50. Amnézia

*Melody felébred
Reggel valami kórházban ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt és azt sem tudtam miért fáj mindenem. Egyszer csak bejött egy orvos, vagy ápoló, vagy nem tudom ki volt az és kérdezgetett miközben kivette belőlem a csöveket.
- Hogy vagy?
- Még fáj mindenem.
- Hogy is hívnak? – kérdezte.
-Melody-nak. – válaszoltam határozottan.
Milyen kórház ez, hogy még a betegek nevét sem tudják. Kérdezgetett, hogy hol születtem, meg kik a szüleim, mint valami hülyét, hogy ne tudnám. Azután kaptam valami szurit, majd kiment. Kint beszélgetett két fiúval, akik utána bejöttek.
- Szia, Melody. Hogy vagy? – kérdezte a göndör.
- Ti kik vagytok?
- Nem ismersz meg? – kérdezte a csíkos pólós kétségbeesetten.
- Sajnálom, kéne?
Nem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét. Szegény, nagyon sajnáltam, fogalmam sem volt miért lett ilyen szomorú. Azután odajöttek az ágyamhoz. Mindketten simogatni kezdtek és ezt mondták.
- Örülök, hogy jobban vagy.
- Ne haragudjatok, de kik vagytok ti? – kérdeztem ismét.
- Sajnos nem mondhatjuk el. – mondták.
- Mi az, hogy nem mondhatjátok el. Mi, ti vagytok a pindur pandúrok, vagy mi. – kérdeztem.
Csak nevettek, majd ezt mondták.
- A humorod a régi.
Nem értettem, de ekkor bejött az orvos.
- Melody, kérlek, ülj fel! – utasított.
Nem ellenkeztem, felültem.
- Tudod Melody, neked emlékezetkiesésed van, és ezt csak úgy tudjuk helyrehozni, ha segítesz. - kezdett bele.
- Micsoda? – kérdeztem.
- Tudod, amnéziás vagy. – mondta el még egyszer.
- Azt értem, de hisz én nem érzékelem, hogy ne emlékeznék valamire. – válaszoltam.
- Miért, emlékszel erre a fiúra? – kérdezte és a csíkos pólósra mutatott.
- Ööö. Nem igazán. – mondtam és gondolkodni kezdtem, de nem ugrott be.
- Na, látod. – mondta majd írogatni kezdett.
- Miért, ki ő? – kérdeztem.
- Sajnos nem mondhatjuk meg, neked kell rájönnöd, mert minden idővel eszedbe fog jutni és nem lehet erőltetni. – válaszolta.
- Értem. – nem ellenkeztem, mert tudomásul vettem mindent.
Aztán megint elment. A két fiú ezt kérdezte.
- Maradhatunk?
- Persze, legalább nem leszek egyedül, úgyis szimpatikusak vagytok. – mosolyogtam.
Láttam nagyon örülnek, hogy ezt mondtam, így hát leültek a székekre és beszélgetni kezdtünk.
- Hogy vagy? – kérdezte először a göndör hajú.
- Jól, de először csak annyit szeretnék, hogy a neveteket tudjam, azt már csak tudhatom.
- Ööö, hát gondolom, abból nem lehet baj. – néztek egymásra.
- Én Louis vagyok, ő pedig Harry. – válaszolta a csíkos.
Valami hirtelen derengeni kezdett, de nem nagyon. Bár biztos észrevették, hogy miután megmondták, hogy hívják őket kicsit furán néztem.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Ja, semmi, csak olyan ismerős a nevetek, de nem tudom, hogy honnan.
Láttam, hogy felcsillan a szemük, biztos jó úton járok afelé, hogy megfejtsem kik is ők.
- Szerintetek felállhatok? – kérdeztem.
- Öm, nem jó ötlet, hiszen majdnem egy napja, hogy nem jártál és kitudja, hogy menne. – aggódott Louis ( azt hiszem, így hívják).
- Mindegy, én azért megpróbálom. – válaszoltam, majd megpróbáltam felkelni.
Nagyon fájt a lábam, sőt mindenem, de én bátor vagyok és menni fog. A fiúk már készenlétben álltak, hogy elkapjanak, ha elesek. Hát igen, nem úgy ment, ahogy azt képzeltem. Sikeresen elestem, vagyis a göndör hajú fiú kezei közé estem.
- Ú, ne haragudj. – mondtam és gyönyörű zöld szemeit fürkésztem.
- Semmi baj. – válaszolta bársonyos hangján.
Még pár percig nézegettük egymást aztán visszatett az ágyba. A másik fiúnak fülig ért a szája. Egyszer csak a szüleim suhantak be a kórtermembe.
- Kicsim, jobban vagy. – nyomott össze anyu.
- Amint látod, élek még. – mosolyogtam.
Lehet nem kellett volna ezt mondanom, mert anya elsírta magát.
- Mi az? – kérdeztem.
 - Semmi, csak örülök, hogy itt vagy. – válaszolta.
Hosszasan ölelkeztünk, de nekem már belilult a fejem annyit nyomorgatott. Aztán apa is hosszasan megölelt majd megsimogatott. Jött velük egy fiú, de nem nagyon ismertem fel.
- Szia, Melody, hogy vagy? – kérdezte.
- Ööö, köszönöm, jól. – válaszoltam.
Biztos ő is valami haverom, de sajnos nem ismertem meg. Miközben megtörtént a nagy összeborulás anya kitett nekem egy csomó gyümölcsöt.
- Tessék kicsim, van itt alma, körte, barack, banán, citrom… - és pakolgatott.
- Anya. Ennyi erővel idehozhattad volna a zöldségest. – szakítottam félbe a nagy pakolászást.
Egyszer csak egy örült lány száguldott be.
- Jaj, Melody. Miért csak most hallom, mi lett veled. Ne haragudj, hogy nem jöttem előbb. Jaj, jól vagy. – ölelt meg.
Azt tudtam, hogy nagyon jó barátnők vagyunk, de hirtelen nem jutott eszembe a neve. Nem akartam, hogy megharagudjon ezért nem kérdeztem rá, hogy mi is a neve.
- Ja, bocs. Én itt ugrálok a nyakadban, te meg azt sem tudod, ki vagyok. Ashley vagyok. – nyújtotta a kezét.
- De tudom ki vagy. Rád emlékszem, te vagy a legjobb barátnőm. – mosolyogtam.
Nagyon megörült.
- El sem hiszem, hogy emlékszel rám!
Ő is leült hozzánk és beszélgetni kezdtünk. Csak az volt a téma, hogy-hogy vagyok meg ilyenek, de jó volt beszélgetni. Sajnos nagyon fáj t a fejem ezért a nagy beszélgetés közben elaludtam.