-Na, látod, mindenre van megoldás? – mondtam.
- Azt látom. – nevetett tovább Ash.
Nem sokára kicsöngettek és Diana mikor meglátott, tátott szájjal állt a folyosó végén. Volt még egy órán aztán hazaindultam. Egyszer csak Eric futott utánam.
- Melody. Melody, vár meg! – kiáltotta.
Megálltam és megvártam.
- Szia, remélem jobban vagy. – fogta meg a vállam.
- Igen, azt hiszem. Ja, és köszi, a tegnapi segítséget. – köszöntem meg kedvesen.
- Igazán nincs mit, szívesen tettem. – mosolygott.
Az a mosoly, gyönyörű és imádom, de nem lehet, vagy talán még is, össze vagyok zavarodva.
- Melody, minden rendben? – kérdezte, mert látta, hogy elbambultam.
- Ja, persze, csak egy kicsit elkalandoztam. – ráztam meg a fejem.
- Miről? – kérdezte aztán elindultunk.
- Nem tudom, csak úgy. – vágtam ki magam.
- És, mit csináltatok, mikor nem voltam órán? – próbáltam terelni a témát.
- Kb. semmit. Ashley és Steffany beszélgettek. Én pedig Dylan-nal voltam, mi is beszélgettünk. – válaszolta.
- Értem, és miről beszélgettetek? – kérdeztem.
- Őszintén? – kérdezte.
- Nem, azért kérdezem, hogy hazudj, szerinted? – kérdeztem és felhúztam a szemöldököm.
- Jól van, na, csak vicceltem. Hát… ööö… izé… rólad. – mondta majd láttam, hogy elpirult.
- Rólam? Jobb téma nem volt? – kérdeztem.
- Nálad jobb téma nincs. – mondta kedvesen.
Úgy éreztem én is elpirulok és utána csak mosolyogtunk, de egyikünk sem a másikra. Mikor elértünk a házunkhoz még beszélgettünk a kapuban.
- Melody, arra gondoltam, hogy valamikor a jövő hét folyamán átjöhetnél.
- Nagyon kedves tőled és még meggondolom, de nem mondok semmit biztosan. – mondtam.
- Rendben, remélem, át tudsz jönni.
- Tudod mit, átmegyek. – mondtam biztosan, mert nem bírtam bánatos képét nézni.
- Tényleg, biztos, szerintem azért még kérdezz rá otthon, mert nem akarom beleélni magam. – mondta örömmel az arcán.
- Jól van, majd felhívlak, hogy mit mondtak. – mondtam mosollyal.
Láttam, hogy Eric mosolyog, és közben közeledik felém. Már csak pár centire voltak az ajkaink, de ekkor finoman arrébb toltam magamtól.
- Akkor majd hívlak. – mondtam és lehajtottam a fejem.
- Ne haragudj. – hallottam hangját, ahogy bocsánatért „esedezik”.
- Ja, semmi baj, csak tudod ez nekem most így nem lesz jó. – válaszoltam.
- Értem. Akkor most jobb lesz, ha megyek. – mondta és már fordult el, de ekkor megragadtam a karját és visszahúztam és megöleltem. Biztosan nem értette, de tudnia kell, hogy nem haragszom rá és, hogy még én sem tudom, mit érzek. Miután elengedtem furán nézett aztán mosolygott és elindult. Bementem a házba és apa éppen meccset nézett.
- Szia, kicsim, milyen napod volt? – kérdezte úgy, hogy oda sem nézett.
- Nem volt semmi különös. Van itthon kaja? – válaszoltam, majd én kérdeztem.
- A hűtőben biztosan találsz valami ehetőt. – mutogatott a hűtő felé.
