52. Teljesen tökkel ütött leszek

Kedves olvasóim! Tudjátok már elég rég óta írom ezt a blogot, de nem sok visszajelzést kapok, bár köszönöm, hogy megnyomjátok a tetszik gombot, de örülnék neki, ha véleményt is nyilvánítanátok. Úgyhogy ezentúl csak akkor írok részt, ha legalább 3 komment van. Nem 2, nem 1, hanem 3 kommentnek meg kell lenni. Sajnálom, ha ez valakinek nem tetszik, akkor nem kell olvasni, de ez az új felállás. Jó olvasást és szép napot nektek! ~Betti

Hatalmas kórház volt, úgyhogy elleszek egy darabig. Mentem volna be az ajtón, de az hirtelen kinyitódott és nekicsapódtam, majd elestem.
- Úristen, ne haragudj, nem akartam.  – segített fel egy valaki.
- Jesszusom, jól vagy? – kérdezte.
- Voltam már jobban is. teljesen tökkel ütött leszek ettől a sok csapódástól. – fogtam a fejem.
- Gyere, bekísérlek. – karolt át.
- Köszi, nem kell. Sétálni akartam menni, de most mér meg van a kezdő ütés, úgyhogy most már tuti menni fog. – válaszoltam.
Csak furcsán nézett majd ezt mondta.
- De kitudja, lehet, hogy valami bajod esett, meg kell nézetni. – mondta újra.
- Jó, de utána hagy menjek sétálni. - válaszoltam.
Mentünk a folyosón az orvosiba és út közben megkérdeztem.
- Mi a neved?
- Chris és a tiéd? – kérdezett vissza.
- Mi is? – gondolkodtam.
Láttam megijedt, de aztán eszembe jutott.
- Melody.
- Huh, már azt hittem, akkora volt az ütés, hogy elvesztetted a memóriád. – mondta nyugodtan.
- Ööö, végül is tök mindegy, mert tényleg amnéziás vagyok. – nevettem.
- Haha, de ez nem vicces. – mondta komolyan.
- De én komolyan mondom. – válaszoltam határozottan.
- Most tényleg? – lepődött meg.
- Hát ilyennel, nem szokásom viccelni.
- Hupsz, bocsi, nem tudtam. – szégyellte el magát.
- Az lenne a fura, ha tudnád. – válaszoltam.
Elértünk a dokihoz.
- Hello Dr. Morgan. – köszöntem nagy örömmel.
- Szia, Melody. Hát te?
- Megint itt vagy? – nevetett.
Chris, csak értelmetlenül állt.
- Ööö, csak behoztam Melody-t, hogy vizsgálja meg, mert nem kicsit csaptam neki az ajtót. – fogta a fejét.
- Óóó, nyugi. Melody azt is túlélte, hogy elütötte a kocsi, úgyhogy ez már semmiség. – mondta Dr.Morgan könnyelműen.
Én meg csak egyetértően bólogattam. Chris csak nézett és nem értett semmit. Gyorsan megvizsgált és megnyugtatta Chris-t, hogy nincs bajom.
- Mehetek sétálni? –kérdeztem.
- Persze, de kerüld az ajtókat. – kacsintott.
Csak nevettem majd kimentem.
- Melody, várj meg! – futott utánam Chris.
- Nagyon sajnálom. – kért újra bocsánatot.
- Jaj, semmi. Nem fájt ez annyira. – nyugtattam meg.
- Egyébként mi volt az-az elütött a kocsi vicc, mert nem értettem. – nézett rám furcsán.
- Az nem vicc volt. Tegnap jöttem ki az intenzívről egy 4 órás műtét után. – mosolyogtam.
Chris-nek tátva maradt a szája.
- Komolyan elütött az autó?
- Nem azért, de ez még viccnek is rossz lenne. – válaszoltam.
- És nem lett semmi bajod? – kérdezett ismét.
- Nem azért, de amnéziás vagyok, az eléggé rossz, ráadásul a bordám is megrepedt és nagyon fáj, szerintem ez bőven elég. – válaszoltam.
- Úgy értem, hogy nem is látszik.
- Jól álcázom.
