon.

Eljött a várva-várt nap, fellépnek. Reggel nem mondhatnám, hogy kipattantam az ágyból. Mondjuk, hogy kisebb lendülettel sikerült felülni, de akkor is visszadőltem.  Előkotortam a telefonomat, mindent leverve az éjjeliszekrényről.- Á, még csak fél 11. – mondtam magamnak.
- Fél 11! – majd ugrottam is fel.
- Úristen, hogy tudtam eddig aludni.
Gyorsan keltem is fel, majd siettem le. Biztos anyuék jól le fognak cseszni, hogy miért aludtam eddig. Próbáltam csendben lemenni a lépcsőn, de anya a konyhában serénykedett, mint általában.
-Öhm. Szia, anyuci. – köszöntem, majd vártam a letolást.
- Szia, kicsim. Jót aludtál? – jött a felettébb kedves kérdés.
- Köszi, jól.
Nem értettem, hogy mi van, de nem szóltam semmit, hiszen még a végén rájön, hogy emlékszem.
- Mi a reggeli?
- Nutellás pirítós, egy kis barack lével. Megfelel?
- Awh, remek. – dörzsölgettem a kezem.
Elvettem a tálat majd kimentem a teraszra. Láttam, hogy apa a kertben serénykedik valamit ezért odakiabáltam.
- Mit ügyködsz apa?
- Csak ellenőrzöm az állatok kerítését, hogy minden rendben van-e és adok nekik egy kis kaját.
Mindezek után leültem a kinti kanapénkra, majd egyszer csak hallottam, hogy jön ki anya.
- Kicsim, lehet, hogy nem emlékszel, de neked van egy Steffany nevű kedves barátnőd, aki hétfőn indul Párizsba, vagyis, hogy odaköltözik.
Hirtelen ezt el is felejtettem, de nem is baj, mert így hitelesen el tudtam játszani, hogy nem emlékszem.  Miután végeztem a kajálással fel is hívtam Steffy-t. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy még találkozzunk egyszer a parkban. Hívtuk a többieket is, de Dylan még csak akkor kelt, Ashley pedig nem volt otthon. Így hát egyedül mentem, felvettem egy fekete famert, egy virágos felsővel és egy hozzáillő virágos karkötővel. Elköszöntem anyutól, majd mikor mentem volna kifelé még előtte felvettem a rózsaszín magas sarkúmat, mivel most bementünk egy kicsit shoppingolni aztán, hogy nézzek is ki valahogy. Mivel nem vagyok egy hatalmas termet és nem szeretek a legkisebb lenni, bár tudom, hogy így is cuki vagyok, de biztos, ami biztos. Ezután elindultam a parkba, ahol megbeszéltük a találkát.
- Szia. – láttam közeledni.
- Szia. – öleltem át.
- Ne haragudj Mel, hogy nem látogattalak meg, de sajnos csomagolnom kellett és segíteni, pakolni.
- Semmi gond, úgyis mindig jött valaki és volt, hogy már elegem lett az emberekből.
- De remélem jobban vagy.
- Igen, már kezdek javulni. Nagyon fogsz hiányozni.
- Azt hittem nem is emlékszel rám.
- Fontos embereket nem felejtek el.
- De hát Louis-ra se emlékeztél.
- Mivel mostanság nem nagyon volt jelen az életemben.
- De hát akkor is a nagy-nagybátyád.
- Jó, hanyagoljuk a témát. – mondtam kissé feszülten.
- Jó, bocsi.
- Egyébként akkor te ma át se tudsz jönni Dylan-hez? – kérdeztem.
- Sajnos nem, mert késő este indulunk, hogy világosban az országútra érjünk.
- Kicsit szomorú lettem, hogy még ezt az utolsó napot sem töltheti velünk.
Tudniillik a mi csodás városunkban található egy kastély és régen nagyon sokat voltunk ott, de aztán lezárták felújítás miatt és most nosztalgia képen elmentünk a oda is.
- Jézusom, emlékszel, amikor Dylan leesett arról a fáról? – nevetett Stef.
- I.. – majdnem mondtam, hogy igen, de próbáltam kivágni magam.
- Mármint, hogy szerinted, hogy emlékeznék?
Kicsit furán nézett Steffany, de már biztos megszokta.
- Tudod, nem az igazi, hogy nem emlékszel mindenre, de így hátha eszedbe jutnak dolgok.
Láttam, hogy bántja a dolog, mert nagyon sok fantasztikus élmény köt ehhez a helyhez, aztán, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, felhoztam egy másik emléket.
- Nekem valami olyasmi rémlik, így hirtelen, hogy én ott csináltam valami nagy gondot és elkergettek.
- Igen, igen. Játékból rá kellett ülnöd arra a deszkára és már korhadt volt és leestél Dylan ölébe, de úgy, hogy beszakadt az a rész. – nevetett Stef, pedig ha tudta volna, hogy az anno mennyire fájt.
Nagyokat nevettünk miközben körülnéztünk, mert Steffany felidézett egy csomó emléket és nagyon rossz volt, mert hozzá akartam szólni, de tudtam, hogy most még nem lehet. Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
- Szia, papa!
Nekem az is furcsa, hogy az apukáját papának szólítja, de ez most mellékes. Odébb ment, úgyhogy semmit nem hallottam, csak azon kaptam magam, hogy gyorsan elsietett bár még érzékeny búcsút vettünk, de aztán sietett el. Nekem nem volt sok kedvem még hazamenni ezért elmentem sétálni. Egyszer csak meghallottam Rihanna-Unfaithful című dalát, amit imádok és kerestem, hogy honnan jön a hang. Egyszer csak megláttam egy kockás inges fiút, aki éppen a járda peremén ülve gitározott. Nem akartam közelebb menni, nehogy megzavarjam, de nem bírtam megállni muszáj volt odamennem és nem teljesen mellé, csak a közelébe leültem és hallgattam. Természetesen észrevette és csak mosolygott és én is rá. Miközben hallgattam csodálatos játékát elgondolkodtam Harry-n és Eric-en egyaránt, rájöttem, hogy mit kell tennem velük és nagyon boldog lettem. Miután végzett megöleltem és megköszöntem, nem értette, és csak annyit mondott „soha ne add fel”. Nem tudtam, hogy mire érti aztán hirtelen el is tűnt. Igyekeztem haza és pont elértem a buszt, mert már nem akartam gyalogolni. Mikor hazaértem anyatermészetes figyelmeztetett, hogy este megyünk Dylan-ékhez.
- Nem mondod? – kérdeztem flegmán.
- Jól van, csak nehogy elfelejtsd.
- Nehéz lenne.
- Hogy érted?
- Ööö, sehogy. – vágtam a rá a választ majd a szobámba siettem.
Írtam Eric-nek egy levelet, hogy a jövő hét folyamán beszülnünk kell, választ nem kaptam, de nem is volt baj, Harry-nek nem küldtem levelet, mert nem akarom, hogy emiatt idegeskedjen, inkább neki majd elmondom később. Bekapcsoltam a Tv-t és megint benne voltam. Ezzel a névvel illetek „a beteg”. A One Direction sztárjai egy beteg kislányhoz járkáltak 2 héten keresztül, nem lehet tudni, hogy ki ez a lány, csak annyit, hogy Louis Tomlinson a hátán menekítette ki a kórházból.  Erre a mondatra nevetni kezdtem, mert betették a videót és alig bírtam abbahagyni a nevetést. Hirtelen anya lépett be.
- Kicsim, minden rendben? – kérdezte rémülten.
A nevetéstől nem tudtam megszólalni, csak a képernyőre mutogattam. Látta, hogy én vagyok rajta és azt hitte, hogy sírok, de csak a nevetéstől. Megmagyarázta, hogy miért vagyok a Tv-ben és rájöttem, hogy nekem ezt furcsállni kellene, de nem volt nehéz, csak hülyén bólogattam és nevettem. Mikor anya látta, hogy nem hatott meg a dolog, inkább csak nevetek kiment. Egyszer csak hallottam, hogy Skype-on felkérést kaptam, vagyis videó hívást, már írni sem tudok.
- Szia! – kiáltott a képembe Ashley.
- Hát te? – kérdeztem.
- Én, kérlek szépen, most ordítottam bele a barátnőm képébe. Problem?
- Az nincs. – nevettem.
- Ugye jössz ma Dylan-hez?
- Nem. Nem nézem meg a saját nagy-nagybátyám.
- Jól van, na, én csak biztosra megyek.
- És, hogy vagy? – tette hozzá kérdését.
- Köszi, megvagyok. Benne voltam a Tv-ben. – vigyorogtam.
- Ja,ja. Láttalak, jót lovacskáztál Louis-n? – nevetett.
Nem tudtam válaszolni, én is csak nevettem.
- Ebből azt szűröm le, hogy igen.
Csak bólogattam és röhögtem.
- Te viszel valamit? – kérdezte.
- Öhm, nem tudom. Szerintem anyuék visznek valamit, mert hát mikor nem, de én csak magamat viszem.
- Jó, mert én viszek egy üdítőt és egy csipszet. Nem viszem túlzásba, válság van. – nevetett.
- Ne is, spórolj fiam, spórolj. – mutogattam.
- Igenis főnök. – mondta és szalutált.
- És nagyon izgulsz? – kérdezett ismét.
- Fura, de egy kicsit igen, olyan mintha Louis itt hagyta volna nekem az izgalmat, a kis szemét és én izguljak helyette, de tudom, hogy ügyes lesz, hiszen Tomlinson.  – nevettem.
- Ú. Az egód kezd visszatérni.
Csak mosolyogtam.  Észre sem vettük és már több mint 2 és fél órája beszéltünk. Már 5 óra volt.
- Bocsi, de most mennem kell. Szia, akkor majd hamarosan találkozunk. – mosolyogtam és elköszöntem.
- Oké, akkor majd egy óra múlva.
Gyorsan még megmostam az arcom és kimostam a fogam, hogy ne büdös szájjal menjek. Mondjuk, csak egy háromnegyed óra múlva indulunk, de addig még tudok olvasni egy kicsit.