Találtam ott egy kis sütit és egy egész narancsot, úgyhogy azt ettem. Nem volt kedvem ilyen j ó időben bent ülni ezért kiültem a teraszra, de előbb kihoztam a laptopom. Miközben eszegettem, néztem mit csinálnak az állataink, de csak punnyadtak, mint én. Megkajáltam, megmostam a kezem aztán bekapcsoltam a gépet. Eszembe jutottak Harry üzenetei így azóta, mióta nem néztem duplájára nőtt a számuk. Megnéztem mindet.
„Beszélnünk kell, kérlek, írj.”
„Ha fent vagy, írj. Könyörgöm!”
„Ne haragudj. Muszáj beszélnünk.”
Ez volt az összes üzenet lényege. Mindegyiket este írta ezért úgy gondoltam, ha most visszaírok,akkor még várhatok a válaszra ezért mindegyikre válaszoltam. Nem telt el 5 perc és láttam, hogy Skype-on valaki beszélni akar velem. Rákattintottam a linkre, hogy feljöjjön az ablak. Harry ült a gép előtt.
- Szia. – köszöntött, de nem mosolygott.
- Szia. – válaszoltam.
- Beszélhetünk, vagy még mindig haragszol? – kérdezte.
- Eddig sem haragudtam, csak nem tudok eligazodni az érzéseimen. – magyaráztam ki magam.
- De hisz nem is mondta semmit. – hallottam hangját.
- Tudom, de ha mondtál volna, rosszabb lenne.
- Honnan tudod? Tudod mit akartam mondani, vagy mi? – kérdezte értetlenül.
- Nem, igazad van, csak. Hülye vagyok. – mondtam és megint rám jött a síró görcs, de megálltam és nem sírtam, eddig.
- Dehogy vagy hülye. – mondta egy kisebb mosollyal.
- Na, de most elmondhatod mit akartál. – jelentettem ki.
- Ööö, így nem lenne az igazi. – mondta és megigazította rakoncátlan fürtjeit.
- Hát akkor, mikor? – kérdeztem.
- Mit szólnál, ha találkoznánk? – kérdezte.
- Szerintem nem jó ötlet. – válaszoltam és próbáltam nem a szemébe nézni.
- Oké, de mond a szemembe. – kért meg.
Próbáltam a szemébe mondani, de nem ment.
- Rendben, de akkor most. – egyeztem bele.
- Remek, akkor el is indulok hozzátok.
- Ne! Inkább menjünk a parkba. – állítottam meg.
- Jó, de mostantól nem engedsz be a házatokba sem? – kérdezte szomorkásan.
- Jaj, nem, csak tudod, majd elmondom. – fejeztem be a mondatom.
- Akkor indulás. – mondta és felállt a székről aztán kikapcsolta a kamerát.
Csak fogtam a fejem és nem tudtam mi tévő legyek.
- Most már muszáj elmennem. De mégse.
Szóltam apunak, hogy elmentem, de csak a meccsel foglalkozott. Gyorsan elindultam, de csak azért nem akartam, hogy Harry hozzánk jöjjön, mert féltem, hogy átjön Eric. Mikor odaértem a parkba, nem láttam sehol Harry-t ezért leültem a legközelebbi padra. Egyszer csak egy árnyékot láttam közeledni.
- Szia, Melody. – állt fölém.
- Szia. Harry. – álltam felé én is.
Sokáig álltunk egymással szemben aztán megtörtem a kínos csendet.
- Na.
- Ja, szerintem üljünk le. – mondta aztán leültünk.
- Szóval. – kezdtem bele.
- Nehezebb, mint gondoltam. – szólt Harry és a tenyerét ütögette.
Ekkor megfogtam a kezét és ránéztem. Ő is felemelte fejét és a szemembe nézett.
- Melody. Én azt akartam, hogy tudd. – kezdte el.
Ekkor már a gyomrom összeszorult az agyam kikapcsolt a szívem kalapált, már nem ebben az univerzumban éreztem magam.