- Nem egyébként annyira nem jött gyorsan, mert meg akart állni, csak későn vett észre, úgyhogy csak pár métert repültem és nem volt annyira vészes. – meséltem.
- Nem volt annyira vészes, pár métert repültél. Ez azért elég vészesnek hangzik. – mondta teljesen kiakadva.
- Nem azért, de meg is halhattam volna, nem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ööö. Oké, te nyertél. – kókadt le a feje.
- Én is így gondoltam. – fogtam meg a vállát.
- Mehetek veled sétálni? – váltott gyorsan témát.
- Persze úgyse nagyon tudom, mi merre van, meg mindig elfelejtem, hogy honnan jöttem. –nevettem.
- Egyébként te miért vagy itt, vagyis miért vagy kórházban? – kérdeztem.
- Én? Hát, tudod, erről nem szeretnék beszélni. – mondta halkan.
- Hát jó, nem erőltetem. – mosolyogtam.
Ő is mosolygott egyet majd elindultunk.
- Tök jó. Most, hogy megismertelek, nem leszek egyedül. – vigyorogtam.
- Ennek örülök, hogy ezt mondod, mert én már 2 hete itt vagyok, de nincsenek barátaim, ráadásul egyedül vagyok a kórtermembe. – mondta szomorúan.
- Én nem. Sajnos. Van ott egy kisfiú, aki mindig végig köhögi és sírja az estét és nem is tudtam aludni. – mondtam.
- Ööö, akkor nem is olyan rossz egyedül. – nevetett.
Nagyon jót beszélgettünk, jó sokat és megnéztük az egész kórházat. Láttunk egy ablakpárkányt, elég nagy volt így hát leültünk. Pont kilehetett látni az emberekre és kicsit elszomorodtam, hogy én nem lehetek otthon és egyébként is nagyon hiányoztak anyuék.
- Mi a baj? – kérdezte Chris, mert látta, hogy valami nincs rendben.
- Semmi, csak úgy lennék otthon. – mondtam szomorkásan.
- Értem, de ne búsulj, biztos gyorsan felépülsz és elmehetsz. – fogta meg a vállam.
- Hát remélem, de akkor meg téged hagylak magadra. – néztem rá.
- Miattam ne aggódj. – mosolygott.
Hallottam valami furcsa hangot és azt hittem, tűz van.
- Ááá! Meneküljünk! – ugrottam és szaladtam körbe-körbe.
- Melody. Nyugi, ez csak a csengő, ami arra figyelmeztet, hogy ideje menni, enni. - magyarázta Chris.
- Jaaa. Tudtam én. – vágtam ki magam.
Chris csak nevetett, majd elindultunk az ebédlő felé. Leültünk az egyik asztalhoz, ahol nem ült senki. Egyszer csak magakadt a szemem azon a lányon, aki folyton figyelt és rákérdeztem, hogy ki az és miért néz.
- Chris, ki az a lány, aki folyton engem bámul.
- Ja, ő. Ne törődj vele, ő Samanta. Szegénynek valami olyasmi betegsége van, hogy ha új embereket lát, akkor nagyon nem tetszik neki, mert azt hiszi ellenség. Én azt hallottam, hogy túl sokat videó játékozott és az agyára ment, vagyis, hogy a miatt lát minket ellenségnek, mert a játékban is az újakat ellenségnek tekintették. Ezért nincsenek barátai, mert senkit nem enged közel, vagy ha valaki közeledni akar, azt mondja, hogy lézersugarat kap majd álmában. Ezért lakik egyedül. – mesélte.
- És ő mióta ilyen? – kérdeztem.
- Ő már fél éve itt van, de az orvosok nem tudtak rájönni, hogy lehet ebből kigyógyítani.
- Hmm. Érdekes. – válaszoltam majd enni kezdtem.
Miután végeztünk mindenkinek vissza kellett menni a kórtermébe, úgyhogy elváltunk Chris-sel. Mikor beértem egy csomó liliom volt az asztalomon. Nem tudtam ki küldhette, de volt rajta egy kis cetli azt elolvastam. „ Jobbulást Melody, vigyázz magadra” ez állt rajta, de nem volt név. Nagyon fáradt lettem pedig még csak 5 óra volt, de elaludtam, mert még ez a virág sem keltette fel a figyelmem, így hát behunytam.