51. Mondanom kellett volna valamit

Nem tudom, mennyit aludhattam, de nem sokat, mert amikor felkeltem, csak a szüleim nem voltak ott.
- Anyuék hova lettek? – kérdeztem.
- Elmentek megkérdezni az orvost, hogy mikor engednek haza. – válaszolt Louis.
- Értem. Bocsi, hogy belealudtam a beszélgetésbe. – válaszoltam.
- Semmi baj, cuki volt. – mondták.
Én csak vigyorogtam, majd nyújtózkodtam egyet. Pár perc múlva visszajöttek apuék.
- Az orvos azt mondta még legalább egy hétig itt kell maradnod azután meg meglátják.
- Ne már. Mit csinálok itt még egy hétig? – kérdeztem keresztbe tett kezekkel.
- Majd minden nap meglátogatunk. – mosolygott Harry.
Ennek örültem, hogy ő mondja.
- Én egy tapodtat sem mozdulok. – vágott közbe Ashley.
Csak nevettem majd megöleltem. Ekkor bejött a doki.
- Melody, fel tudsz állni? – kérdezte.
- Ööö, már próbáltam, de nem ment valami simán. – mondtam és Harry-re néztem, aki csak vigyorgott.
- Akkor kérlek, most is próbáld meg, mert át kell jönnöd velem egy másik kórterembe.
Nekirugaszkodtam, de kellett vennem egy nagy levegőt, hogy biztos lábakra tudjak állni.
- Csak lassan. – mondta Louis és megfogta a kezem.
Rámosolyogtam és furcsa érzésem támadt, mintha éreztem volna ezt az érintést az előtt. Fel tudtam állni, de hogy menni is tudok-e, az még kérdéses. Louis átadott az orvosnak és belé-karoltam, majd menni kezdtem. Néhány helyen még így is összecsuklottam, de azért sikerült elindulni.
- Ülj le ide. – mutatott az egyik székre.
- Nagy nehezen felálltam és eljutottam idáig, most meg üljek le? – kérdeztem felháborodva.
A doki csak nevetett, de nekem még a leüléssel is voltak problémák, úgyhogy gyorsan lehuppantam és vizsgálni kezdett.
- Vegyél mély lélegzeteket. – utasított.
Én eleget tettem kéréseinek és szuszogtam.
- Oké, ez rendben van. Most megnézzük a vérnyomásod. – mondta és rám tette azt a kar izét.
Imádom, mert mindig elszorítja a karom és csikiz.
- Oké, ez is meg van. Most tátsd ki a szád és megnézzük a torkod. – mondta megint és egy pálcikát nyomott le a torkomon. Majd nem megfulladtam, de se baj, neki nem fájt.
- Rendben készen vagyunk. – mosolygott.
- Bocsánat, de megkérdezhetem, hogy hívják, mert nem igazán tudom. – mondtam félénken.
- Semmi baj, ez ilyenkor normális. Dr. Morgan vagyok. – válaszolt kedvesen miközben valamiket írogatott.
- Köszönöm Dr. Morgan. Visszamehetek? – kérdeztem.
- Persze, menni fog? – kérdezett vissza.
- Azt hiszem, de ha nem, úgy is hallani fogja. – nevettem.
Visszaindultam a szobámba. Fél úton elfelejtettem, hogy hol is van ezért visszamentem a dokihoz.
- Bocsánat, ismét, de hol is van a szobám? – kérdeztem miközben benéztem az ajtón.
- Itt elmész egyenes aztán jobbra a második ajtó. – válaszolt.
Azt hittem ki fog nevetni, de nagyon kedves volt. Miközben mentem előre, kapaszkodtam a korlátba, nehogy elessek. Visszaértem és Louis már rohant oda segíteni.
- Nem, nem kell. Menni fog egyedül. – mondtam és elküldtem.
