57. Felelsz, vagy mersz?

-Melody, már várod, hogy otthon lehess? – kérdezte Niall.
- Nagyon. Nem szeretek távol lenni otthonról, bár most is se voltam olyan messze, de én inkább olyan otthonülő típus vagyok. – mosolyogtam.
- És nem aggódsz az emlékezet vesztés miatt, vagyis, hogy nem zavar? – kérdezett Zayn is.
- Hát egy kicsit zavaró, mivel nem mindig emlékszem emberekre és gyorsan kihagy az agyam, ha valamit meg kell csinálni, de vannak előnyei, mert lehet, hogy valami régebben nem úgy sikerült, ahogy kellett volna és jobb rá nem emlékezni.
Mikor ezeket a szavakat kimondtam Harry kifelé kezdett nézni az ablakon.
- Harry, valami baj van? – kérdeztem.
Hirtelen felkapta a fejét.
- Nem, baj? Dehogyis. Minden rendben. – mondta gyorsan.
Én értetlenünk néztem, de hát, ha minden oké, akkor mindegy. Nem sokkal később begördültünk az utcánkba. Hála az égnek azért erre még emlékeztem.
- Figyelj Melody, nekünk most el kell mennünk, de nem akartam, hogy társaság nélkül légy így vár valaki a házban. – mondta Louis.
Fogalmam sem volt, hogy ki/kik lehetnek nálunk, de et mindjárt kiderül, amint belépek az ajtón. 4 lány futott felém majd megöleltek, nem akartam bunkónak látszani, így viszonoztam kedvességüket.
- Jaj, Melody. Ne haragudj, csak így a nyakadba ugrunk, és azt sem tudod, kik vagyunk. – mentegetőzött az egyik lány.
A meglepődöttségtől nem nagyon tudtam megszólalni.
- Én Felicite vagyok, ő pedig Lottie és ezek az apróságok itt a húgaink Daisy és Phoebe. – mondta miközben bemutatkoztak.
- Nagyon örülök és bocsánat, hogyha nem emlékszem rátok. – válaszoltam.
- Semmi gond, tudjuk, hogy amnéziás vagy. – mosolygott, azt hiszem Felicite.
- Ohh, szóval az egész város tudja, remek.
- Dehogyis, csak a fele. – nevetett Lottie.
- Egyébként nem kell velem lennetek, hiszen biztos van jobb dolgotok. – mondta nekik.
- Ööö, nagyon nincs. Otthon nincs senki és egyébként mindig átjövünk hozzád még akkor is, ha nem emlékszel.
- Ja, értem, akkor örülök, hogy itt lesztek velem.
- Játszunk! – kiáltott Phoebe és Daisy.
- Nézd el nekik, még kicsik. – mosolygott Lottie.
- Semmi gond, nyugodtan. Legalább most már nem unatkozok.
- Mit játszunk? Felelsz vagy mersz? – kérdezte Felicite.
- Hmm, jó ötlet, mit szóltok hozzá? – kérdezte Lottie.
- Remek. – mondtuk egyszerre és nevetni kezdtünk.
- Oké, én kezdem! – mondta Daisy majd pörgetett.
Lottie-ra fordult az üveg.
- Felelsz, vagy mersz?
- Merek.
- Bátor döntés.
- Bátor vagyok. – húzta ki magát Lottie.
- Én uncsim. – nevettem.
- Oké, állj fel a fotelre és énekeld, hogy ’i’m sexy and i know it’.
Felállt és még táncolt is hozzá, mindig dőlt a röhögéstől.
- Jó, most én jövök. – mondta Lottie és ő is pörgetett.
- Hmm, Felicite. – húzogatta a szemöldökét.
- Merek. – mondta Felicite, de láttam, hogy már előre fél, hogy mit kell csinálnia.
- Menj ki és adj egy puszit a zsiráfnak. – nevetett Lottie.
- Oké. – mondta lelkesen.
Kimentünk és Lottie ezt kérdezte.
- Baja nem lehet, ugye?
- Amíg nem a seggét csókolgatja, addig nem. – nevettem.
Mikor odaért a lovakhoz még egyszer visszafordult és mi csak bólogattunk. Adott egy gyors puszit majd visszajött.
- Ez nem volt nagy kihívás. – nevetett.
- Kegyelmes voltam veled.
- Oké, de most menjünk vissza a házba. – mondta Phoebe.
Felicite pörgetett.
- Mely, felelsz, vagy mersz? –kérdezte hatalmas vigyorral.
Láttam rajta, hogy akármit választok, nekem nem lesz jó.
- Ööö, felelek.
Mindenki megdöbbent.
- Bátor vagy, ha Felicite kérdésére válaszolsz. – mondta Lottie.
- Ajjaj. – nevettem.
- De nem fer, mert nem is biztos, hogy emlékszik. – mondta Felicite.
- Hát akkor olyat kérdezz, hogy mit tenne meg. – mondta Daisy.
