37. Dylan, többet nem jössz

Elindultunk a parkba. Láttam Ashley-n, hogy nagyon gondolkozik valamin így hát rákérdeztem.
- Ashley mi nyomja a szívedet, nekem elmondhatod.
- Hú, Melody, ez nagyon nyálas volt. – nevetett.
- Hehe, csak átéreztem a helyzetet.
- Ez kedves.
- Igyekszem.
- Na, de mondd már, mi a baj, Niall? – kérdeztem újra.
- Niall-al nincs baj, csak ami köztünk van, azzal van egy kis bibi. – válaszolt.
- Jaj, fiam, még mindig a riporton rágódsz. Értsd meg, hogy az nem jelent semmit, nem bizonyít semmit, és még ti sem vagytok biztosak a kapcsolatotokban, úgyhogy ennyit az egészről. – jelentettem ki, feszülten.
- Jól van, na, tudom, de ez akkor is nyugtalanító. – válaszolta.
- Na, most hagyd abba, mert kapsz egyet. – tettem hozzá.
- Jól van.
Odaértünk a parkba, de Dylan még nem volt sehol.
- Ashley, ne haragudj, hogy úgy rádförmettem, de nem bírlak így látni és ez nem is fer, hogy te szenvedsz, hiszen nem is tettél semmi rosszat. – sajnálkoztam.
- Semmi baj, igazad van, csak furcsa érzéseim vannak, és még nem tisztáztam mindent magammal. – válaszolta és egy kisebb mosollyal lehajtotta a fejét.
- Na, gyere ide. – mondtam majd megöleltem.
Ekkor megláttuk Dylan-t, aki futva közeledett hozzánk.
- Mi van, ennyire hiányoztunk? – kérdezte Ash, kivirultabban.
- Kutyák, utánam, futni, kocsi elüt. – makogta.
- Na, ezt most még egyszer és érthetőbben. – nevettem.
- Szerintem azt akarja mondani, hogy kutyák üldözték és elkezdett futni és a kocsi majdnem elütötte. – jegyezte meg Ashley.
Dylan csak bólogatott, de felesleges volt, mert már mi is láttuk a két német juhászt, akik eszeveszetten futottak felénk.
- FUTÁS! – kiáltottam el magam.
- Jó ötlet. – kacsintott Ashley.
Futottunk, amíg csak bírtunk. Beugrottunk az egyik kerítésen és lebuktunk a kerítés lábához. Hála istennek a kutyák nem vettek észre és tovább futottak.
- Dylan, legközelebb nem jössz velünk sehova. – szuszogtam.
- Bocsánat, legközelebb egyedül jövök. – nevetett.
- Gyerekek, azt hiszem, a mai edzés meg volt, most már sétálhatnánk. – szólt hozzá Ashley is.
- Neked már ez is sok volt. – nevettünk Dylan-nal.
Ekkor Ash durcis arcot vágott, de aztán ő is nevetett velünk.
- Na, menjünk. – keltem fel.
- Jaj, nem bírok, segíts. – nyújtotta a kezét kedves barátnőm.
- Gyere fiam. – húztam föl, de nem nagyon ment.
- Kicsit erőltesd meg magad. – utasítottam.
- Jaj, nem úgy megy az. – szenvedett.
- Ebben a korba már. – tette hozzá Dylan.
Nagy nehezen, de fel tudtunk tápászkodni.
- Nem hívjuk ki Steffany-t is, hiszen nem sokára el kell tőle válnunk.
- Jó ötlet. – jegyezte meg Dylan.
Elindultunk Steffany-ék felé. Mindannyian csak szuszogtunk, mert 15 házsaroknyit futottunk és tudniillik nem vagyunk egy nagy sportemberek.
- Nézzétek, mik azok a nagy buszok? – mutatott a távolba Ash.
- Nem tudom, de úgy nézem valami flancos busz lesz, nem költöztetők, úgyhogy még itt van Steff. – mondta Dylan.
Bekopogtattunk Steffany-hoz és ő nyitott ajtót.
- Csáá! – kiáltottunk.
- Sziasztok! – ölelt meg minket.
- Titeket, mi szél hozott? – kérdezte.