Visszaült a helyére. Mikor már nem volt mit fognom, akkor már egyedül mentem. Láttam mindenki azt várja, mikor esek el, hogy elkapjanak. Egyszer csak felkiáltok.
- Jaj!
Mindenki ugrott, hogy „jaj, ugye nincs semmi bajod”. Persze még el sem estem, de én nagyot nevettem.
- Héééé! – szólaltak meg.
Csak nevettem és visszaültem az ágyamba.
- Na, mi történt? – kérdezte apa.
- Semmi, csak megvizsgáltak. – mosolyogtam.
- És, minden rendben?
- Hát nem mondott semmit.
Láttam, hogy van az a fiú, aki már régóta itt ül velünk, de nem nagyon mond semmit.
- Bocsi, de megkérdezhetem, hogy te ki is vagy, mert rád sem emlékszem? – kérdeztem tőle.
Felcsillant a szeme, hogy hozzászóltam és válaszolt.
- Eric vagyok, a szomszéd srác. Barátok vagyunk.
- Ó, értem. – mosolyogtam.
Ekkor berohant egy szőke srác, aki ugyan úgy ismerős volt, mint Ashley, de neki sem jutott eszembe a neve.
- Bocsi Melody. Amint meghallottam mi történt rohantam ide, csak lekéstem a buszt. – mondta szuszogva.
- Már tudom ki vagy. Te vagy Dylan. – kiáltottam fel.
- Emlékszel rám? – kérdezett és nagyon kedvesen közeledett.
- Igen, mindig lekésed a buszt, ha nagyon koncentrálsz. – nevettem és ölelkeztünk.
- Ó, szóval ez felejthetetlen? – nevetett.
- Hát igen. – válaszoltam.
Egy óra múlva mindenki elment. Nem tudtam mit csináljak, ezért felkeltem hátha kimehetek sétálni. Csak mentem a folyosón, de senkit nem érdekeltem, úgyhogy gondoltam tuti, hogy nem lesz baj, ha kimegyek. Egyszer csak összefutottam egy lánnyal.
- Szia, ne haragudj, meg tudod mondani, merre találom a kijáratot.
Nem mondott semmit, csak ijesztően nézett majd elszaladt. Megláttam a kijárat feliratot és elindultam felé. Hála Istennek jó helyen mentem ki és egy gyönyörű parkban voltam. Leültem a legközelebbi padra. Megláttam, hogy az a fiú közeledik, aki nem nagyon beszélt, azt hiszem, Eric-nek hívták.
- Szia, Melody. Ne haragudj, de visszajöttem. – mondta és elült mellém.
- Nem haragszom, de miért jöttél. Itt hagytál valamit? – kérdeztem.
- Ööö, nem igazán én csak beszélni szeretnék veled. – mondta.
- Velem, miért?
- Tudod, én úgy érzem, én is hibás vagyok amiatt, ami történt veled  és ezt szeretném tisztázni. – kezdte el a mondandóját.
- Nem akarok szemét lenni, de nem mondhatsz semmit az életemről, mert mint tudod amnéziás vagyok és, ha nem fokozatos tempóban tér vissza az emlékezetem, akkor sok mindent összekeverhetek, de szeretnék ismét egészséges lenni, úgyhogy ha megkérhetnélek, ne mondj semmit. – jelentettem ki.
- Ó, értem. Akkor mindegy. Most akkor megyek. – mondta szomorúan majd elment.
Gyorsan, gyorsan, jó vicc. Mindegy utána mentem.
- Bocsáss meg, de én szeretnék meggyógyulni. – fogtam meg a kezét.
- Semmi baj, megértem. – mondta és megsimogatott.
Azután hosszasan ölelkeztünk, de olyan jó volt. Azután csak rám mosolygott és elment. Hirtelen furcsa érzésem támadt, vagyis, hogy mondanom kellett volna neki valamit, de nem tudtam, mit. Így hát elindultam szétnézni a kórházban.