19. Paranoia

-Már is mész? – kérdezte anya.
- Igen, bocsánat, de találkozom Dylan-nel.- mondtam majd megöleltem őket.
- Ja, semmi baj, menj csak nyugodtan. – mosolygott.
Mikor elindultam, azt éreztem, hogy valaki követ engem, mikor megfordultam nem volt ott senki. Kicsit bolondnak nézhettek, de nem érdekelt. Elmentem egy ember mellett, és csak az után láttam, hogy az Dylan, ő is megfordult majd nevettünk egymáson.
- Bocsi, nem is láttalak. – nevetett.
- El van nézve, én se figyeltem. – válaszoltam.
- Mesélj, mi van veled, hallottam voltatok Steffy-nél. – kezdett bele a mondókájába.
- Hát igen, Louis is el szeretett volna köszönni tőle. – folytattam.
- Elmesélte, hogy nagyon jó volt, és rengeteget nevetettek.
- Az nem kifejezés.
- Aztán nem mentél haza, mert este azt hittem fent leszel, de tévedtem. –nevetett.
- Ja, hát igen, ott aludtam a fiúknál. – válaszoltam.
- Hmm, igen? – kérdezte érdeklődő tekintettel.
- Ne gondolj rosszra. – nevettem fel.
- Gondoltam, hogy nem történt semmi, de próbálkozni szabad. – nevetett.
Hosszas beszélgetésbe kezdtünk, mindent elmeséltem neki, na, jó talán nem mindent. Leültünk egy padra.
- Melody egész végig hátra néztél, mi bajod van? – kérdezte ijedten.
- Ne haragudj, de olyan érzésem van, mintha figyelnének. – és megint hátratekintettem.
- Nem akarlak elkeseríteni, de az egyik legnépszerűbb fiúbandával voltál majdnem egész héten, még is mit vártál? – kérdezte.
- Nem tudom, de mit hisznek, ki vagyok én?
- Szerintem nem az, az első gondolatuk, hogy Louis unokatesója, pedig ha tudnák. – nevetett.
- Végül is igazad van, de hát nem tehetek róla, én azért nem fogom elhanyagolni Lou-t, mert, hogy valakiknek ez nem tetszik.
- Szerintem se, majd ha akarnak, rákérdeznek, ha nem, akkor hamis hírt terjesztenek, te meg majd jót nevetsz rajtuk. – kaptam a vigasztalást.
- Még szép. – válaszoltam büszkén.
- Meghívlak fagyizni. – mondta Dylan.
- Nagyon kedves tőled, de nem fogok rajtad élősködni. – vigyorogtam.
- Mel, már ne is haragudj, de én nem kérdeztem, hogy kérsz-e fagyit, én kijelentettem, hogy meghívlak, és nincs választási lehetőség. – mondta majd átkarolta a vállam.
- Jól van, de akkor két gombócot kérek. – mondtam elégedetten.
- Hármat is kérhetsz. – mosolygott.
- Elég kettő is. – válaszoltam.
- Mit összekötözködsz. – kaptam a csípős megjegyzést.
- Nem tetszik valami? Nekem elég kettő és ne veszekedjél velem, mert olyat kapsz, hogy nyulat fogsz. – vágtam rá a választ, nem hagyom, hogy oltogasson.
Elértünk a fagyizóhoz.  Láttam, hogy mindenki répatortát eszik, nem tudtam mi ez a répatorta láz, de nem mertem rákérdezni. Mikor beléptem a fagyizóba megrohamoztak a dilis osztálytársaim.
- Szia, Melody ugye? Jaj, kérlek, mond el Louis-nak, hogy mi imádjuk a répát. – vigyorgott a képembe.
Nem tudtam mit mondjak ezért elküldtem őket, az mindegy, hogy hova, a lényeg, hogy eddig két mondatot nem beszéltem velük és nem most fogom elkezdeni.
- Sziasztok, mit adhatok? – kérdezte Fred, a fagyizó tulaja.
- Nekem egy narancsos gombócot és egy epreset. – válaszoltam.
- Én kérek egy sztracsatellát, egy sárgadinnyét és egy vanília gombócot. – mondta Dylan is.
- Máris. – kaptuk a választ.
- Te Fred. – kezdtem bele.
- Én Fred, te Melody. –nevetett.
- De vicces kedvedben vagy. – nevettem én is. Mi ez a nagy érdeklődés a répatorta iránt? – nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá.
- Pont te nem tudod. Louis kijelentette egy videóban, hogy szereti az olyan lányokat, akik répát esznek, és mindenki azt hiszik, hogy a répatorta is répa. – nevetett.
- Pedig nem is mindenki szőke, szegény Lou, nem kéne ilyeneket kijelentenie. –fogtam a fejem.
Megkaptuk a fagyinkat majd leültünk egy asztalhoz. Mindenki kikerekedett szemekkel nézett.
- Mi van emberek, nem láttatok még embert fagyizni, jól figyeljetek, most bele fogok nyalni, így csinálja egy profi. – majd belenyaltam a fagyimba.
Ezt is mindenki tátott szájjal nézte.
- Úristen. Dylan mi lesz, ha kimegyek wc-re. – kérdeztem ijedt fejjel.
- Nem akarok bunkó lenni, de azt nem szeretném végignézni. – mondta elszégyellt fejjel.
- Nem mondod?! Örülnék, ha más se szeretné végignézni. – nevettem.
- Majd őrzöm az ajtót. – mondta kacsintva.
- El is várom. –válaszoltam.
Éppen 4 óra volt. Nem semmi 3 órát sétáltunk, nem is tűnt annyinak.
- Melody, ne haragudj, de mennem kell, mert megyünk anyuékkal az uncsitesómékhoz. – mondta, átölelt majd el is ment.
Ezután hazaindultam, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami nagyon mocorog a bokorban. Hirtelen felindulásból befutottam. Ráugrottam ott egy emberre, be is vertem a fejem, de éppen akkor nem érdekelt.
- Mit akar tőlem, és miért követ egész nap? – kérdeztem idegesen.
- Szálljon le rólam különben… - kezdte el.
- Különben, mi lesz? Csak azt ne mondja, hogy hívja a rendőrséget, mert a képébe röhögök, nem hívhatja, hiszen maga követ egész nap. – fejeztem be a mondatát.
- Sajnálom, de nekem ez a munkám. – jelentette ki.
- Nekem meg nem az, hogy ilyen emberekkel foglalkozzak, úgyhogy hagyjon békén. – mondtam majd futni hagytam.
Kissé idegesen tértem haza, de belegondoltam, hogy milyen jó napom volt és elszállt a rosszkedv.