- Gondoltuk meglátogatunk ezekben a nehéz időkben. – nevettünk.
- Gyertek be. – invitált be minket.
- Nem mondunk nemet, mert már megfuttattak minket. – nézett Ashley Dylan-ra.
- Micsoda? – nézett furán.
- Majd elmeséljük, csak engedj be, könyörgöm! – térdeltem le.
- Ja, persze, gyertek. – nevetett.
- Kértek valamit enni, inni? – ment a konyhába.
- Én egy pohár vizet, ha szabad. – mosolyogtam.
- Nekem is jó lesz. – tette hozzá Dylan.
- Köszi, nekem nem kell. – válaszolt Ashley is.
Kaptunk inni, majd leült hozzánk. Elmeséltük az egész kutyás történetet és jót nevetett. Aztán kérdeztük, hogy mi lesz vele.
- Hallod, akkor már tuti, hogy elmentek?
- Igen. Jó is, hogy felhoztátok. Két hét múlva megyünk. – hajtotta le fejét.
- Mi?! Nem úgy volt, hogy még maradtok ebben a hónapban. – kerekedtek ki szemeink.
- De, de apunak előbb kell mennie, ás így nekünk is kell. – folytatta.
- Aztán nehogy összeszedj nekem valami új párizsi haverokat, vagyis barátkozz, de azért minket se hanyagolj. – mondta Dylan.
- De, ti lesztek az elsők, akiket elfelejtek. – nevetett.
- És mit szólnál hozzá, ha még az utazás előtt egyszer rendeznénk egy pizsi partit? – kérdeztem.
- Szerintem remek ötlet. – vágta rá Ashley.
- Hát, még megkérdezem anyuékat, és mikor is lenne? – kérdezte Stef.
- Mondjuk jövő hét péntek és szombat. – válaszoltam.
- És fiúkat is hívtok, vagy én már nem férek be. – szólt hozzá Dylan, csak szerényen.
- Hát még meglátjuk. – nevettem.
Erre Dylan lehajtotta a fejét.
- Nyugi, csak vicceltem, persze, hogy jöhetsz. – böktem meg.
- Jej!! – kiáltott.
- Hány óra van? – kérdezte Steffany.
- Ööö. Mindjárt mondom. – mondtam majd elővettem a telóm.
- Fél 2 múlt. – tettem hozzá.
- Már? – kerekedett ki a szeme.
- Bocsi, de most mennetek kell, mert lekésem a buszt, amivel megyek anyuhoz. – mondta és kapkodni kezdett.
- Rendben, de segítsünk valamit? – kérdezte Dylan.
- Nem kell, menni fog. És ne haragudjatok, hogy kidoblak titeket, de sietnem kell. – tette hozzá.
- Semmi baj, most nagyon sűrű a programod, megértjük. Akkor hát ismét búcsúzunk. – mosolyogtam és ölelkeztünk.
- Köszönjük a vendéglátást, akkor találkozunk holnap a suliban. – mondta Ashley és elmentünk.
- Szerintem én is elindulok haza. – mondta Dylan.
- Akkor megyek vele, hogy ne menjek egyedül, ha nem baj. – mosolygott Ashley.
- Dehogyis, menjetek nyugodtan. – mondtam.
- Akkor, sziasztok.
Elindultam haza és szokásomhoz híven dúdolgattam, énekeltem. Egyszer csak megcsörrent a telefonom.
- Háló. – szóltam.
- Hú, de gyors volt. – hallottam Louis hangját.
- Hét itt volt a zsebembe. –nevettem.
- Csak most van időm egy kis csevejre és gondoltam felhívlak.
- Jó gondolataid vannak. –nevettem.
- És, hogy vagy mióta nem találkoztunk. – kérdezte.
- Aha, egy napja nem láttalak és össze vagyok törve. – nevettem.
- Jól van, na, nekem hiányzott a kis pofid. – hallottam a választ.
- Nem azért mondtam, te is hiányzol és örülök, hogy felhívtál.
Beszélgettünk még egy pár percet, elmondtam neki, mi volt ma velem és csak nevetett. Aztán hívta a kötelesség, mennie kellett próbálni, de pont haza is értem.