- Nem tudok nélküled élni, ha nem találkoztunk volna, számomra az, hogy első látásra szerelem, olyan nem létezne. Tudom, nem akartad ezt hallani, de muszáj, vagyok kimondani. Szeretlek. – fejezte be.
A szám tátva maradt, megmerevedtem és mozdulni sem tudtam. Miközben én meredten ültem Harry lehajtotta a fejét és a térdét nézte, biztos azt hitte, én nem viszonzom a szerelmét, vagyis még én sem tudom, hogy viszonzom-e. Nagy nehezen megszólaltam.
- Harry.
Erre felkapta a fejét.
- Én. Én. Nem is tudom, mit mondjak.
- Mond, hogy viszont szeretsz. – csillant fel a szeme.
- Azt nem tehetem. – lomboztam le.
- Miért?
- Mert nem vagyok, benne biztos mit érzek. Abban biztos vagyok, hogy ilyent még nem éreztem, de nem tudom mi ez. – magyarázkodtam.
- Van valaki, aki fontosabb nálam, ugye? – kérdezte.
- Nem, vagyis nem fontosabb, csak. Nem is tudom. Bonyolult. – válaszoltam.
- Értelek, akkor hagyjuk az egészet. – mondta és felállt.
- Mi, mi az, hogy hagyjuk? – kérdeztem értetlenül.
- Ha te nem így érzel, akkor felesleges itt játszadoznunk. – mondta nem idegesen, meg sem tudom magyarázni, hogy milyen volt.
- De Harry. – szóltam utána.
- Én. – kezdtem a mondatot, de nem fejeztem be.
Harry, csak annyit mutatott tekintetével, hogy „oké, hagyjuk”, aztán elment. Hirtelen olyan volt, mintha mindent elvesztettem volna. Hányingerem volt, azt hittem összeesek, de még ahhoz sem volt erőm és a világ forgott így hát elindultam haza. Mindig megállok a zebra előtt és várok, nehogy jöjjön valami. Ez most nem történt meg. Hatalmas fájdalmat éreztem aztán egy fehér villanás és minden eltűnt.
- Azt látom. – nevetett tovább Ash.
Nem sokára kicsöngettek és Diana mikor meglátott, tátott szájjal állt a folyosó végén. Volt még egy órán aztán hazaindultam. Egyszer csak Eric futott utánam.
- Melody. Melody, vár meg! – kiáltotta.
Megálltam és megvártam.
- Szia, remélem jobban vagy. – fogta meg a vállam.
- Igen, azt hiszem. Ja, és köszi, a tegnapi segítséget. – köszöntem meg kedvesen.
- Igazán nincs mit, szívesen tettem. – mosolygott.
Az a mosoly, gyönyörű és imádom, de nem lehet, vagy talán még is, össze vagyok zavarodva.
- Melody, minden rendben? – kérdezte, mert látta, hogy elbambultam.
- Ja, persze, csak egy kicsit elkalandoztam. – ráztam meg a fejem.
- Miről? – kérdezte aztán elindultunk.
- Nem tudom, csak úgy. – vágtam ki magam.
- És, mit csináltatok, mikor nem voltam órán? – próbáltam terelni a témát.
- Kb. semmit. Ashley és Steffany beszélgettek. Én pedig Dylan-nal voltam, mi is beszélgettünk. – válaszolta.
- Értem, és miről beszélgettetek? – kérdeztem.
- Őszintén? – kérdezte.
- Nem, azért kérdezem, hogy hazudj, szerinted? – kérdeztem és felhúztam a szemöldököm.
- Jól van, na, csak vicceltem. Hát… ööö… izé… rólad. – mondta majd láttam, hogy elpirult.
- Rólam? Jobb téma nem volt? – kérdeztem.
- Nálad jobb téma nincs. – mondta kedvesen.
Úgy éreztem én is elpirulok és utána csak mosolyogtunk, de egyikünk sem a másikra. Mikor elértünk a házunkhoz még beszélgettünk a kapuban.
