49. Az én hibám volt

*Louis szemszöge
Miközben vártuk, hogy valaki kijöjjön és közölje, hogy mi van a szeretett Melody-mal, én majd nem sírva fakadtam, de nem tehettem, mert erősnek kell látszanom a többiek előtt. Egyszer csak kijött az orvos.
- Kedves családtagok, szeretném közölni önökkel, hogy…- kezdte el a mondatot.
Mindenkiben megfagyott a vér és csak néztünk.
- A kis Melody, fel fog épülni. – fejezte be.
Megkönnyebbültünk, egy kicsit, de aztán még hozzátett egy dolgot a doktor úr.
- Mivel a felépülés csak a kislányon múlik, ezért nem tudunk semmit-biztosat nyújtani. Sajnos egy biztos, Melody-nak amnéziája van. – jelentette be.
Azt hittem rosszul leszek, ez azt jelenti, hogy mindent elfelejtett.
- Ne aggódjanak, ahogy a lányukat ismerem, hamar felépül. – nyugtatgatott.
- Doktor úr! – szólítottam meg.
- Ez az amnézia, ez nagyon súlyos? – kérdeztem.
- Hogy érti? – kérdezett ő is.
- Úgy, hogy semmire nem emlékszik?
- Mint például a neve, meg ilyenek?
- Például, emlékek, gyerekkor.
- Nem igazán emlékszik ilyenekre, de ezt akkor tudom biztosan megmondani, ha felébred az altatásból, ami csak jó pár óra múlva lesz. Azt tudja, hogy ki ő, de nem biztos, hogy minden családtagra emlékszik. Barátok is valószínűleg kiestek, de ezt majd meglátják maguk. Sajnálom, de most mennem kell. – mondta az orvos majd elment.
Még Melody édesanyja, Isabella, gyorsan utána szólt, hogy be lehet-e menni, de nem engedik még meg. Csak az ablakon keresztül tudtuk nézni és mindenhonnan csövek lógtak belőle.
- Mi lesz az én kicsi hugicámmal. – könnyeztem be.
- Semmi baj nem lesz, fel fog épülni, az orvos is megmondta, erős és akaratos a szervezete, úgyhogy bízom benne. – nyugtatott meg Steve.
Harry arcára rápillantottam és láttam, hogy már ő szipog. Nyújtottam neki egy zsepit.
- Mi lesz velem, amíg ő nincs? – kérdezte könnyes szemekkel.
- Nyugalom, minden rendben lesz. – fogtam meg a vállát.
Steve elhívott beszélgetni ezért egy kicsit magára hagytam, de amint láttam Melody barátjával, Eric-kel beszélgetett.
- Louis. Tudom nem voltál ott, de te is tudod, hogy Melody mindig óvatosan közlekedett, hiszen mindig az volt előtte, ahogy a nagyit elütik. Most mi terelhette el annyira a figyelmét, hogy nem nézett szét. Nem tudom felfogni, mert ez hihetetlen. Tudom ő volt az, aki minket is mindig megállít, hogy nézz szét, akkor is mikor zöld a lámpa és most itt fekszik, autó baleset miatt. El sem hiszem. – mondta Steve.
- Fogalmam sincs, de szerintem egy darabig ez nem fog kiderülni. – válaszoltam.
Ő csak bólintott, majd elváltunk. Eszemben jutott, hogy mondta Harry, hogy összevesztek, vagyis volt egy érdekes beszélgetésük, ahonnan mindketten, hát, hogy is mondjam, feszülten távoztak. Ekkor hatalmas haragot éreztem Harry iránt, mert miatta volt feldúlt és nem nézett szét és miatta ütötték el. Ezt a kórházban még nem akartam hangoztatni, inkább kihívtam az udvarra.
- Hogy tehetted ezt? – löktem neki durván a falnak.
- Neked mi bajod? – kérdezte miközben próbált visszaállni.
- Miattad volt olyan Melody. Nem nézett szét, mert rólad gondolkodott, mert haraggal váltatok el, ilyenkor Mel kizárja a külvilágot. A te hibád. – sírtam el magam és a földre borultam.
- Utána kellett volna menned. – mondtam sírva.
- Tudom. Mindenről én tehetek, ezt már felfogtam. Ne haragudj, én ezt nem így akartam. Soha nem okoznék szándékosan fájdalmat Melody-nak, se senkinek. – mondta sírva.
Leült mellém és már ketten sírtunk, mint két nagy gyerek. Nem akartam Harry-t hibáztatni, de valakit muszáj voltam, hogy kitöltsem rajta a haragom.
- Harry, ne haragudj. Ez nem a hibád volt, nekem kéne mindig ott lennem mellette, hisz a rokonom és a legjobb barátom, de én is mással vagyok elfoglalva, csak magamra gondolok és ilyenkor. – még a mondatom sem tudtam befejezni, csak sírtam.
- Mi? Dehogyis, te vagy a legfantasztikusabb „bátyus” és persze barát. Ezt tanúsíthatom. – vígasztalt és rám borult.
- Na, jó. Ne sírjunk itt, mint két óvodás. – mondtam majd felálltam és felsegítettem Harry-t is.
Ölelkeztünk egyet majd letöröltük könnyeinket és bementünk.
- Tényleg, mit beszélgettél azzal a fiúval? – kérdeztem Harry-t.
- Csak megkérdeztem, hogy ő a család barátja és mondta, hogy ő a szomszéd srác. – válaszolta.
- Ennyi? – kérdeztem.
- Ennyi. Mert mi kell még?
- Ja, semmi.
Visszamentünk és Steve mondta, hogy elmennek haza, persze Isabella nem akart, de már látszott rajta, hogy hulla fáradt, de megnyugtattam, hogy egész este itt leszek, ha kell még holnap is. Ezután is akadékoskodott még egy ideig, de aztán belement.
- Maradhatok? – kérdezte Harry.
- Nem kell. Menj csak haza. – mondtam.
- De én maradni szeretnék. – nézett rám.
- Akkor maradj. – egyeztem bele.
Leültünk és vártuk, hogy mondjon valaki valamit, de hiába. Melody-hoz ki, be mentek az ápolónők, de nem mondtak semmit.
*30 perccel később…
Már nem bírtam tovább, így megkérdeztem egy éppen arra járó dokit.
- Ne haragudjon, csak a húgomról szeretnék tudni valamit, mikor ébred már fel. Ugye nincs semmi baj?
- Nincs semmi. Tudja ez egy nagyon erős altató, ami időbe telik, míg kiürül a szervezetből. – világosított fel.
Csak bólintottam majd leültem. Egymásra dőltünk Harry-vel. Nem akartunk elaludni, hátha mondanak valamit, de nem. Hajnali 3 felé sajnos lecsukódtak a szemeink és behunytunk.