56. Irány haza!

Majdnem elmentem a saját kórtermem mellett, de Louis utánam kiáltott.
- Melody! Minden rendben.
Sírva a vállár borultam. Nem értette, de szorosan megölelt, majd a többiek is körbeöleltek és, csak annyi látszott, hogy 6 ember csoportos ölelkezésbe kezdett.
- Oké, jól vagyok. – mondtam és letöröltem a könnyeim.
- Mi történt? – kérdezte Zayn.
- Nem lényeges, vagyis, hogy az, de nem mondhatom el.
Nem is erőszakoskodott, hanem tudomásul vette, hogy nem az ő dolga.
- Segítsünk összepakolni? – kérdezte a szőke srác.
- Megköszönném, de előbb kikeresek egy ruhát, amit fel fogok venni. – válaszoltam.
Először azt sem tudtam hol keressem, de cuki göndör hajú fiú melyik szekrényben van. Kinyitottam és csak ámultam, hogy mennyi cuccom van és ez még a fele sincs. Kiválasztottam egy csíkos fölsőt egy fekete cicanadrággal és pluszba vettem fel a pólóhoz illő cipőt.
- Mindjárt jövök, csak gyorsan magamra kapom. – mondtam és kimentem a mosdóba.
Gyorsan felvettem mindent majd mikor visszaértem a fiúk már pakolták a cuccaimat a bőröndbe.
- Köszönöm, de én is segítek. – furakodtam közéjük.
- Nem kell, menj, búcsúzz el mindenkitől. - utasított Liam mosollyal.
Nem sok mindenkitől kell elbúcsúznom, de Chris-től elszeretnék. Elmentem megkeresni és pont akkor jött ki az egyik szobából.
- Chris, várj egy kicsit! – intettem.
Meg is állt.
- Én, csak annyit szeretnék. – kezdtem el a mondatom, de hirtelen megölelt.
- Sajnálom. suttogta a fülembe.
- Még is mit? – kérdeztem értetlenül.
- Hát a viselkedésem miatt, tudom, nem kellett volna, de nagyon nehéz nekem erről beszélni.
- Jaj, ne butáskodj, nekem kéne elnézést kérnem.
- Nem, mert nekem.
Vitázni kezdtünk majd kiegyeztünk abban, hogy megbocsájtunk egymásnak.
- De nem ezért kerestelek, hanem szeretnék tőled elbúcsúzni és adni neked valamit. – mosolyogtam majd a zsebembe nyúltam.
Figyelte, ahogy kiveszek valamit a zsebemből. Egy kicsi plüssállatka volt, amire ez volt írva ’never say never’, ezt én még egy kislánytól kaptam egy táborban, aki szintén rákos volt és azt mondta, hogy azért adja nekem, hogy vigyázzon rám, de én azt szeretném, ha Chris-re vigyázna. Elmeséltem a plüssmackó történetét Chris-nek is.
- Ezt nem fogadhatom el.
- Már, hogy ne fogadhatnád?
- Nem, ennek hatalmas érzelmi értéke van, és nem vehetem el tőled.
- Kérlek, nem elveszed, hanem én adom és tudod ez a kislány azt mondta, hogy tovább adhatom, mert ő is kapta, de csak az igaz barátoknak adják át és tudod, nekem nagyon jó barátom lettél és azt szeretném, hogyha erre mindig emlékeznél.
Szegény Chris erre elkezdte a sírást és csak köszöngette.
- Nagyon fogsz hiányozni és ígérd meg nekem, hogy nem leszel soha szomorú. – súgta a fülembe.
Furcsálltam és nem tudtam, hogy most ez honnan jön neki, de csak ennyit tudtam válaszolni.
- Ezt nem ígérhetem.
Aztán egymásra néztük és érzelmes búcsút vettünk, de hála istennek mosollyal váltunk el egymástól. Ismét visszamentem a fiúkhoz. Már készenlétben álltak.
- Indulhatunk?
- Felőlem, de azért még megkérdezem a dokit.
Bementem Dr. Morgan irodájába.
- Csókolom, indulhatunk, hiszen dél van.
- Persze, csak még alá kell írnod, hogy elhagyod a kórházat és szólj Louis-nak, hogy neki is alá kell írnia, hogy ő visz el és nem egyedül mész.
- Igenis főnök.
Gyorsan elszaladtam Louis-ért.
- Mi kéne? – kérdezte.
- Ööö, az aláírásod.
- Kinek? Valami rajongó?
Nagyon nevetettem.
- Nem csak, alá kell írnod, hogy te viszel el.
- Jaaaa!
Mindenki nevetni kezdett.
- Jól van, na. – mondta Lou nevetve.
Mi pedig csak nevettünk majd mikor visszaért fogta a fejét, hogy ő minket nem ismer.
- Viszlát Melody, aztán vigyázz magadra és jövő hónap elején várlak vizsgálatra.
- Rendben. – mosolyogtam.
- Köszönök mindent. – öleltem át.
- Ne viccelj, ez természetes.
 Miután meg volt a búcsúzás elindultunk. Kiértünk a kórházból és egy csapat ember rohamozott meg miket. Nem értettem és nagyon megijedtem. Louis felkapott a hátára és futni kezdtünk a kocsiig, ami nem volt egyszerű. A többiek is futottak utánunk és mikor bevágódtunk a kocsiba sikítozó lányok vettek körbe. Én csak néztem és értetlenül ültem.
- Indulás! – kiáltott Zayn a sofőrnek.
Meg is indultunk volna, ha nem állják el az utunkat.
- Adjatok valamit. – mondtam.
- Minek? – kérdezett Niall.
- Csak adjatok oda valamit. – ismételtem.
Odadobtak nekem egy párnát vagy mit én pedig kidobtam a tetőablakon. Az összes lány azután szalad.
- Taposson a gázra! – mondtam hirtelen a sofőrnek, aki gyorsan el is indult.
- Ez szép volt Melody. – dicsért meg Liam.
- Köszönöm. – mosolyogtam.
- De mi a fene volt ez? – tettem hozzá kérdést.
- Kérlek szépen, ezek a rajongóink.
- Rajongók? Ezek pszichopaták, nem rajongók.
- De mi imádjuk őket. – nevetett Harry.
- Ezért nem leszek soha híres. – mondtam.
- Meg lehet szokni. – szólt közbe Louis.
- Hát lehet, hogy meglehet, de inkább nem akarom megszokni, meghagyom nektek. – nevetettem.
Mivel kellett egy kis idő míg hazaérünk beszélgetni kezdtünk.