- Melody, arra gondoltam, hogy valamikor a jövő hét folyamán átjöhetnél.
- Nagyon kedves tőled és még meggondolom, de nem mondok semmit biztosan. – mondtam.
- Rendben, remélem, át tudsz jönni.
- Tudod mit, átmegyek. – mondtam biztosan, mert nem bírtam bánatos képét nézni.
- Tényleg, biztos, szerintem azért még kérdezz rá otthon, mert nem akarom beleélni magam. – mondta örömmel az arcán.
- Jól van, majd felhívlak, hogy mit mondtak. – mondtam mosollyal.
Láttam, hogy Eric mosolyog, és közben közeledik felém. Már csak pár centire voltak az ajkaink, de ekkor finoman arrébb toltam magamtól.
- Akkor majd hívlak. – mondtam és lehajtottam a fejem.
- Ne haragudj. – hallottam hangját, ahogy bocsánatért „esedezik”.
- Ja, semmi baj, csak tudod ez nekem most így nem lesz jó. – válaszoltam.
- Értem. Akkor most jobb lesz, ha megyek. – mondta és már fordult el, de ekkor megragadtam a karját és visszahúztam és megöleltem. Biztosan nem értette, de tudnia kell, hogy nem haragszom rá és, hogy még én sem tudom, mit érzek. Miután elengedtem furán nézett aztán mosolygott és elindult. Bementem a házba és apa éppen meccset nézett.
- Szia, kicsim, milyen napod volt? – kérdezte úgy, hogy oda sem nézett.
- Nem volt semmi különös. Van itthon kaja? – válaszoltam, majd én kérdeztem.
- A hűtőben biztosan találsz valami ehetőt. – mutogatott a hűtő felé.
Találtam ott egy kis sütit és egy egész narancsot, úgyhogy azt ettem. Nem volt kedvem ilyen j ó időben bent ülni ezért kiültem a teraszra, de előbb kihoztam a laptopom. Miközben eszegettem, néztem mit csinálnak az állataink, de csak punnyadtak, mint én. Megkajáltam, megmostam a kezem aztán bekapcsoltam a gépet. Eszembe jutottak Harry üzenetei így azóta, mióta nem néztem duplájára nőtt a számuk. Megnéztem mindet.
„Beszélnünk kell, kérlek, írj.”
„Ha fent vagy, írj. Könyörgöm!”
„Ne haragudj. Muszáj beszélnünk.”
Ez volt az összes üzenet lényege. Mindegyiket este írta ezért úgy gondoltam, ha most visszaírok,akkor még várhatok a válaszra ezért mindegyikre válaszoltam. Nem telt el 5 perc és láttam, hogy Skype-on valaki beszélni akar velem. Rákattintottam a linkre, hogy feljöjjön az ablak. Harry ült a gép előtt.
- Szia. – köszöntött, de nem mosolygott.
- Szia. – válaszoltam.
- Beszélhetünk, vagy még mindig haragszol? – kérdezte.
- Eddig sem haragudtam, csak nem tudok eligazodni az érzéseimen. – magyaráztam ki magam.
- De hisz nem is mondta semmit. – hallottam hangját.
- Tudom, de ha mondtál volna, rosszabb lenne.
- Honnan tudod? Tudod mit akartam mondani, vagy mi? – kérdezte értetlenül.
- Nem, igazad van, csak. Hülye vagyok. – mondtam és megint rám jött a síró görcs, de megálltam és nem sírtam, eddig.
- Dehogy vagy hülye. – mondta egy kisebb mosollyal.
- Na, de most elmondhatod mit akartál. – jelentettem ki.
- Ööö, így nem lenne az igazi. – mondta és megigazította rakoncátlan fürtjeit.
- Hát akkor, mikor? – kérdeztem.
- Mit szólnál, ha találkoznánk? – kérdezte.
- Szerintem nem jó ötlet. – válaszoltam és próbáltam nem a szemébe nézni.