- Szerintem is, add neki az ötleteket. – nevettem.
- Bocsi. – mondta Daisy huncut vigyorral.
- Rendben, ha járhatnál valamelyik fiúval a One Direction-ból, ki lenne az. Csak, hogy tisztázzuk a 1D az a banda, amibe Louis játszik.
- Gondoltam. Hát nem is tudom, azzal járnék, aki akarná, hogy járjak vele. – nevettem.
- Melody nem is változott sokat, régen is ilyen válaszokat mondott. – nevetett Lottie.
- Azt hittem, hogy ezt is kiverték belőle, de sajnos nem. – mondta Felicite.
- De sajnos ezt el kell, fogadjuk.
- Akkor most én jövök. – mondtam majd pörgettem.
Lottie jött megint.
- Na, ez nem ér. – mondta Lottie.
- Dehogyisnem. – ellenkeztek.
- Jól van, akkor most felelek.
- Rendben. Mondjuk, mikor csókolóztál először és kivel?
- Úúúú, erre még mi is kíváncsiak vagyunk, mert én már nem emlékszem. – nevetett Felicite.
- Öööö, 1 éve a barátommal, akivel azóta együtt vagyunk. – válaszolta mosollyal.
- Juj, ez nagyon aranyos, gratulálok. – vigyorogtam majd ölelkeztünk.
- Nem is emlékszel, pedig te mutattad be nekem. – nevetett.
- Tényleg? De jó vagyok. – nevettem.
Ismét Lottie pörgetett és Daisy következett.
- Felelek.
- Rendben húgi. Miért szeretsz engem? – nevetett.
- Mert te vagy a legjobb nővér a világon.
- Hééé, és velem mi lesz. – háborodott fel Felicite.
- Jaj, téged is szeretlek. – nevetett majd ők is ölelkeztek.
- Minket meg kihagynak. – mondta Phoebe és mivel kizártak a körből mi ketten is ölelkeztünk.
- Na, jó folytassuk. – nevettünk.
- Oké.
Daisy is pörgetett és Phoebe-re jött a végső csapás.
- Merek!
- Szaladj végig az utcán az kiabálva, hogy szeretem a répát.
- Hú, kegyetlen vagy. – nevettem.
- Köszönöm.
Phoebe cseppet sem ijedt meg, kimentünk majd rohanni kezdett ezzel a mondattal ’ szeretem a répát!’. Már fetrengtünk a nevetéstől, de ő azért kétszer végig ment.
- Na, hogy tetszett? – jött oda hozzánk.
Nem tudtunk megszólalni a nevetéstől.

*10 perccel később*
- Hát ez jól esett. – mondtam majd a könnyeimet törölgettem.
Visszamentünk a házba és megkínáltam a lányokat egy kis nasival. Töltöttem nekik innivalót és leültünk a kanapéra.
- Köszönjük, hogy itt lehetünk Mely. – mosolygott Felicite.
- Ugyan már, nekem kéne megköszönnöm, hogy ennyit törődtök velem.
- Hiszen egy család vagyunk. – mondta Daisy.
- Jaj, de drága vagy. – mondtam majd megöleltem.
- Családi ölelés! – kiáltott fel Phoebe és egymás nyakába ugrottunk.
Még ott voltak nálunk egy fél órát, de aztán menniük kellett.
- Még egyszer köszönjük a vendéglátást és jobbulást, aztán, hogyha szükséged van valamire, akkor csak szólj nekünk. – mosolygott Lottie.
- Köszönöm szépen, és majd szólok. – mosolyogtam.
Kikísértem őket a kapuig majd addig integettem nekik, míg el nem hagyták az utcát. Már indultam volna befelé, de egyszer csak Eric-et láttam közeledni.
- Szia! – kiáltott.
- Szia.
- Hazaengedtek? – kérdezte és ölelkeztünk.
- Amint látod. – nevettem.
- És, hogy vagy?
- Már jobban, köszi, a kérdést, és te.
- Én megvagyok, de most, hogy itthon vagy még jobb. – mosolygott.
- Tényleg, múltkor mondani akartál valamit. – mosolyogtam.
- Ja, tényleg. – mondta és egy csokor virágot nyújtott át.
- Ezt meg mire véljem? – kérdeztem.
- Sajnálom Melody, de nagyon szeretlek, és nem tudok ellene mit tenni.
Ez a mondat teljesen lesokkolt, majd azon kaptam magam, hogy Eric ajka csak közeledik, és hirtelen ellöktem, eldobtam a virágot és futni kezdtem. Hirtelen eszembe jutott minden, az egész eddigi életem, hogy ez már megtörtént, hogy hogyan ütöttek el, hogy találkoztam a mamával. Nem bírtam idegekkel felmásztam az egyik fára és nem tudtam, hogy mi tévő legyek, sírni kezdtem, aminek az okát nem láttam, de úgy éreztem, hogy muszáj.