- Oké, de mond a szemembe. – kért meg.
Próbáltam a szemébe mondani, de nem ment.
- Rendben, de akkor most. – egyeztem bele.
- Remek, akkor el is indulok hozzátok.
- Ne! Inkább menjünk a parkba. – állítottam meg.
- Jó, de mostantól nem engedsz be a házatokba sem? – kérdezte szomorkásan.
- Jaj, nem, csak tudod, majd elmondom. – fejeztem be a mondatom.
- Akkor indulás. – mondta és felállt a székről aztán kikapcsolta a kamerát.
Csak fogtam a fejem és nem tudtam mi tévő legyek.
- Most már muszáj elmennem. De mégse.
Szóltam apunak, hogy elmentem, de csak a meccsel foglalkozott. Gyorsan elindultam, de csak azért nem akartam, hogy Harry hozzánk jöjjön, mert féltem, hogy átjön Eric. Mikor odaértem a parkba, nem láttam sehol Harry-t ezért leültem a legközelebbi padra. Egyszer csak egy árnyékot láttam közeledni.
- Szia, Melody. – állt fölém.
- Szia. Harry. – álltam felé én is.
Sokáig álltunk egymással szemben aztán megtörtem a kínos csendet.
- Na.
- Ja, szerintem üljünk le. – mondta aztán leültünk.
- Szóval. – kezdtem bele.
- Nehezebb, mint gondoltam. – szólt Harry és a tenyerét ütögette.
Ekkor megfogtam a kezét és ránéztem. Ő is felemelte fejét és a szemembe nézett.
- Melody. Én azt akartam, hogy tudd. – kezdte el.
Ekkor már a gyomrom összeszorult az agyam kikapcsolt a szívem kalapált, már nem ebben az univerzumban éreztem magam.
- Nem tudok nélküled élni, ha nem találkoztunk volna, számomra az, hogy első látásra szerelem, olyan nem létezne. Tudom, nem akartad ezt hallani, de muszáj, vagyok kimondani. Szeretlek. – fejezte be.
A szám tátva maradt, megmerevedtem és mozdulni sem tudtam. Miközben én meredten ültem Harry lehajtotta a fejét és a térdét nézte, biztos azt hitte, én nem viszonzom a szerelmét, vagyis még én sem tudom, hogy viszonzom-e. Nagy nehezen megszólaltam.
- Harry.
Erre felkapta a fejét.
- Én. Én. Nem is tudom, mit mondjak.
- Mond, hogy viszont szeretsz. – csillant fel a szeme.
- Azt nem tehetem. – lomboztam le.
- Miért?
- Mert nem vagyok, benne biztos mit érzek. Abban biztos vagyok, hogy ilyent még nem éreztem, de nem tudom mi ez. – magyarázkodtam.
- Van valaki, aki fontosabb nálam, ugye? – kérdezte.
- Nem, vagyis nem fontosabb, csak. Nem is tudom. Bonyolult. – válaszoltam.
- Értelek, akkor hagyjuk az egészet. – mondta és felállt.
- Mi, mi az, hogy hagyjuk? – kérdeztem értetlenül.
- Ha te nem így érzel, akkor felesleges itt játszadoznunk. – mondta nem idegesen, meg sem tudom magyarázni, hogy milyen volt.
- De Harry. – szóltam utána.
- Én. – kezdtem a mondatot, de nem fejeztem be.
Harry, csak annyit mutatott tekintetével, hogy „oké, hagyjuk”, aztán elment. Hirtelen olyan volt, mintha mindent elvesztettem volna. Hányingerem volt, azt hittem összeesek, de még ahhoz sem volt erőm és a világ forgott így hát elindultam haza. Mindig megállok a zebra előtt és várok, nehogy jöjjön valami. Ez most nem történt meg. Hatalmas fájdalmat éreztem aztán egy fehér villanás és minden eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése